A Jaguár szemei XI.

Novella (2554 katt)

A telihold éjjelén

- Baljós előérzetem van, emberek.

A Don hangja fáradt harangként kondult meg a cellában. Az ablakmélyedésnél állt, amin keresztül kilátott a templom előtti térre. Rács nem volt az ablakban, mivel olyan keskeny volt az átmérője, hogy egy ember semmiféleképp nem tudott volna átbújni. Az üveget nem ismerték a Tlaskalánok, így az éjszakai, hideg levegő folyamatosan áramlott ki és befelé. Egyébként sem tudtak volna megszökni: a börtönük majdnem öt emelet magasságban, közvetlenül a templom lapos teteje alatt volt. Ide zárták Mendozát és Mariat is, miután a városba hozták őket, hogy feláldozzák.

A Don mellé állt Borgo is. A hold teljes pompájában ragyogott. Hideg, szürke fénye beömlött a cellába.

- Megérjük még a napfelkeltét? - merengett Borgo, miközben szemeit a távolabbi városfal felé emelte. A tűz, amit a visszavonulók gyújtottak, még mindig égett néhány helyen. A sűrű füst pedig hol eltakarta, hol láthatóvá tette a falakat. A kapu is lángra kapott a nagy hőség miatt, de sikerült estére eloltani a Tlaskalánoknak a tüzet.
- A vadaknak most nagyobb gondjuk is van, mint velünk törődni - szólalt meg az egyik zsoldos. - Meglátja, holnapra elesik ez a pogány város, senor!
- Ez még nem jelenti azt, hogy megmenekülünk.
- Ha bejönnek, hogy megöljenek minket, én inkább harcolok. Nem fogok birkaként a kés alá feküdni - harciaskodott Alvarado.
- Aztán mivel harcol majd, senor? - nyögött fel fájdalmasan Karl. - Talán a puszta kezével?
- Ha egyszerre támadunk, le tudnánk fegyverezni egy vagy két embert - vélekedett a Don.
- A többi pedig a lándzsájára tűzi a fejünket - mondta Borgo. - Nem, meg kell várnunk, hogy jöjjenek a többiek, valaki csak észre vesz minket.
- Vagy felgyújtják az épületet, mi pedig megsülünk, mint az újévi malacok - tamáskodott Brúnó.

A másik spanyol zsoldos, aki eddig némán hallgatott, most köhögő rohamot kapott. Sokáig rázta, míg végre lecsillapodott. A csendben tisztán hallották a többiek, ahogy a fogai összekoccannak a láztól. Vizet kért, de senkinél nem volt, a Tlaskalánok pedig nem törődtek gyűlölt ellenségeikkel sokat. Ülőhelyzetbe tornázta fel magát a mocskos szalmán. Hátát a hideg kőfalnak vetve, verejtékben fürdő arcát a kerek hold felé fordítva.

- Nézzétek! - mutatva remegő ujjal. - Vörös, vöröslik az ártatlanok vérétől. Ez a mi bűnünk, átkozottak vagyunk. Könyörülj rajtunk, Uram!

Hirtelen újabb köhögés rázta meg a testét, aztán elfúló sóhajt hallatott, szája széléről véres hab hullott a földre, még egyet rándult a teste és vége volt.

- Neki már nincs szüksége arra az átkozott aranyra - mondta szomorúan Brúnó.

***

Miután visszaverték az indiánok a zsoldosokat, Topal számba vette a veszteségeket. A fehérek erős fegyverei: a puskák, ágyúk, na meg az acélpengék szörnyű öldöklést rendeztek a soraikban. Az ágyúzás és a támadás során legalább ötszáz harcosa esett el. A külvárosban is rengetegen ott maradtak; voltak, akik beszorultak a házakba és bennégtek, vagy megfulladtak a sűrű füstben. Sok volt a sebesült is. A templom környékét ellepték a síró, gyászoló asszonyok és családtagjaik. Az már az uralkodó számára is nyilvánvaló volt, hogy választania kell. Vagy behódolnak: lesznek rabszolgák, vagy elpusztulnak az utolsó szálig.

- Hol vannak ilyenkor az istenek? - kérdezte dühösen Asovát. - Ugyanolyan kegyetlenek, mint a fehérek!
- Ne szidalmazd őket!
- Eddig csak bajt hoztak ránk.
- Felség - nézett komolyan rá a főpap -, a templom az ő szent helyük. Megesküdtek, hogy oda fehér ember be nem léphet. Ne legyünk hitetlenek, ők segítenek, ahogy megígérték.
- Hát akkor mindenki a templomhoz, vagyunk még egy páran, a halálunkig védelmezni fogjuk!

***

Mendoza atya sorsába beletörődve várakozott a sátorban, amikor a hátsó része hirtelen, középtájtól lefelé kettényílt. Fel akart kiáltani, de még idejében visszafogta magát. Nem akart hinni a szemének.

- Maria, leányom! Hogyan jutottál be ide?
- Nem volt olyan nehéz, elég nagy területen vannak a sátrak szétszórva. Ha a sötétében marad az ember, elég messzire eljuthat. Nincsenek őrök vagy részegek. Amikor nem találtam meg, rögtön tudtam, hogy kint rekedt. A házak között hiába kerestem volna. A tábor szélénél kihallgattam a katonákat. Tudtam, hogy csak egy fehér pap lehet itt a táborban, akiről beszélnek: maga atyám!
- De a városból...
- Emlékszik? Rabszolga voltam itt és megszöktem.
- Titkos alagút?
- Igen, de az istenekre, nincs vesztegetni való időnk!

Bár egész idő alatt suttogva beszéltek, Maria mégis úgy képzelte, az odakint posztoló őr mindent hall és csak az alkalomra vár, mikor ronthat be, hogy elfogja őket. Valószínűleg az atya is így gondolhatta, mert szó nélkül követte a lányt a szétvágott sátorlapon keresztül kifelé. Beleborzongott a gondolatba, hogy mi várna erre az ártatlan teremtésre ennyi vadállat karmai között. Mariánál csak egy tőr volt, amit az egyik részeg zsoldostól emelt el. A szoknyáját a combja közepéig levágta, így nem akadályozta a mozgásban.

Valóban igazat mondott. Odakint, bár a hold világított, a tábortüzek fénye csak kis területeket világítottak be, többnyire a sátrak előtt. Így a hátsó részek sötétségbe burkolóztak. A tüzek körül üldögélő zsoldosok pedig még sokszor ezt a kis fényt is eltakarták az alakjukkal. Sikerült átosonniuk a sötétségben maradva a táboron. Néha meg kellett állniuk és lapulniuk, ha egy ember túl közel haladt el mellettük. Átvágtak a szekerek között. A fények egyre inkább távolodtak tőlük. Az alakjukat pedig elnyelte a sötétség.

- Nézze, atyám! - hívta fel Maria a padre figyelmét hirtelen valamire.

Az északi kapunál egy fából ácsolt fedezék alatt lázas munka folyt.

- Vajon minek nekik az a sok hordó? Úgysem érik el a fal tetejét.
- Azt nem, elég, ha szétrobbantják. Figyelmeztetni kell őket, álljanak készen. Még az éjjel újra támadni fognak!

Valóban, Reya parancsára lőporos hordókat halmoztak fel a kapu tövénél és ástak le alatta a földbe. Úgy okoskodott, hogy amíg az indiánok odasietnek a védekezésre, ők megmásszák a keleti oldalon a falat harapófogóba zárva a vadakat. Mindent egy lapra tettek fel ma éjjel.
Mendozáék megálltak egy sziklánál, nem mesze a külváros első házaitól. A szikla tövében egy kerek nyílás sötétlett, amit vastag deszkák fedtek, de Maria már eltávolított róla. A sziklát sűrű tövises cserje kerítette körbe, amin alig tudtak keresztülhatolni. A lány tüzet csiholt a gödör szélénél a fáklyának.

- Óvatosan, nagyon meredek lefelé! - figyelmeztette a padrét.

Miután mindketten bemásztak, visszarakosgatta a deszkákat a helyére.

***

- Lehet, hogy nem is áll odakint őr - mondta a spanyol zsoldos, ahogy a durva, gyalulatlan deszkából összeácsolt ajtónak dőlve hallgatózott. Borgo is szemügyre vette a bejáratot, igaz elég kevés fényt adott hozzá a hold fénye.
- Csak egy rúddal van kívülről elreteszelve. Talán ki tudnánk törni együttes erővel. Viszont a zajt biztos, hogy meghallanák.

Ebben a pillanatban iszonyatos robbanás rázta meg a falakat. Kiáltások harsantak alattuk. Emberek százai tódultak ki a templom előtti térre. Férfiak, nők, gyerekek vegyesen. Mindannyian észak felé bámulva.

Az északi kapu helyén egy hatalmas füst és lángoszlop emelkedett az ég felé. Törmelékeső hullott az összegyűlt emberekre és a területre. Sokan térdre estek, bámulva a gigászi tűzoszlopot. Mások a félelemtől ordítva szaladtak felfelé a templom lépcsőin.

Topal a templomlépcsőn állt félúton, amikor bekövetkezett a robbanás. A lökéshullám kis híján ledöntötte a lábáról. Nem tudta, mi okozhatta a pusztítást, de azonnal cselekedett.

- Száz harcos velem jön az északi oldalhoz. A többi itt marad védeni a templom bejáratát! - utasította az embereit.
- A fehérek átmásztak a falon, kinyitották a kaput! - jött az újabb vészhír.

A keleti kapu védői hátukban a zsoldosokkal beözönlöttek a templom előtti térre.

***

- Aknarobbanás?
Borgo bólintott.
- Az lesz, Don Alvarado. Éreztem, hogy történni fog valami ma éjjel.
- De ekkora? - kérdezte kétkedve Brunó.
- Lehet, hogy az egész lőport elhasználták - mondta a spanyol.
- Itt a lehetőség a szökésre, megérkezett az erősítés - ugrott az ablakhoz Alvarado.

Mind az öten, még Karl is az ablakhoz préselődött, hogy egy pillantást tudjon vetni a lent zajló öldöklő küzdelemre.
- Kitörünk - vezényelt a Don.
- Valaki van az ajtónál! - figyelmeztette őket Brúnó.

Mindannyian felkészülve a küzdelemre fordultak a bejárat felé.