A halál tánca

Novella (2602 katt)

A lenyugvó nap fénye vörösre festette a tájat, és vérkoronát varázsolt a nyugati hegyormokra. Hűvös szellő járta be az erdőt. A vaskos fatörzseket szívós indák és folyondárok hálója szőtte be. Egy árny suhant a fák között. Corsek űzött farkasként menekült; nyomában a féktelen vadakkal, akik végezni akartak vele. Csak reggel vette észre, hogy a werzunok területére tévedt. Azóta minden percét a menekülés töltötte ki. Inaszakadtából rohant, átvágta magát a liánokon, úszott a folyóban, hogy szagát veszítsék, dús lombú faágakkal törölte el nyomait. Minden fortélyát bevetette, hogy üldözőit megtévessze, de minden hiába. A vadak mindvégig a nyomában loholtak.

Az éjszakában kísérteties csend honolt. Corsek tudta, hogy meg kell állnia pihenni. Ha nem egy erdőben, egy ilyen nehéz terepen lenne, akkor már rég lerázhatta volna az üldözőit. Ám itt a vadak vannak előnyben. Nem vehette fel velük a harcot, csak abban bízhat, hogy az erdőből sikerül kiérnie, mielőtt utolérnék. Felmászott egy vastag fatörzsre, és azon keresett magának egy ágvillát.

Az álom ködfátyolán keresztül csatakiáltások ádáz hangjai csengtek a fülében. Egy mindent elsöprő háborúról álmodott, ami egész Radagast érintette. Százezrek haltak meg, és teljes királyságok pusztultak el. A világot egy megállíthatatlannak tűnő sereg özönlötte el, mint egy féktelen sötét áradat. A fekete páncélokon egy ismeretlen jel ragyogott; egy tűzpiros örvény. Látta, amint testvérei, a silasiak elesnek vérszomjas harcosok kardjai által. Nem állta útjukat egyetlen sereg sem. A masszív, évezredes várfalak úgy dőltek le, mint egy fakerítés. Végül két mágus világrengető összecsapása döntötte el a háború végkimenetelét.

A felkelő nap ezüstös sugarai, mint tisztító esőcseppek hullottak Corsek keserű emlékektől meggyötört arcára. A természetnek e csekély ajándéka újraacélozta állhatatosságát. Habár ő mindig hűséges volt királyához, valaki mégis bemocskolta a nevét, ezért száműzték hazájából. Azóta kivert kutyának érzi magát. Minden nap a múlton rágódott, és azon elmélkedett, hogyan tudná bizonyítani ártatlanságát, de egyre távolabb sodródott hazájától. A múlt árnyai közül távoli zajok rántották vissza a valóságba. Tekintete gyorsan végigvándorolt az öltözékén, megigazította az övét, ellenőrizte fegyvereit, majd ismét belevetette magát a menekülésbe.

Koradélutánra járt már az idő, mikor kiért egy tisztásra. A nyílt terepen már képes felvenni a harcot az üldözőivel, mert duplapengés harcmodorának és köríves támadásainak nem szab gátat az erdő. Megállt egy pillanatra, de halk zörejt hallott, amit nem okozhatott a szél, mert a levegő mozdulatlan volt. Megpördült, és az erdő, mintha életre kelt volna. A támadók ordítása űzte el a csendet, ahogyan Corsek felé nyomultak. Az első támadó leszegett fejjel rohamozott, akár egy bika, de csapásai sorra elkerülték Corseket. Ekkor előrántotta egyik kardját, és lesújtó pengéje előtt sivítva nyílt szét a levegő, mielőtt elérte volna áldozata fejét; a támadó élettelenül roskadt össze. A többieket már nem várta be; egyetlen szökkenéssel köztük termett. Csapása elmetszette egy ellenfele torkát, a következő elválasztotta egy másik kezét a vállától. Egy kard csengve pattant vissza a pengéjéről, mert szempillantás alatt váltott át támadásból védekezésbe. A támadói nem tudtak egyetlen karcolást sem ejteni rajta, de Corsek villámgyors mozdulatai rendre végeztek egy-egy werzunnal. Végül az utolsó is elterült a fűtengerben, ami néhol a derekáig ért, néhol még magasabbra nőtt.

Néhány lépést tudott megtenni, mikor apró szúrást érzett a bal vállában. Odakapott, és ujjbegyével egy alattomos tüskét tapintott ki, melyet azonnal kitépett. Végtagjai elnehezedtek, a látása ködfátyolossá változott, megbotlott, de nem hagyta el magát. Homályos tekintete egy közeli fára tévedt. Végső erejét megfeszítve igyekezett elérni a vaskos fatörzset.

Fájó testtel tért magához, s mikor kinyitotta a szemét, egy fiatal, meseszép lány nézett vissza rá. Próbált felülni, de minden mozdulat keserves volt számára. Tágas faépítésű házban feküdt egy szalmaágyon. Az ablakon aranypompával sütött be a nap; ez melegséggel töltötte el fáradt végtagjait. Néhány méterrel távolabb a kandallóban tűz pattogott.

A lány ismét fölé hajolt, de ekkor valaki megjelent a háta mögött: egy nagytermetű, szikár, komor képű férfi állt mellette.

- Hol vagyok? - kérdezte Corsek.
- Tilesion falujában vagy - felelte a komor képű. - Az erdő melletti tisztáson leltünk rád. A werzunok egy mérgezett nyila sebesített meg téged. Megtaláltuk a támadóid holttesteit is. Legalább egy tucattal végezhettél, téged mégis egy apró nyíl sebzett meg, amit valószínűleg az egyik lőtt ki, mielőtt a halál mezejére lépett. Gyógynövény főzeteinkkel mindent megtettünk, hogy segítsünk rajtad, de az életed nem a mi kezünkben volt.
- Az, hogy most itt van velünk, csakis a végtelen életerejének köszönhető - mondta egy eddig ismeretlen hang. - Más ember már a másvilágra költözött volna a vademberek mérgétől.

Erős testalkatú, sűrűn burjánzó szőrzetű és kemény vonású férfi lépett oda hozzá.

- A nevem Tileson, és ezt a kis falut én alapítottam. Kit tisztelhetünk meg benned, silasi?

Silasi. Régen nem nevezte már őt így senki. Még mielőtt száműzték. Akkor büszkeséggel töltötte el, ha valaki így szólította. Tudta, hogy ez a szó tekintélyt parancsoló, és egész Radagason tudják, hogy rettegni kell a silasiakat.

- A nevem Corsek, de már régen nem vagyok silasi.

Megpróbált felülni, de hiábavaló volt minden erőfeszítése. Túl gyenge volt még a mozgáshoz. Visszahanyatlott az ágyra és mély álomba zuhant.

Mikor újra felébredt, ugyanaz lány ült mellette az ágyon, akit korábban is látott. Étellel kínálta a silasit. Corsek csak ekkor érezte, mennyire éhes. Pillanatok alatt befalta a kását, azzal sem törődve, hogy milyen forró. A lány jót derült rajta. Miután befejezte az evést, megnyugodva tapasztalta, hogy sokkal erősebbnek érzi magát, mint legutóbb. Miközben evett a lány elmesélte, hogy Corsek már egy hónapja hánykolódott élet és halál tengerén. Senki nem tudta, hogy életben marad-e, de mindenki úgy gondolta, hogy Corsek ragaszkodik az életéhez.

- Jó, hogy ismét magadhoz tértél - szólt Tileson, mikor belépett a faház kissé nyikorgó ajtaján. - Megtudhatom, hogy ki is vagy te valójában?
- Ahogy mondtam legutóbb is, Corseknek hívnak. Egykor a silasi nép büszke harcosa, és Atros király egyik kapitánya voltam. Most egy hontalan csavargó vagyok. Honnan tudtad, hogy silasi vagyok?
- A ruházatod, bármilyen kopott és szakadt is, elárulja hovatartozásod. Emellett magas, széles vállú, szikár harcos vagy, akinél nem találtunk páncélt vagy vértet. Nem tudok egyetlen olyan harcos népről sem, melynek harcosai ezek nélkül indulnának útnak. A két kardot, miket nálad találtunk csak Silas fegyvermesterei hordják.
- Sokat tudsz róluk. Talán volt már dolgod a silasikkal?

Tileson szürke, szúrós tekintete hidegen csillogott.

- Régen mi is a szövetségeseik voltunk, de egy reggel arra riadtunk, hogy a silasiak mészárolják a falubelieket. Mi sohasem voltunk harcos nép. Nem volt nehéz győzedelmeskedniük. A népem már a tragédia előtt is kevés embert tudhatott magáénak. A silasiak mészárlása után viszont alig maradtunk. Nem volt királyság, ami befogadott volna minket. Mind attól rettegett, ha megteszi, akkor a silasiak lerohanják. Hosszú vándorlásunk végül itt ért véget. Már nem tudtunk tovább menni. Délen a sivatag, északon az erdő, ami a werzunokon kívül is számtalan veszélyt rejteget. Ezért itt kezdtünk új életet.
- Ezt sajnálattal hallom - mondta Corsek. Arra gondolt, hogy csak azért tartották életben, hogy ők végezhessenek vele.
- Nem kell a sajnálatod. Veled is ugyanúgy elbántak, mint egykor velünk.
- Jól emlékszem erre. A népemnek soha nem volt szokása az ilyen értelmetlen mészárlás, de előfordult, hogy királyunk elméjét elhomályosította valami, vagy valaki, és olyan dolgokat tettünk, ami népünknek mindig sötét folt lesz a történelmében.
- Igen, hiszen a silasiak arról híresek, hogy az erős és legyőzhetetlennek tartott ellenfelek ellen szeretnek harcolni, akikkel más harcosok nem bírnának el. Ehhez képest egy fegyvertelen, kereskedelemmel foglalkozó népet minden könyörület nélkül lemészároltak egyetlen nap leforgása alatt.

Corsek elmerült a múlt sötét árnyaiban. Az a nap, amikor lemészárolták Tileson népét mély nyomott hagyott benne, akárcsak társaiban. Valóban ők irtották ki azt a népet, de nem tehettek semmit. Egy silasi nem kérdőjelezi meg a királya parancsát. Ők vakon hisznek a királyban, és vallják, hogy minden, amit tesznek azt a királyukért és a népükért teszik.

- Nem tudom jóvátenni a múltbéli bűneinket, és megbocsájtást sem várok el a cselekedetünkért! Ha valamivel a segítségetekre lehetek, akkor hozd a tudtomra, és szavamra, állok szolgálatodra!
- Talán az istenek rendelték úgy, hogy pont téged, egy silasit, népünk mészárosát küldte hozzánk. Már említettem, hogy mi nem vagyunk harcedzett nép. Nem ismerjük a fegyverforgatás művészetét. Viszont te a mestere vagy. Nem véletlen nevezik a fajtádat a fegyver mestereinek. Nincs az a fegyver, amit ti ne tudnátok tökéletesen forgatni.
- Ez így igaz! - vágta rá Corsek, és büszkeséget érzett magában.
- A werzunok mostanság kimerészkednek az erdőből. Nem véletlen, hogy Tilesiont az erdőtől távol alapítottuk, de most úgy tűnik, még így is túl közel vagyunk hozzá. A werzunok már több ifjú vadászunkkal végeztek. Ezért örülünk, hogy az istenek erre vezéreltek. Te segíthetsz nekünk fegyvereket készíteni, és megtaníthatsz rá, hogyan forgassuk azokat, hogy megvédhessük magunkat.
- Állok a szolgálatodra! - mondta határozottan Corsek.

Úgy érezte, hogy ez a legkevesebb, amit tehet értük. Segít nekik, felkészíti őket a harcra. Mert háborúra készülnek. Az ember, származzon akárhonnan, ha megérzi a hatalom ízét, akkor még többet akar belőle. A harc, a győzelem és a vele járó dicsőség pedig egyfajta hatalom. Olyan hatalom, ami megfertőzheti egy igaz ember szívét is. Legbelül bízott benne, hogy a werzunok soha nem fognak a faluig elmerészkedni, de ha mégis, akkor azzal a tudattal várnak majd rájuk, hogy képesek megvédeni magukat.

Így hát Corsek ott maradt Tilesionban. A következő napokban visszanyerte régi erejét. Újra volt értelme az életének. Megvédeni ennek a sokat szenvedett népnek az életben maradt tagjait.

Bár nem örült mindenki az új vendégnek, de elfogadták a vezetőjük döntését.

A napokat hetekké nyúltak, a heteket pedig hónapokká. Corsek megtanította a tilesioniaknak, hogyan kell fegyvert készíteni. Néhányan igazán jó kováccsá váltak. A férfiakat megtanította a fegyverforgatás művészetére. Nem volt könnyű dolga velük, de mindannyian tanulni és fejlődni akartak. Akadt néhány nagyon tehetséges harcos, de voltak, akiknek javasolta, hogy maradjanak a földművelésnél. Egy olyan néptől, ami soha nem forgatott fegyvert, ez nagyon jó teljesítmény. Egy idő után úgy érezte, hogy befogadják maguk közé, és nem foglalkoznak a múltbéli sérelmeikkel. Hálásak voltak neki, a jelenlétéből és az átadott tudásból merítenek erőt és bátorságot.

Egy hűvös hajnalon hirtelen riadt fel. Fülében fegyverek zaja, gyermekek sírása és keserves kiáltások csengtek. Felkapta ágya mellől mindkét kardját és azonnal az ajtónál termett. Elborzadva látta, hogy a werzunok megtámadták a falut, és halomra mészárolják annak lakóit. Az elmúlt hónapok kiképzése tökéletes volt, de mégis hiányzott egy fontos dolog belőle, ami nélkül nem válhat senkiből valódi harcos: a harcban szerzett tapasztalat. A tilesioniak közül csak néhányan tudták hasznosítani, amit Corsek tanított nekik. Legtöbbjük kezéből kifordultak a fegyverek, vagy inkább a menekülést választották a harc helyett.

Corsek rekedten felüvöltött, és őrjöngő dühvel vetette magát a csata forgatagába. Néhány lépésnyire tőle az egyik vadember késével gyorsan csapott le tehetetlen áldozatára. Nyöszörgött és megtört tekintettel, segélykérőn meredt a silasira. Corsek szinte kettészelte a werzunt, kinek teste kődarabként zuhant a véráztatta porba. A halott falusiak láttán agyát elöntötte az őrület. Nem tudta elviselni az elmúlt hónapok hiábavalóságát. Elrugaszkodott a talajtól, és egy könnyed mozdulattal felnyársalta a legközelebbi vadembert, majd azonnal másik ellenfelet keresett magának.

Körülötte iszonytatóan aratott a halál. Szinte minden mozdulata halálos volt. A silasiak rejtett képességét használta, hogy minél több ellenféllel végezhessen. Tudta, hogy ez veszélyes, de nem törődött a következményekkel. Ennek segítségével követhetetlen gyorsaságra tett szert, és egy másodperc tört része alatt métereket képes megtenni, és végzetes csapást mérni ellenfeleire. Ezt a képességet csak néhány percig képes használni, és utána úgy kimerül, hogy tudatlanul esik össze. Ezért nem szokták alkalmazni a silasiak, kivéve, ha már nincs választásuk, vagy a halál elkerülhetetlen. Maguk között a haláltáncának nevezik, mert ha egy ellenfél is túléli ezt a rohamot, akkor könnyűszerrel végezhet a magatehetetlen harcossal.

Ez viszont most nem érdekelte Corseket. Egyetlen célja az volt, hogy minél több vadembert megöljön. Az őrület fátyla borította el az elméjét, és gyilkos ösztön hatalmasodott el egész lényén.

A werzunok nem is tudták, honnan csap le rájuk a halál. Több faház is felgyújtottak a támadók, melyeknek égő fénye még forróbbra szította őrjöngését. Corsek keresztüldöfött egy werzunt. Acélujjai összezáródtak áldozata torkán, és addig szorította, míg annak szaggatott hörgése el nem csendesedett.

Körülötte megállás nélkül folyt a harc. A tilesioniak közül néhányan ügyetlenül, de elszántan harcoltak. Voltak, akik bennragadtak az égő faházakban; keserves ordításuktól visszhangzott a csatatér.

Corsek megpillantotta Tilesont. A falu vezetőjének vonásai most még keményebbnek tűntek. Szemében a félelem legkisebb szikrájának sem lelte nyomát. Olyan volt, mint egy igazi harcos. Kezében egy hatalmas kardot lengetett, hogy távol tartsa magától a vadembereket. Corsek erős ujjai körbefonták kardja markolatát, és Tileson felé sietett. Ekkor az egyik támadó hátulról vetette rá magát a falu vezetőjére, és beleharapott a nyakába; kitépve belőle egy jókora darabot. Tileson kezéből kifordult a kard. Lerogyott a földre, a werzunok diadalittasan vetették rá magukat. Corsek nem habozott egyetlen másodpercig sem, csupán későn vette észre Tilesont, akinek esélye sem volt a túlerővel szemben. A silasi pillanatok alatt lekaszabolta a werzunokat. Tileson hason fekve vonaglott. A férfi felnyögött, majd üveges fátyol ereszkedett a szemére.

Corsek talpon termett és folytatta a tombolást. Számtalan vadembert küldött át a túlvilágra. Körülötte halott emberek összeroncsolódott tetemei. Akad közöttük olyan, ami inkább tűnik formátlan húsdarabnak, mert Corsek úgy felszabdalta kardjával. Végül a werzunok fejvesztett menekülésbe kezdtek. Nem tudták, hogy mi folyik itt, de úgy hitték, hogy az istenek haragudtak meg rájuk, amiért megtámadták ezt a falut, és ezzel az emberi testbe bújt démonnal bünteti őket.

Corsek térdre rogyott. Szikár testét vörösre festette a vér, ami a mészárlása alatt zúdult rá. Zihálva nézte a csatateret. Az ereje elhagyta. Végül öntudatlan állapotban terült el a holttestek között.