A grófnő levele

Novella (1634 katt)

Nehezen tudok az ember számára kellemesebb érzést elképzelni, mint mikor jó dolgában ellazíthatja megfáradt tagjait, és csupán azzal törődhet, milyen jól esően tölti el a testét a bőséges, meleg vacsora és a bor - a jófajta bor - életadó ereje. A magam részéről szeretek ilyenkor a friss levegőn ülni, messzire elkerülni az alant hangoskodó bugrisokat, akik ész nélkül vedelnek, aztán a feje tetejére állítják az egész házat. Kint legalább az utcák természetesebb énekszavát hallhatom, melyek a fület nem sértik, s talán még el is ringatnak a békében elköltött vacsora után.

Ám e derék urak ma valamilyen okból ritka jó kedvükben voltak, még a szobámba is felhallatszott az artikulátlan, idegtépő danolászás, kiabáltak, mintha fülükben dugó volna, nem ritkán olyan dolgokat, amikbe még magam is belepirulok, holott ha kell, én is tudom, mi nyelven kell megmondani a magáét a szemtelenkedők fajtájának. Hiába, kényes az ízlésem. Ha nem kéne olykor a verekedésig leszállanom, nevezhetném magamat kifinomultnak is, de vannak, akik előszeretettel provokálnak másokat, életüket nem féltve.


Korsó csörrent az éjszakában. Darabjai a falról a mocskos padlóra hullottak. Aztán még egy és még egy. A fakupa tompán puffan az egyébként már érzéketlen, vörös krumpliorrokon. Éjféltájt csúcsosodik ki általában a részeges csőcselék eme vadromantikus együttléte, melyben immár felvállalják a testi kontaktust is, és nem csak óbégatnak, hogy ki, mit és hová dugjon. Mikor már a helyszínre érkezett éjjeli őrök is megérkeznek, a maguk illedelmes szándéka szerint türelmesen megvárván, míg a bent lévőknek már nincsen mit hajigálni, akkor fogy el a türelmem. Beszélik rólam, hogy pont annyi az időérzékem, mint egy kavicsnak. Hát, talán pont ezért mondják rám.

Megelégelvén az alattam hosszúra nyúlt ribilliót, dühödten kaptam magamra a kabátomat, alárejtvén karom megbízható meghosszabbítását, sebesen trappoltam le a lépcsőn, hogy beolvassak a zsiványbandának. Ebben igazán van gyakorlatom, elvégre midőn ifjonti fejjel még több értelmet láttam a törvényszerű fegyverforgatásban, a hadseregben szolgálva el tudtam érni egy alacsonyabb tiszti rangot. Azt is azért kaptam, mert feletteseim tanúi voltak, milyen hatékonysággal tudok rendet tenni a magukat elhagyott regruták között, hogy állítom őket talpra egy pillanat alatt, még a lélekemelő nedűktől félholtakat is. Most is arra készültem, hogy olyan orkánt kiabáljak rájuk, amitől menten hazamasíroznak mind. Jóllehet, kicsinyes dolog ilyet mívelni csak a tulajdon nemtetszésem miatt, ám ugyan melyik ember mondhatja el magáról, hogy soha el nem veszti a fejét?

Határozott, begyakorolt mozdulattal vágtam be az ivó ajtaját, morogva, akár a vetélytársára lelt erdei vadkan, és sikerült. Ahogy betoppantam, a hirtelen támadt csend a gyászmisék hangulatát idézte e fogadónak hazudott, sörbűzös patkánylyukba. Millió és millió alkalommal láttam már ezeket az arcokat, mikor a töméntelen ital ellenére, egy ösztönös félelem azért még áthatol az alkohol felvonta blokádon, és érzik: most bizony rosszat cselekedtek.

- Halljátok-é, csatornából halászott kurvák félember fattyai! - dörrentem rájuk, villámló szemekkel vizsgálva végig a szánalmas csoportot. - Mi dolog ez, marhák módjára bőgni az éjszakában, míg a dolgos ember pihenne? Naplopók! Csavargók! Idézzétek borgőzös elmétekből a szent sorokat, mert az Úrra és a szentekre mondom, menten hozzájuk küldelek titeket a tulajdon kezeimmel! Hol a nyakatok?!

Riadt nyüszítéssel lódult meg a részeg társaság, fellökték és tiporták egymást, mások felborultak, fejre állottak a székek és az asztalok romhalmazában. Hirtelenjében most az őrségnél keresték a védelmet, kiket az imént még képesek lettek volna szintén kupán vágni, amiért elrontják a mulatságukat. Félreértés ne essék, nem vitatom a csendőrség fontosságát, de amíg tejfelesszájú, vagy épp megvénült tanyasi bunkókat szalajtanak ki a városi éjszakába, addig a csend sosem fog eljőni.

Lám, e harcias legények is meghunyászkodva araszolnak el a közelemből, tekintetemet nem bírják, közelségemtől a bevizelhetnék rút ingere kínozza őket, csak mert hirtelen megjelentem, és úgy szóltam rájuk, mint akit maguk felett állónak hihetnek. Ez az, amit a világot irányítók jó volna, ha megértenének. Pardőz, szokásomhoz híven elkalandoztam reformeri elméleteim között, mikor ildomos inkább e kalandom kezdetének körülményeit vázolni nektek, kik íráshoz-olvasáshoz elég műveltek vagytok. Éppen ott tartottunk, hogy egyszer csak megjelentem, és akár egy vén, tapasztalt őrmester, rákiáltottam ezekre a semmirekellőkre. Ettől ezek halálra vált képpel ugrottak meg félelmükben, csaknem könyörögve, hogy a törvény őrei zárkába csukják őket, míg a hajnal sugarai elhozzák nekik a józanságot. Az még csak az édes-mulatságos pillanat. Hajh, micsoda reggelek!

- Elhallgasson az úr! - brekegte nekem a két őrutánzat közül az alacsonyabbik, guvadt szemű, potrohos férfiú, hurkás ujjával megfenyegetve engem. - Vagy kiedet is bevisszük ezekkel a zárkába! Kiabálás miatt panaszoskodik, erre maga üvölt itt, mint akinek bészorult a lába! Eriggyék vissza a szobájába, most már nem lesz gondja az alvással!

Más körülmények között talán meg is fogadtam volna a tanácsot, de sosem tűrtem el, ha valaki úgy szólt velem, mint azt a ronggyal szokás. Apám és nagyapám ily´ esetekben már kesztyűiket rántották le, és a mocskolódó bizony reszkethetett az életéért. Az őrök azonban látszólag belenyugodtak a sikeres fenyegetésbe, és szépen, komótosan bilincsbe verték a már részeg vendégeket, akik már semmi esetre sem tudtak volna felkelni s ellenállni.

- Illendőbb hangot, ha kérhetem - mondtam, s nem mozdultam. Látják? A természetem. A kényességem. - Én nem dévajkodtam ezekkel, hát nem is érdemlem meg, hogy így beszéljenek velem
- Uram! Lehet ez még százszorta illetlenebb is, ha nem hagy dógunkra! - villantotta vissza rám üveges tekintetét Varangy (én imígy neveztem el, külleméről) - nem mondom másodszó´, menjék fel a szobájába, ha nem kíván velünk gyönni!

Még mindig nem mozdultam. Álltam a tekintetét. Most már csupán a hecc kedvéért. A két emberállat összenézett, s azután, míg Varangy tovább ügyködött a részegek kiterelésén, most hát helyette a társa vette át, ki a Sáska nevet kapta tőlem. Olyan magas, cingár parasztgyerek volt, ám arca legalább olyan érzéketlen, s primitív módon gonosz, akár azon kártékony rovaré. Övéből egy jókora, göcsörtös botot rántott elő, és fehér kezében jelentőségteljesen meglóbálta, mialatt felém lépdelt. Azok csinálnak így, kik ijesztőnek akarnak látszani, s csekély elméjükkel úgy képzelik, a lassú a gyorsnál félelmetesebb.

- Figyejj rám, hájpacni - kezdte minden szavánál nyálpárával borítva be az arcomat és a szakállamat, vasalt gallérú ingemet. Ott helyben kedvem lett volna kimérni rá a halálos ítéletet, már az első szavánál. Elsősorban azért, aminek nevezett, ám a józanész visszafogta a kezemet, nehogy toledói vértestvéremet hívjam ebben segítségül. - Az én egykomám, aki máskípp az íjjeli őrség tisztye, aszonta, hogy tarcsad magadot távol a dúgunktó´ e! A zösszes semmirekellő szarost békasznyiztuk nílkülled es, nem köll itt locsogni még níked es! A komám es memmonta, de mos´ mondom én es, hogy kotróggy fel de kúvvagyors iramban a szobádba, vagy a Lucifer a tanyúm, a reggelet mán kík-ződ irhában éred meg - ismét meglengette a bunkósbotját, enyhén a térdemhez érintve a hegyét. Hogy köpködve beszélt, az még egy dolog, de hogy íly formában soká is beszélt, az már egy jámbor plébánosból is előhozta volna előemberi mivoltát, ahogy énbelőlem is.
- Már elnézést, jóember... - kezdtem, miután vettem egy mély levegőt, ezzel megmentve Sáska krajcársúlyú életét. - Hájpacninak nevezett?
- Annak. Siket vagy-é, vagy csak bolond? - kérdezte közelebbről végigmérve az arcomat. A legrosszabb, amit csak ebben a pillanatban megtehetett.

Amint csontsovány, pörsenés-rótta ábrázata közel került az enyémhez, könyökből meglendítettem bal karomat, menten állon találva Sáskát. A hivatali furkósbot a lábamnál landolt, birtokosa pedig az ivó másik részében, kis híján felborítva a berendezés fölött gyászolva pityergő fogadóst. Nem tehetek róla, ezzel a bárdolatlan, otromba megjegyzéssel óhatatlanul kihívta maga ellen haragosabb énemet, még ha nem is szeretem, ha ez történik. Van, akikkel nem tud az ember értelmesen beszélni. Mintha a kezdeti gúnyolódás nem lett volna még elég, nem átallottak továbbra is mocskolódni rajtam. Alakomra amúgy is különösen érzékeny vagyok, noha annyiszor érte már fűszeres megjegyzés deréktájamat a világ megannyi nyelvén, ahol csak megfordultam az évek alatt, hogy rég meg kellett volna tanulnom elengedni az ilyen üres, ostoba emberek böfögte sértéseket a fülem mellett.

Ám a hátamon futkos a hideg, mikor a pallérozatlan bunkók képtelenek különbséget tenni egy kövér és egy megtermett ember között, mely utóbbiak sorát magam is gyarapítom. Sosem voltam kövér, igaz, olyan szoborhoz méltón izmos sem, mint miket Itália, Frankhon főterein és a palotáik homlokzatán volt szerencsém már látni. E különbség azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy erős ember vagyok. Gondom volt arra pályafutásom alatt mindvégig, hogy ne tunyuljak el, igaz, sosem ragadott el a vakbuzgalom az edzésben, ennek okán sem változott át a testem láthatóan izmossá. Márpedig fegyvereztem már le nálamnál kétszer nagyobb, szőrös zsoldosokat a kelet világából is puszta kézzel. Üvöltöttek fájdalmukban, ahogy csuklójukat szorítottam, és nehéz fegyverük kiesett a kezükből.

Sáska igencsak gyenge gyékény-teste sem állt ellen hirtelen ütésemnek, amint egy nagyot nyekkent a falon, nem is kelt fel a földről, elvesztvén az eszméletét. Ennyi. Elégtételt vévén az oktalan, durva sértésért egy baráti vállveregetéssel megvigasztaltam a fogadóst, aki már lilára sírta a szemeit, majd követve példáját és az előzőleg kapott tanácsot, fogtam magam és felmentem a szobámba, hogy végre álomra hajthassam a fejemet. A hold alig mozdulhatott tova az égen, mikor ismételten zörej vert fel nyugodalmamból. Rövid pihenésem elég mély volt ahhoz, hogy kielégítő is legyen, hát immár kevésbé haragosan másztam ki az ágyamból, hogy a dörömbölés után nézzek, nyissam az ajtót.

Mielőtt azonban a reteszhez nyúltam volna, magamba szálltam levetkőzve az álomittasság nehéz leplét. Sáskát úgy leütöttem, hogy tán holnap délidőig magához sem térítik majd. Varangy minden bizonnyal visszajött megnézni, hogy társa hol marad már, illetőleg kíváncsi volt, hogy náspángolja el a szemtelenkedő urat, tán még be is óhajtott volna szállni. Azonban az ilyen események mindig a színdarabok rendszerességével követik egymást. Minden valószínűség szerint olyannyira megrémült társa letaglózott porhüvelyétől, hogy egyszerre megfeledkezett a fogadó falának tövébe hurcolt részeges verekedőktől, és hanyatt-homlok szaladt vissza az őrség kaszárnyájához, hogy erősítéssel térjen majd vissza. És lőn...

- Kinyitni! - harsant odakintről egy karakteres hang. - Kinyitni, ha mondom!

Kellemetlen. Határozottan kellemetlen, még úgy is, hogy nem először keveredtem ilyen szituációba. Összevesztem az őrséggel, s íme, nem sokkal később már itt voltak, hogy elvigyenek magukkal, hogy majd hagyjanak egy zárkában elrohadni.

- Kopogjatok csak! - gondoltam magamban. Úgyis beletelik egy kis időbe, míg megpróbálják rám törni az ajtót. Annyira pont elég idő, hogy összeszedjem a dolgaim, és gyorsan kereket oldjak. Sebtibe felöltöztem, felcsatoltam derekamra fegyveremet, vállamra csaptam a zsákomat, úriember lévén azonban nem tudtam távozni kötelességeim végezetlen, hát az ágy melletti szekrényre kitettem azt a pár dukátot, mellyel a szobáért, s a vacsoráért tartoztam, gondolván, hogy a fogadós velük van. Kinyitottam az ablak fedőpalettáit, s már mintha soha ott sem lettem volna.

Az ablakban magam alá húztam a lábaimat, majd a párkányról elrugaszkodva a szemben lévő ház tetején landoltam. Elővigyázatosan vártam pár pillanatot, míg nagy testem keltette dörrenés után megnyugszik a ház népe, majd azon nyomban tovább is osontam, lecsúsztam az ereszcsatornába kapaszkodva. Szűk, mocskos mellékutcákban osontam tovább számítván arra, hogy a főbb utakon más csendőrök is járkálnak, nem kívántam ennél nagyobb kalamajkába kerülni, a tapasztalat mondatja velem, hogy egy estére elég egyszer megverni olyan embert, aki a hatalmat képviseli valahol, nem úgy, ha brigantikkal, zsiványokkal méri össze az ember harci tudását és merészségét.

Bevett szokásom, hogy ha megállok egy általam már ismert városban az éjszakára, holmimat mindig egy bizalmas barátnál hagyom, akinek birtokában nem kell félnem attól, hogy ruháimnak, értékeimnek netán lába kél, mint ahogy egy olyasforma fogadóban megeshetik, ahol most is voltam. Habár a tulaj jó ember, némileg fájt az én szívemnek is, amiért tönkretették az asztalait, de az ivókat gyakorta üzemeltetik egykori enyveskezű rablók, akikről már arcról megmondhatja az ember, hogy egy gombostűt nem javallott rá bízni. Remek lovamat és utazóládámat egy régi, többszörös jótevőmnél, a szülővárosából száműzött Madame Lillianne-nél hagytam, ki ezelőtt már sokszor bújtatott el csodálatos házának rejtekszobáiban, ha forró lett a lábam alatt a talaj, máskor pedig egyenesen szót emelt az érdekemben. Nincs az a karót nyelt városi biztos, aki ne távozott volna lesütött szemekkel, szégyenkezve, miután a Madame megmutatta neki, hogy kell a meggyőző szavakat faragni. Nagyokat nevettünk utána mindig, háza többi lakóival együtt.

Óvatosan megbújtam az árnyasabb kapualjakban és a boltíves házak oszlopai rejtekében, mikor főbb útvonalra terelt engem az utcák kuszasága, két alkalommal majdnem bele is sétáltam a bajba, de amint a vörösre mázolt háromemeletes házhoz értem, melynek élénk függönyei mögül mintha csak a mennyország nektárjának illata bűvölte volna meg az arra járókat. Ezer közül is felismertem volna az édes olajok, páratlan finomságú ételek, italok illatának orgiáját, sokszor pontosan e megfoghatatlan sziréndal hozott ide. Kesztyűs kezem finoman megkopogtatta a bejárati ajtó melletti festett ablakot a szokott módon, mire az ajtón előbb egy kis rés nyílt ki, maga az ajtó csak ezután követte. Bertrand, Madame Lilliane és a többi hölgy elkötelezett, vérig hű testőre invitált engem beljebb egy széles mosollyal az arcán, úriasan meghajolva.

Láttam én már nagyra nőtt férfiakat, de Bertrandnál kevesebb medveszabású ember járta e világ poros földjét. Néha az én fejemben is meg-megfordult a gondolat, hogy valóban egy selyemruhába bújtatott, vásárból lopott idomított barnamedve szolgálja a Mademe-t, hiszen jobbára morgásokban, dörmögésekben tartotta a kapcsolatot az arra vetődőkkel. Az erőszakoskodókat, akik pediglen balszerencséjükre nem értettek medvéül, helyben agyoncsapta vasbuzogányával, egyszer az én szemem láttára is.

- Jó estét, Bertrand szomszéd - köszöntöttem őt, miután hegynyi alakja visszatért a szobába, egy utolsó éjszakai körbenézést követően. Megszokottan rám dörmögött, amúgy üdvözlő jelleggel. - Tudom, kései az óra már, de nekem jönnöm kellett. Ébren találom még a drága Madame Lilliane-t?

A behemót elgondolkodott, ő a Madame-ot "Úrnőm" néven ismerte, csak utólag - jóval később - esett le neki, kit keresek, bozontos szakálla alatt újfent elvigyorodva őselemi erővel megveregette a vállamat, és a csigalépcső felé irányított engem. Tehát Lilliane szerencsémre tudott fogadni, ezt megelőző alkalmainkhoz hasonlóan egy kisebb szalonban várt engem, ahol számtalan estét töltöttem már a hölgy ehelyütt egyedülálló könyvgyűjteményének példányait bújva. Lenyűgöző volt az a szoba, a tudomány és a kultúra töpörített fellegvára is lehetett volna, a Madame roppant szenvedélyes olvasó volt, de a romantikus regényekhez, tündérmesékhez nem volt soha kedve. Jó szívvel kölcsönzött nekem mindig e kincsei közül, és mondhatom, néhány ilyen kölcsönzésnek az életemet köszönhetem, főleg melyek az alkímia s az idézés mesterségét érintették. Bizonyos nyelvek azt állítják, hogy íly írásai sem véletlenül vannak, mert maga is titkon gyakorolja, ám annak már nem hiszek, hogy lányaival együtt boszorkányszombatokat ülnének.

- Ejnye, D´Alberti lovag, maga mindig bajba keveredik, s mindezt mindig éjnek évadán - ingatta a fejét az édesanyák megjátszott haragjával a Madame. D´Alberti lovag én vagyok. Jobban mondva az egyik énem. A világutazóknak annyi neve van, ahány országban megfordulnak otthonukon kívül. Mint akármely tengerész, vagy inkognitóban utazó nemesember, én is mindenhol másképp mutatkozom be, egyedül vérrel kivívott titulusomtól nem váltam meg soha, még ha máshol aggattak rám egyebeket is szolgálataim méltányolásául. D´Alberti lovagnak voltam a legtöbbször szólítva, azt hiszem, hát erre az időre megteszi ez is. Krónikát írva minden bizonnyal meg lesz említve az összes, ahogy utazásaim beszámolóit rendre papírra fogom vetni. - Habár, hála a Teremtőnek, úgy látom, karcolás, horzsolás nem csúfítja a testét, s nem is zaklatott. Foglaljon helyet, kérem, rögvest hozatok frissítőt. Biztosra veszem, hogy az árnyak közt, vagy épp a tetőkön szökellve sompolygott el házamig.

Egy pár pillanat telt bele, és még egy-egy pohár első osztályú helybéli bort kortyolgattunk az asztalnál, s közben lehetőségem nyílt újra megcsodálni ama remek látványt, melyet Madame Lilliane nyújtott, a kandalló tüzének táncoló fényeiben már-már misztikus szépséget öltve magára. Fölötte elszállt évei mintha maguk is azt akarták volna, hogy kezük munkája ez esetben nyom nélkül maradjon, megkímélték testét, arcát, megajándékozva a várost egy öröklétű érzékien szép nővel. És hány félkegyelmű néz el fölötte! Talán csak szólnia kéne, és bármely férfit megkapna, de megannyi romantikus kalandja okán ért csalódása visszavonulásra készteti, s ezt a férfinépség nem kezeli jól, ostobaságában gyanakodni kezd az asszony esetleges sötét üzelmeire. Ami engem illet, plátói csodálat fűz a Madame-hoz, a hála, amivel neki tartozom eddigi irántam való jóságáért, s az iránta való tiszteletem tiltja, hogy úgy lépjek fel a közelében, mint udvarló. Pedig nem egyszer mennyire kedvem lett volna nem úgy ülni ennek az asztalnak két oldalán, mint üzletfelek. Lilliane, miért vagy ilyen eszményi?

- Örvendek, hogy változatlanul így találja - húzódott mosolyra a sötét rúzsos ajak. Talán a bor okozta, hogy megint hangosan gondolkodtam. - Azonban D´Alberti lovag, én önt túl becsületes férfinak találom ahhoz, hogy úgy közelítsek, mind egy jövendőbeli szeretőhöz. Már mostani társaságunk is fölé helyezi önt majdnem minden más férfi ismerősömnek.
- Mit tehetnék, kedves hölgyem, ön elvarázsol - hajtottam fejet előtte, bókolva, ahogy azt ilyenkor illik. - Ezt nem feledem, de kérem, bocsássa meg! Álmodozó vagyok.
- Maradjon is az! - emelte fel kezét helyeslő figyelmeztetéssel Madame Lilliane. - Az álmodozás a működő elme egy biztos ismérve. Szeretem a gondolkodó embereket, és annál öntől sem várok el kevesebbet, minthogy közéjük tartozzon. Mint világlátott ember, morbid fordulat lenne, ha szűk látással szemlélné a környezetét.
- E két dolog valóban nem fér össze, Madame Lilliane - mondtam. - Mikor a világ valódi nagyságában terül el az ember szemei előtt, és úgy változik, ahogy tovább és tovább megyünk, nem tehetünk mást, minthogy jól körbe is nézzünk, amíg lehet. A kalandok csak így találnak el valakihez.
- És mi volt a ma este kalandja? - kérdezte hölgyem gyorsan. Egyszer csak megint mintha az édesanyja előtt felelő fiúcska lettem volna. Nem tehetek róla. Madame Lilliane lefegyverez.
- Verekedés - ismertem be. - Alantas, ronda dolog volt, ezt hajlandó is vagyok elismerni. Ám a másik fél közönségessége hozta ki belőlem az ütést. Megsértettek.
- Oh, értem - biccentett madame Lilliane megértőn. - A lovagi becsület ezt nem hagyhatja, tehát nem követett el semmi arcátlanságot, akárki is volt az.

Nem volt szívem elárulni, hogy elpáholtam egy éjjeliőrt. Amint elfogyasztottuk a bort, Lilliane közelebb húzódott, arca komollyá vált. Ekkor jutott eszembe, hogy nem véletlenül bíztam rá tegnap este a holmimat, mert érkezésemkor ő maga hívott meg otthonába, valami mondandója volt. Jobban tettem hát, ha kinyitom a füleimet.

- D´Alberti lovag, volna még egy fontos megbeszélnivalónk - mondta bizalmasan.
- Hallgatom, Madame Lilliane - hajoltam közelebb magam is.
- Épp a múlt héten a palotában voltam látogatóban - kezdte. - A grófnő pedig még abból a nagy tömegben is rám talált, magához hívatott. Sajnálatos módon a hölgynek s egész családjának dolgai változatlanul nem javultak, rengeteg veszély fenyegeti őket.
- A gróf úr még mindig lábadozik? - szakítottam félbe. Sajnáltam a dolgot. A kiváló férfiú már atyámat is jó barátságban tudta magával, s később én is vadászó-társalkodó cimborája lettem.

Madame Lilliane lemondóan felsóhajtott.

- Reménytelen. Egy orvos, de még egy vajákos sem képes megmondani, mi baja. Amint felépülni látszik seblázából, valami mindig visszarántja őt. Gyengélkedik, fel sem kelhet. Nem ártom bele magam a problémákba annál jobban, mint amit a grófnő mondott nekem. Annyit tudok, hogy a baj fátyla még mindig ellepi az egész családot. Őnagysága természetesen tudja, hogy e területen belül én állok a legszorosabb kontaktusban Önnel, így rám bízta, hogy szóljak. A grófnő kívánsága, hogy jelenjen meg a palotában, amilyen gyorsan csak lehet.
- Értem - bólintottam. - Talán a bajok gyökeréhez jutottak? Mégis misztikus berkekben keresendő?
- Mint mondtam: ennyire részletesen nem tudom - rázta meg a fejét a Madame, láthatóan kicsit összerezzent a puszta gondolattól is, hogy a gróf úr helyzete nem természetes - de, ahogy a szavaiból kivettem, sürgős a probléma.
- Akkor természetesen állok szolgálatukra, mint mindig - kikortyoltam, ami a borból megmaradt, és már kész is lettem volna felkerekedni, ha hölgyem nem fog karon.
- Lovag úr... ha meg nem sértem, az éjszaka még javában tart, és a grófi família még nyugalmasan alussza álmát. Önnek is ez volna ildomos, hiszen ha jól gondolom, a történtek elvették az esélyt, hogy ön is lehajthassa a fejét. Felkínálnék egy ágyat, míg eljő a reggel.

Akaratlanul is egy kacér mosoly ült ki az arcomra. Gyakorta nem tudom megállni, hogy a szépséges asszonynak bókoljak.

- Ha kegyed fekhelyében reménykedhetem, akár egy egész életet eltöltenék a pihenésnek szentelve - mondtam mély meghajlással, és a várt eredmény nem maradt el. Madame Lillianne halkan, gyöngyözően felkacagott, ahogy tán csak az angyalok képesek rajta kívül.
- Ön egyszerűen javíthatatlan, kedves D´Alberti lovag. Menjen csak, Bertrand majd elkíséri a szobájához. A fürdőt szabadon igénybe veheti, a lányok már mind alszanak.
- Köszönöm, hölgyem, változatlanul örökkön tartó hálám az öné. Jó éjszakát! - köszöntem el tőle, majd miután kezet csókoltam, mentem is a saját helyemre. Amilyen vad módon a lábaim remegtek már a fáradtságtól, úgy döntöttem, reggelre halasztom a feredőt, és csizmáimat lerúgva, kabátom és mellényem hanyagul magam mellé ejtve elnyúltam a puha, illatos ágyon.

To be (or not to be) continued

Előző oldal Desmond Whelan