Hajsza

Novella (1656 katt)

A két férfi lázasan küzdött az életre-halálra. Hol az egyik veselkedett neki jobban, hol a másik. A harc már fél órája megállás nélkül folyt. Ráadásul egyik sem akarta feladni. Mivel mindkettejüket kemény fából faragták, hamarosan belátták, hogy ez így nem lesz jó, másképp kell megtudniuk, hogy melyikük is az erősebb. Borik - mert így hívták az egyiket - kedélyesen intett a vetélytársának, hogy jöjjön, üljenek le és falatozzanak már egy kicsit. A szófukar rivális, Arnót nem sokat teketóriázott, gyorsan lehuppant Borik mellé a fűbe és vadul csámcsogta a fácánhúst.

- Na, milyen? - mosolygott Borik. Ilyenkor mindig piros volt az arca.
- Jó - vágta rá két harapás között Arnót.
- Mire menjük most, he? - tett fel egy újabb kérdést Borik.
- Mit tom´ én! Kardra? - vonta meg vállát Arnót, teljesen átadva magát a fácánnak.
- Azt már megjártuk - csóválta fejét Borik. Aztán előhúzott a tarisznyájából egy formás üveget, majd átnyújtotta Arnótnak, aki jót húzott az italból, de amint lenyelte, szemei kikerekedtek és levegő után kapkodott.
- Heh! Erős, mi? Az én hazámban minden legény ilyet iszik! - jelentette ki büszkén Borik, mire Arnót a hátára csapott és csendesen megjegyezte:
- Fenét...

Hirtelen egy nyúl ugrott elő a szemközti bokorból. A két legény egymásra nézett.

- Hö, szép nyúl - csodálkozott Arnót.
- Az hát... elkapjuk? - kérdezte Borik.
- Aki elkapja az az erősebb! - kiáltotta el magát Arnót és a nyúl után vetette magát, szájában a maradék fácánhússal.

Persze Borik sem maradt rest, s igyekezett utolérni társát. A nyúl időben észrevette a közeledő Arnótot a mögötte szaladó Borikkal, így azonnal felvette a nyúlcipőt. Ám Arnótnak is jó csizmája volt, őrjöngve rohant a "nagy vad" után. Borik eléggé lemaradt, de saját tempóját tartotta tovább. A nyúl futott keresztbe, oldalt, egyenesen, megint oldalt és megint keresztbe, mégis a szófukar Arnót valahogy mindig felbukkant a háta mögött. Egyszer csak az üldözött felugrott, majd élettelenül elterült a porban. Arnót mikor odaért megállt, némán nézte a nyulat és a mellkasán átfúródó, vörös tollú nyílvesszőt. Borik lihegve Arnót mellé ért, maga is mereven a nyilat bámulta. Kisvártatva Borik éppen hozzá akart nyúlni a nyílvesszőhöz, amikor egy hangos csatakiáltás harsant föl a bozótosból. Aztán egy alacsony, törpetermetű remete lépett elő és ráordított Borikra.

- Ne merészeld! Az a nyúl az enyém!
- De mi előbb láttuk meg! - vitatkozott Borik, majd szavait Arnót zárta, amint bekapta a maradék fácánhúst.
- És idáig üldöztük!
- Az én nyílvesszőm meg idáig repült! - kötekedett a remete, közben botjával hadonászott.
- Na megállj te kis...! - ordította el magát Arnót közben arra készült, hogy ráveti magát a remetére, ám ekkor váratlan dolog történt. A nyúl egyszer csak eltűnt. Mind a hárman néztek, hogy hová mehetett el az a nyúl, amikor fentről hangos rikoltozást hallottak. Egy sas volt, karmai közt a nyúllal és a nyílvesszővel.
- Szép sas - nézett utána Borik.
- Nála a nyúl... elkapjuk? - kérdezte Arnót.
- Aki elkapja azé! - kiáltott a remete, majd nekiiramodott.

Borik és Arnót pedig felkaptak egy-egy követ a földről, maguk is a sas után eredtek. Ment a hajsza rendesen: kövek repültek, nyílvesszők surrogtak, aztán egyszer a sas lezuhant. Mikor mindhárman odaértek, Borik azt javasolta, hogy egyék meg a nyulat, mert úgy is megéheztek ebben a nagy futásba. A remete rábólintott. Megsütötték, szép aranybarnára sült, már a látványa és az illata is étvágygerjesztő volt. Falatozás közben újra szóba került a nyúl. Borikék elmesélték a remetének a kalandjukat.

- No, azért mégis csak én végeztem vele... tehát én erősebb vagyok mindkettőtöknél! - mosolygott a remete.
- De a sast mi győztük le! - vitatkozott Arnót.

Borik erre feltette a nagy kérdést:

- Akkor mire menjünk?

Előző oldal Odin
Vélemények a műről (eddig 8 db)