A jaguár szemei VII. - javított változat

Novella (3061 katt)

Hadfelvonulás nehézségekkel

A kerék nagyot zökkent, majd megállt. Az ágyú kereke félig eltűnt egy gödörben. A fegyver félrebillent; a két ló megtorpant, mint két makacs öszvér. Jelezve, hogy segítség nélkül nem hajlandóak tovább menni.

A katonák káromkodtak. A tisztek az embereiket szidták, ők a lovakat. Az egész menetoszlop. Kétezer ember és kísérőik megtorpantak. A két ágyú közvetlenül a poggyászkocsik elé volt beállítva.

Borgo léptetett oda melléjük a csődörével. Az arcáról csorgott az izzadság. A sűrű, fojtó, párás őserdő minden európai türelmét próbára tette. Szétkent egy vérszívó rovart a nyakán, aki friss vérre vágyott.

- Barmok! Ezerszer mondtam már, hogy valaki figyelje az ösvényt az ágyúk előtt!
- Figyeljük mi, kapitány úr. Ez az átkozott forróság, meg az izzadság a szemünkben.
- Meg a bor, a fejetekben - fűzte hozzá Borgo.
- Átkozott ez a hely; nem embernek való - vakarta meg a tarkóját egy másik zsoldos.
- Gondoljatok a zsákmányra - terelte másra a szót a kapitány.

Egy tiszt robogott oda, félbeszakítva a kényszerű pihenőt.

- Mi folyik itt? Miért álltunk meg? - kérdezte fenyegetően Vega tábornok. Tekintetével gyorsan felmérte a helyzetet.
- Capitano, ez ma már negyedszer fordul elő!
- Sajnos, errefelé nincs más út - vont vállat Borgo.
- Ha még egyszer meg kell állnunk az ágyúk miatt, magát büntetem meg!
- Igen? Állok elébe.

A tiszt szemei szikrákat szórtak.

- Ha hazaérünk, kardélre hányom!
- Elkezdhetné most is! - Borgo kirántotta félig a kardját a hüvelyéből. Egy percig némán nézték egymást; majd a tiszt megfordította a lovát és visszagaloppozott az élre, Reya mellé.

- Senkiházi!
- Gyerünk emberek, emeljétek ki a gödörből az ágyút.

Végül keservesen, de négy ember segítségével sikerült a feladat. Épp jókor, mert a kormányzó is hátralovagolt a tisztjeivel. Paprikás volt már a hangulat napok óta a táborban. Az ágyúk pedig jó okot adtak a feszültségek, ellentétek kirobbantására.

Borgo kapitány és Vega tábornok között ismét felizzott a levegő. Ha nem állnak közéjük a többi tisztek, egyikük holtan maradt volna az ösvényen.

Már három napja, hogy maguk mögött hagyták az utolsó fehér birtokos földjét is. A dzsungel mégsem akart véget érni. Igaz, hogy indián vezetőikből kettő, már az első éjszakán elillant, megszökött. A másik kettőt Reya már szemmel tartotta.

Borgonak igaza lett. A sűrű aljnövényzet próbára tett embert és állatot egyaránt. A kormányzó viszont ragaszkodott az ágyúkhoz és a lőporos hordókhoz, mondván, nem tudhatják, milyen erős falakkal rendelkezik a város.

A közkatonák csak kevés bort kaptak, de még így is nehéz volt a fegyelmet és a harci morált fenntartani. A tisztek az aranyhegyekkel próbálták lelkesíteni őket. A magasból egy hosszan kígyózó embersort lehetett látni, amint hangyaként araszol a sűrű aljnövényzetben.

Elöl haladt háromszáz lovas katona. Mellvértet, sisakot viseltek. Reya és a tisztjei természetesen ezeknek az élén parádéztak. A spanyol királyi zászlók kókadtan lógtak a dárdáikról a párás levegőben.

Mögöttük a sereg java: gyalogos zsoldosok, Európa legkülönfélébb nemzeteiből. Sokan a múltjuk elől menekültek; akadt köztük flamand, vallon, francia, germán, de a legtöbb spanyol volt. Ezek puskával meneteltek a vállukon, karddal az oldalukon. Mellkasukon keresztbevetve pedig kis lőporos zacskók csüngtek. Akiknek nem jutott puska, azok hosszú dárdát vittek; a számszeríj már elavult volt akkoriban Európában, de néhány veterán még ragaszkodott hozzá.

Annak ellenére, hogy a gyalogosok nem viseltek mellvértet, mint a lovasok; a puska cipelése alaposan megizzasztotta őket: ruhájuk merő izzadság volt.

Ezután következett a két ágyú, a lőporral és a golyókkal. Őket követte néhány szekér élelem és felszerelés. Ezek Reya gondolataiban már meg voltak pakolva aranytömbökkel. A sort kétszáz lovas zárta hasonlóan felfegyverezve, mint az elöl haladók.

Karl, az egyik bajor zsoldos jót húzott a vizes kulacsából, megtörölte a száját és odanyújtotta a mellette menetelő bajtársának. Az megrázta a fejét, aztán meggondolta magát.

- Az ördögbe, ez jólesett, testvér.

Brunó Glocz nagydarab férfi volt. Az ősei bányászként vagy favágóként keresték meg a kenyerüket. Ha elfáradt is az egész napos kutyagolástól, nem mutatta.

Unalmas óráikban, vagyis szinte végig az egész napos kutyagolásban, a jövőjüket tervezgették Mindketten a szegénység miatt csaptak fel katonának. Közel három éve élték a zsoldosok kemény életét. A sors Európa véres harcterein, hol ide, hol oda sodorta őket. A sok vérontástól a szívük megkeményedett, mint a százéves akácfa törzse.

- Ha kifosztjuk a vadakat, az első hajóval, ami átvisz a tengeren, itt hagyom ezt az átkozott földet - mondta Karl.
- Feltéve, ha a tisztek hagynak belőle - felelte komoran Brunó. - Sok szóbeszéd járja az emberek között.
- Reya megesküdött, hogy aranyhegyek vannak abban a városban.
- Mondani én is tudok nagyokat.
- Aztán mihez kezdesz azzal a sok arannyal?
- Építettek egy tágas házat az erdő szélén a családomnak, a lányaimat kiházasítom, a fiaimat meg oskolába küldöm - mondta Brunó.
- Nézd! - mutatott egy levelet Karlnak. - Egy hónapja kaptam, mielőtt El-Castelanoba értünk.
- Mit írtak? - kíváncsiskodott Karl.
A noestadt -i tanító írta. Én ugyanis nem tanultam a betűvetést - mentegetőzött.
- Ha nem tudsz írni-olvasni, honnét tudod? -kérdezte.
- Az egyik tiszt felolvasta nekem.

Az arca, ami eddig komor volt, most kisimult. Megvakarta borostás állát.

- Az asszony elkapott valami nyavalyát, de hála a papunknak, aki megkente szentelt olajjal, meggyógyult. Aztán meg jön még egy poronty. A termés jó volt. A tehenek szerencsésen megellettek. A szomszéd városban elégettek máglyán három boszorkányt. A báró úr fia meg elesett anglusföldön. Hát ezt írta.
- Nekem csak egy nővérem lakik Düsseldorfban. De már öt éve nem láttuk egymást - felelte szomorúan Karl. - Tán azóta nem is él már.
- Pajtás, ha akarsz, gyere velem haza Noestadtba. Ott vannak csak még szép özvegyasszonyok ám!
- Haza - ízlelgette a szót Karl.

Ehhez hasonló beszélgetések zajlottak végig a menetoszlopon az egyszerű bakák és a tisztek között is. Megtörve az unalmas és fárasztó napi rutinfeladatokat.

Tiszta vizet mindig találtak, bár néhány embernek még így is hasmenése lett tőle. Egyébként nem sok említésre méltó történt a dzsungelon való átkelés közben. Egy zsoldost megmart egy pók. Az illető percek alatt kiszenvedett. Társa, aki látta az esetet, megesküdött a többieknek, hogy a pók kutya nagyságú volt. Ezen az egész tábor jót röhögött.

Egy másik alkalommal pedig egy lovas katonára támadt rá egy hatalmas anaconda. A katona túlélte, a ló nem. A kígyó szinte kettéroppantotta a szerencsétlen állatot. Igaz, utána a feldühödött emberek darabokra szabdalták a kígyót.

Jan Borgo szinte soha nem lovagolt az élen; inkább Don Gustavoval beszélgetett, vagy valamelyik közkatonával.

Megállította a lovát az ösvény szélén, és vizet ivott a kulacsából. Egy kendővel letörülte a verejtéket a tarkójáról, homlokáról. Don Gustavo mellé ugratott.

- Ha még sokáig kell ebben az erdőben kószálnunk, az emberek egymásnak esnek. Az indiánok már nem is kellenek.
- Mit vár egy csomó tanulatlan embertől, akik aranyért még az anyjukat is eladnák - horkant fel Borgo.
- Ha már itt tartunk; mit keres ebben a rablóbandában, Don Alvarado?
- És maga, capitano?
- Nem jókedvemből jöttem, higgye el; hanem kényszerből!
- Maga az első, akit nem érdekel a sárga fém - mondta tetetett csodálkozással Alvarado.
- Rég megtanultam már, hogy az aranyláz elveszi még a becsületes emberek eszét is! Ezek a szerencsétlenek nem tudják azt, amit a tisztek és én.
- És mi volna az?
- A kormányzó a zsákmány felét akarja magának, a többi a tiszteké, így a közkatonáknak csak a maradék jut. Na meg amit összeharácsolhatnak majd.
- Nem fél Reya, hogy fellázadnak?
- Az indián vezetők nála vannak; ez az egyik ász a tarsolyába.
- A másik?
- Minden épeszű tudja, jó, ha fele ennyien túléljük ezt az őrültséget. Ráadásul a visszaúton már a rabszolgákra is figyelniük kell. Ilyen helyzetben nincs idejük összeesküvést szőni. Ha visszaérnek El Castelanoba, a tisztek majd kiszúrják egy pár uncia arannyal a szemüket ezeknek a disznóknak.
- Vega tábornok, nem túlságosan kedveli önt - tért át egy másik témára Alvarado.
- Ez kölcsönös. Azt hiszi, hogyha valaki nem spanyol nemes, azzal már úgy beszélhet, mint egy paraszttal!
- Nem csak a származása zavarja - rázta a fejét Alvarado.
- Hát?
- Úgy gondolja, teljesen alkalmatlan a vezetésre.
- A tábornok hozzá van szokva az európai harcmodorhoz. Itt most alapos leckét kap, ha nem száll le a magas lóról.
- Hát csak vigyázzon magára, egyel kevesebb ember vagy több, nem számít a tábornoknak.
- Ha eljön az idő, az utolsó, amit látni fog Vega, az egy holland penge lesz a mellében!

Egy darabig szótlanul lovagoltak egymás mellett.

- Sajnálom, ami a birtokával történt - mondta Borgo.
- Sajnálhatja is, kárpótlást fogok követelni: ha kell, elmegyek egészen a trónteremig is!
- Akkor miért nem Spanyolhon felé indult? - csodálkozott a kapitány.
- Engem nem érdekel az arany, megvan mindenem. De egy spanyol nemes mindig megtorolja az őt ért sérelmet.
- Furcsa egy ember maga, Don Alvarado, a vadak támadását egy nemesi becsületsértésnek tartani.
- Ők támadtak meg engem! - ordított fel hirtelen a nemes. - Egyébként meg: ha nem provokálják a vadakat, most nem lennék itt!
- Tegyen panaszt Reyanál - próbált tréfálkozni Borgo.

Erre olyan kacskaringósat káromkodott Alvarado, hogy Borgo csak pislogni tudott. Otthagyta a méregbe gurult Dont, s inkább előrelovagolt. A fák ritkulni kezdtek, és végül a sereg kiért a sűrű dzsungelből. Szemük előtt sík terep terült el: nyílt, füves terület, amit kaktuszok tarkítottak.

Reya a tisztjeivel úgy döntött, itt éjszakáznak. Szekértábort alakítottak ki a védelemre, és az őröket látó-hallótávolságon belül helyezték el. Várták a támadást, de az mégsem itt következett be.

Másnap átvágtak a síkságon, és beértek egy hegyszorosba. Meredeken emelkedő sziklafalak között kanyargott az út. Itt egy pillanatra megtorpantak; a tisztek csapdát gyanítottak. Az indián vezetők megesküdtek, hogy ez az út visz a Tlaskalánokhoz. Reya, hogy bátorságot öntsön az emberekbe, elsőként ugratott be a sziklafalak közé. Lovának patkói hangosan csattogtak a sziklás, kiszáradt úton. A többiek végül követték; a sereg ismét meglódult előre. A zsoldosok szorosabban markolták a fegyvereiket. Mindenki a sziklafalak peremeit fürkészte. A ragyogó kék égbolton odafenn, ami csak egy keskeny csík volt, madarak köröztek. Rikoltozó hangjuk lehallatszott a keskeny átjáróba.

A két germán előtt menetelő spanyol zsoldos hirtelen megtorpant, aztán lassan összerogyott. Torkából nyílvessző állt ki.

Karl kapott észbe először.

- Megtámadtak minket! - ordította a körülöttük állóknak.

A szót felkapták; végigszáguldott az egész menetoszlopon. Ekkor már, mind a két oldalról záporoztak a nyílvesszők és lándzsák lefelé az emberekre. Sőt, egy-egy nagyobb szikladarab is. Percek alatt eluralkodott a zűrzavar.

- Minél előbb ki kell jutnunk a szorosból! - kiáltotta Reya.

Amit könnyebb volt mondani, mint megtenni. Főleg az ellátmány miatt aggódtak a tisztek. A kocsik hátul feltorlódtak; a lovak vadul rángatták a gyeplőt, toporzékoltak. A katonák választhattak. Vagy harcolnak, vagy futnak. Kétoldalt a sziklák pereme nyüzsgött a bátor indián harcosoktól.

- A puskások fedezzék a többieket! - irányított Vega tábornok.

Az út két oldalán, a menetoszlop teljes hosszán ropogtak a fegyverek. A dörrenések sokáig visszhangoztak a szűk sziklafalak között. A zsoldosok még a saját hangjukat is csak ordítva hallották.

Karl és Brúnó a menetoszlop közepén próbálták túlélni a vadak váratlan támadását. Fortuna, a szerencse istennője a kegyeibe fogadta őket, mert sikerült már az első percekben fedezéket találni egy kiugró sziklaplató alatt. Így legalább a fejük felett lévő ellenségtől védve voltak valamelyest. Szemből viszont a halállal néztek farkasszemet. Felváltva tüzeltek. Példájukat mások is követték.

Mivel a gyalogosok nem viseltek mellvértet - elég volt nekik a puskát cipelni - könnyen sebezhetőek voltak. Hol itt, hol ott terült el egy zsoldos nyílvesszőtől találtan vagy egy dárdával a mellében.

- Ezek a vadak soha nem adják fel? - ordította a harc lázában Brúnó.
- Ehhez értenek: gyáván messziről támadni - felelte megvetően Karl. - Fogadok, hogy egy csatatéren, szemtől szemben szétszórjuk őket egy rohammal, mint a nyulakat.

A puskák fedezékében átdübörögtek a szekerek a szoroson. Lassan kihátráltak a gyalogosok is, kerülgetve elesett bajtársaik testét. A sziklák peremét indián tetemek borították; voltak, akik a golyóktól találva lezuhantak az ösvényre. A sziklán a testük összeroncsolódott. Szomorú látvány volt a halottakkal "kikövezett" hadiösvény.

- Gyűlölöm ezeket, a barbárokat; ha bejutunk a városukba, örömmel perzselem majd fel! - fenyegetőzött Reya.
- Még mindig azt hiszi, hogy tudatlan vademberekkel állunk szemben? - kérdezte Alvarado.
- Nemcsak tudatlanok, hanem közönséges bűnözők!
- Amiért védik az országukat?
- Amiért lesből támadnak!
- Csak kihasználják a lehetőséget.
- Ne aggódjon, mi is ki fogjuk.
- Ebben biztos vagyok.

A hátvédet biztosító lovascsapathoz csatlakozva kifelé tartottak. Már csak néhány száz méter volt a hátralévő útból, amikor néhány lovas lába alól eltűnt a szilárd talaj. Ott, ahol eddig gránit szürkéllett, most hirtelen iszapszerű ingoványos terült el. Öt ló és lovasa küszködött beleragadva, egyre mélyebbre süllyedve. A lovak kétségbeesetten nyerítettek; szemük fehérje ijesztően világított.

- Segítség! Segítsetek! - ordítoztak kétségbeesetten.
- Carramba! Ez maga a sátán birodalma - Reya elsápadt, most először megingott a hite a valóságban.

Don Alvarado, lekapta a pányvakötelet a lova oldaláról, leugrott róla, a végét a nyeregkápához rögzítette. A másik végét bedobta a süllyedő emberek felé.

- Kapaszkodjatok bele, hagyjátok a lovakat! - sürgette őket.

A legszélső zsoldos elkapta, belekapaszkodott. Lova kétségbeesetten küzdött az életéért. Többször visszasüllyedt, végül sikerült kikapaszkodnia. Alvarado példáját látva, mások is csatlakoztak a mentéshez. Együttes erővel még egy lovast sikerült kirángatni a lápszerű, ragadós anyagból. A többieken már nem tudtak segíteni. Alig pár perc alatt lezajlott az egész. A három szerencsétlen elsüllyedése után újra szilárd talaj szürkéllett a megdöbbent emberek lába előtt. Odalentről, egyre halkabban, még hallották az ordításukat.

Ez az esemény mindenkit megdöbbentett. Még a sokat látott zsoldosok is, akik nem voltak szentek, istenhez fordultak keresztet vetve. A hír, hogy maga a pokol védelmezi a vadakat, mindenkibe a félelmet és a bizonytalanságot erősítette.

A sereg estére elérte a határfolyót, néhány kilométerrel délebbre attól a helytől, ahol Mendoza és Maria megállt éjszakára.