Meridan szíve

Novella (957 katt)

Prológus

Az Al´Amoth-i erdő titkokat őriz.

Vannak apró titkok, mint például a nemesi asztalokon oly kedvelt selyemgomba lelőhelye. Ha tudod a titkot, -s persze van egy jól idomított choggar-od-, a rejtett tisztáson órák alatt megtöltheted kosaradat az állat által kiásott csemegével. A pénzen, amit a garone-i piacon kapsz érte, hónapokig tejben-vajban fürödhetsz - vagy épp részegen fetrenghetsz. Kedved szerint.

Titok persze az erdei banditák rejtekhelye is. Igaz, a bandatagokon kívül ez vajmi kevés embert érdekel, kivéve talán a kereskedőket, akik elkerülni, vagy a nagykirály katonáit, akik megtalálni igyekeznek őket.

Intim titkokról is susognak a levelek : egy rejtett ösvényről, amit csak meglelni nehéz, de követni annál könnyebb. Az út végén egy régi erdészházikó áll: kívülről viharvert, ám otthonos belül. Templom ez, ahol a szerelem oltárán áldoznak az irigy szemektől óvakodó fiatalok.

Rég elfeledett, misztikus titkokról is beszél a rengeteg. Ha kitartóan követed egy régi út nyomát (nem könnyű, mert a köveket nagyrészt széthordták a környék parasztjai, helyüket pedig tüskebozót és vadcsalán nőtte be), egy elhagyott völgyben monumentális romokra bukkanhatsz. Évezredekkel ezelőtt, az egykor égbetörő katedrális áldozati oltára körül felszentelt papok dicsőítették imáikkal isteneiket. Az ősi istenek azóta már más létsíkokra távoztak, magukra hagyva hívőiket s a katedrálist. Bár az ezüstmárvány szinte elpusztíthatatlan, a tömböket összekötő malter nem az: a szél, a fagy, s az apró gyökerek elvégezték romboló munkájukat. Egy földrengés vagy hegycsuszamlás befejezte a pusztítást, alaktalan halomba omlasztva a büszke épületet. Egyedül az oltár maradt ép és sértetlen - mintha az egyik isten visszapillantott volna: talán még visszatérünk.....

S vannak olyan sötét titkok, melyeket nem halandó embernek szánnak. Ha bárki is, kapzsiságból vagy balgaságból megismeri, sohasem lesz módja továbbadni azokat.

1.

A Részeges Öszvér teraszán a szokásos falusi csürhe vedelte a sört - persze, már ha terasznak lehet nevezni a kocsma trágyaszagú udvarának ezen keményre döngölt darabját, melyet egy rongyos ponyva védett az illamori nap tüzétől, s néhány durván ácsolt, kecskelábú asztal és rozoga támlás pad képezte a bútorzatot. Mindenesetre még ez is jobb volt, mint a söntés zsírszagtól és dohányfüsttől bűzlő félhomálya, ahol sötét alakok még sötétebb üzletekről suttogtak. A kocsmáros - aki épp olyan volt, mint a vendégei: koszos, mogorva és gyanakvó tekintetű - elém lökte a korsót és szótlanul tartotta a markát. A hitel és a bizalom ismeretlen fogalom errefelé - állapítottam meg magamban, míg előkotortam és odavetettem neki a két ezüstöt.

A sör gyenge volt és langyos, de ilyen hőségben az ember nem szokott válogatni. Egyébként is, számomra az efféle apróságoknak sosem volt jelentősége. Kényelmesen elhelyezkedtem a padon - elvégre lehet, hogy hosszú várakozásnak nézek elébe.

Nem kellett sokáig várnom - a sörnek a fele sem fogyott el még, amikor a nagyhangú társaság betódult az utcáról. Természetesen a mellettem lévő asztalt foglalták el - egy apró varázslat mindeddig távol tartotta onnan a vendégeket. Vártam, amíg a fogadós szétrakja a korsókat az asztalukon s a pénzzel visszacammog a söntésbe, majd a szemem sarkából megvizsgáltam a kis csapatot. Egy nagydarab ork harcos, egy rókaképű tolvaj, két horpadt páncélú törp, egy sötét elf és egy őszülő pap ülte körbe az asztalt. Fintorogva kóstolgatták a sörüket, s közben lapos pillantásokat vetettek körbe.

- A nemesúr azt mondta, itt találkozunk az illetővel - morogta az ork - de én semmi valamirevaló szemfényvesztőt nem látok.
- Nyugalom- vetette oda a pap. -Itt lesz, ennyi aranyat senki sem hagy veszni.

Az ork nem hagyta annyiban.

- Kiráz a hideg a varázstudóktól. Akkora a mellényük, mint a mengori templomkapu, de ha forró a helyzet, mentik az irhájukat.
- Mint a múltkor is - röhögött fel a tolvaj. - Ha az a mágus nem dob rád egy jégpajzsot, már a sakálok verekednének a csontjaidon.
- Baleset volt- morgott az ork. -Nem tehetek róla, hogy az az átkozott kovács nem javította meg a fejszém nyelét... Egyébként is, minek nekünk mágus? Elegen vagyunk, pénz is több jutna...
- Erről felesleges vitatkozni -lépett közbe a pap.- A nemes szerint szükség van rá a kijutáshoz.
- Sötét legendák terjengenek arról a helyről - tette hozzá az elf.
- Én voltam abban a barlangban - jegyezte meg az egyik törp. - Nincs ott semmi, csak sziklák és rothadásszag.
- És mikor jártál arra ? - kérdezte gúnyosan az elf. - Telihold idején ?
- Hát ... igen. - morogta a törp.
- Azt mondják, bemenni nem nehéz - morfondírozott a pap. - Kijutni viszont annál problémásabb. A térképek csak egy irányban mutatják az utat, ha megfordulsz, minden megváltozik. Falak emelkednek fel ott, ahol eddig átjáró volt, szakadék nyílik a hidak helyén... Ezért kell a teleport.

Most jött el az én időm. Megigazítottam a padról lecsúszni készülő köpenyemet, s eközben, mintegy véletlenül, kitakartam a smaragdvégű mágusbotomat.

- Az az érzésem, hogy én vagyok, akit kerestek. Már órák óta várlak benneteket.
- Miből gondolod, hogy közünk van hozzád? - vetette oda az ork.

Felnevettem.

- Hírt kaptam, hogy itt és most egy kalandozó csapat mágust fog keresni. Egy elf nemesúr üzent... Az árat is megmondta - csak a feladatot nem.
- Nem szeretek ismeretlenekkel dolgozni - nézett rám a pap. - Főleg olyan kóklerekkel, akiket csak az arany szaga vonz.
- Szép bot - fűzte hozzá a tolvaj. - Hol loptad?

Pattintottam az ujjammal. A következő pillanatban a tolvaj már a kocsma tetején üldögélt, döbbenten nézve maga elé. Egy újabb intés, és visszahuppant az asztal mellé.

- Nos, van még kérdés? - kérdeztem ártatlan képpel.
- Hmm... azt hiszem,megfontoljuk a dolgot - morogta az ork.

2.

- A nevem Gnoarr -mutatkozott be az ork. -Harcos vagyok, no meg a csapat vezére - tette hozzá.
- Ahol túlteng az erő, minek oda az ész - gúnyolódott a tolvaj. - Egyébként Lanier vagyok, szabadidőmben orgyilkosságot is szoktam vállalni.
- D´alar - vetette oda az elf. - Nekromanta - tette hozzá, teljesen fölöslegesen, mert az övén csüngő szárított kézfej és koponya minden szónál jobban árulkodott mesterségéről.
- Molgan vagyok, ez pedig az unokaöcsém, Hirgan - morogta a vállasabbik törp.
- Nem vagy már öreg a kalandozáshoz? - kíváncsiskodtam. -Ekkora szakállal már az ükunokáidat kellene ijesztgetned....
- Még százhúsz éves sem vagyok! - csattant fel Molgan. -Ne a látszattal törődj - tette hozzá Hirgan.
- Persze, a törpök már szakállal születnek - csipkelődött Lanier.
- Lanier, egyszer az éles nyelved fogja a vesztedet okozni - jegyezte meg a pap. - A nevem egyébként Enorian, gyógyító és szemfényvesztő vagyok - ahogy az alkalom kívánja. No, és benned kit tisztelhetünk? - pillantott rám.
- Shangrian, kalandozó mágus, tiszteletetekre -hajoltam meg. -Bár aranyat nem tudok csinálni, de az illatát messziről megérzem -tettem hozzá, várakozóan nézve a társaságra.
- Egy előkelő elf nemes keresett meg bennünket is - kezdte Enorian. - A nevét nem árulta el, de ez nem szokatlan dolog ennél a titkolózó népnél. Háromezer aranyat ígért egy drágakő megszerzéséért - s mindössze egy hetet kaptunk rá.
- Drágakő? - kérdeztem. - Miféle kő? Ennyi aranyért egy zsák követ is vehetne.
- Azt a követ nem lehet megvásárolni - suttogta a tolvaj.
- S megtartani sem - tette hozzá a nekromanta.
- Miért? Mi az és hová kell menni érte? - érdeklődtem.

Az asztalnál hirtelen csend lett. Mindenki elmélyülten tanulmányozta a durván gyalult asztallapot, mintha a sörtócsákon és tucatnyi döglött légyen kívül bármi érdekes is lett volna rajta. Nagysokára a pap szólalt meg.

- A Leopárd-barlangba kell elmennünk .... és elhozni Meridan szivét.

3.

- A történet évszázadokra nyúlik vissza. -kezdte el a pap. -Akkoriban még apró királyságok uralták a vidéket, örökös harcban egymással és saját magukkal is. Ott, ahová majd mennünk kell, két birodalom hadakozott: Al´Amothban Eriegon Hegyvidéki Királysága és mellette Anudias Síkföldi Birodalma. .....

.... Anudias uralkodó fiatal volt és mohó: alig egy éve, hogy megmérgezte apját és testvéreit, élvezte az újsütetű hatalom ízét, s vágyakozóan kémlelte a határain túl sötétlő, gazdag bányákat rejtő hegyeket.

Vele ellentétben, Eriegon király öreg volt, tapasztalt és óvatos. Sohasem nősült meg, nem voltak irigy utódai - viszont járatos volt a fekete mágiában és egy ősi varázslattal szinte örökéletűvé tette magát. Így aztán viszonylagos biztonságban tervezgethette a dús legelőkkel, szántóföldekkel borított Síkvidék meghódítását.

Mindkét udvarban a hadvezérek mellett udvari mágusok is szolgáltak - mert a királyok jól tudták, hogy a csatát nem mindig a kard ereje dönti el. A varázslók vihart, félelmet, pusztítást vagy épp gyógyítást bűvöltek a harctérre - a csata kimenetelét igazából az ő akaratuk vagy tehetségük határozta meg.

Eriegon mágusa, Shan´Elor, negyven év körüli, magas, hallgatag férfi volt. Lakótornyának ajtaját rajta kívül senki sem léphette át, titkait védővarázsok hálója övezte, múltjáról, származásáról soha, senkinek sem beszélt. Köpenyként mindig egy hegyi leopárd bőrét viselte - a háta mögött ezért hívták Leopárdnak.

Anudias viszont egy nőt választott varázslójának. Csodálatos alakjával, szénfekete hajával és bársonyos hangjával Meridan bármelyik férfit magába bolondíthatta volna - de mégsem keveredett senkivel viszonyba, az emberi érzelmek hidegen hagyták.

A két királyság közötti háború hosszú évekig váltakozó sikerekkel zajlott, a két mágus ereje, a csapatok számossága és képzettsége hasonló volt - egyik sem tudott hosszú távon a másik fölé kerekedni. Ám az elhúzódó viszálynak az oka egészen máshol rejlett. A két mágus, Meridan és Shan´Elor szerelmes volt egymásba.

Évekig őrizték a titkot. Csupán újhold idején találkozhattak, amikor az Égi Lámpás nem fürkészhette ki őket, s a kémek nem jelenthették uraiknak a hitszegést. Egyikük sem akarta a háborút győzelemre vinni, mert ez a másik halálát jelentette volna.

Ám a titkok sorsa az, hogy előbb vagy utóbb napvilágra kerülnek : sosem derült ki, hogy egy besúgó volt-e tanúja találkozásuknak, avagy elmerülve egymás társaságába feledték az újhold elmúlását...

Egy holdhónap elteltével Eriegon király maga elé idézte Shan´Elort és utasítást adott neki: hozza el neki Meridan szívét. A tiltakozni próbáló varázslót parancsmágiával vonta béklyóba, megtörve akaratát és ellenállását ... s ő, mint érzéketlen gép indult útjára az újhold éjjelén és reggel, amikor visszatért, egy bőrzsákban nyújtotta át a királynak szerelmének szívét.

Eriegon gúnyos nevetéssel oldotta fel a parancsvarázst és Shan´Elor iszonyodva döbbent rá tettére. Elrohant, bezárkózott lakótornyába és huszonhét napon át senki előtt nem mutatkozott. A huszonnyolcadik napra, újhold idejére bosszúja készen állt: sötét hatalmakat idézett meg s a palotát minden lakójával együtt sziklabarlanggá változtatta.

Azóta századok teltek el. A szikla kísértetjárta hely, kincseit féltve vigyázza, ahogy a kővé vált Eriegon király is őrzi a rubint, amivé Meridan szíve változott. Halandó szem nem láthatja, kéz nem érintheti mindaddig, amíg az újhold sötétje nem borul a tájra. A legenda szerint ilyenkor megnyílik a szikla és a Szív felragyog - várja a szerelmesét.

S hogy mi történt Shan´Elorral? A vándorok szerint (akiket a szükségesnél több bátorsággal és a kelleténél kevesebb ésszel áldottak meg az istenek, s újhold idején a szikla környékére merészkednek) egy ködszerű árny bolyong a tájon, keresve a bejáratot, keresve az elrejtett szívet, keresve az elveszett kedvesét ....

- ....A mágus elátkozott szelleme kísért ott, az idők végezetéig. -fejezte be elbeszélését a pap.

4.

- Dajkamesék -mordult fel a fiatalabbik törp. -jártam már arra, üres sziklahalmaz az egész. Sem kincsek, sem szellemek nincsenek ott, csupán egy labirintus.
-Akkor miért vállaltad? - érdeklődtem, némi gúnnyal a hangomban.
-A törpöket minden barlang érdekel, s egyébként sem félünk az árnyékunktól- válaszolt testvére helyett Molgan.
- Próbálj meg újhold idején bemenni. -suttogta a nekromanta. -Lehet, nem leszel majd annyira magabiztos, ha eltévedtél az útvesztőben.
- Az elf uraság adott egy térképet, mely alapján eljutunk az egykori trónterem helyéig -jelentette ki a pap. -Utána pedig Shangrian kiteleportál bennünket.
- Hmmm...akár még működhet is a dolog. Benne vagyok. -mondtam. - Sörözgetünk még, avagy elindulunk? Az út hosszú és már csak pár napunk van az újholdig....

.....Aki már nekivágott az illamori sztyeppének, hogy eljusson Al´Amoth hegységéhez, tudhatja, hogy nem lesz könnyű az útja. A Birodalom erős, de a keze nem mindig elég hosszú: az eldugott völgyekben, a vén erdők mélyén rablók, vadállatok, s nem evilági lények árnyai tartják félelemben az utazót. Igaz, a rablók egyre fogynak, hála a terjeszkedő határerődök jól fizetett parancsnokainak és zsoldosainak, a vadállatok száma is egyre kevesebb, ám az élőholtak ellen nem elég a kard és a nyílvessző. Könnyelmű vándor az, aki mágus vagy nekromanta nélkül merészkedik erre a tájra.

Csapatunkat nem aggasztották ezen veszélyek. A rablók nem mutatkoztak, a vadállatokat mágiával, a szellemeket néhány megidézett és nyomunkban némán baktató csontváz aurájával riasztottuk el. Sokkal inkább tartottam a belső ellenségtől - a szedett-vetett társaság tagjai unalmukban egymást piszkálgatták.

A két törp egymással volt elfoglalva. Kívülálló számára érthetetlen vitákat folytattak a cordiai ezüstmárvány megmunkálásának fortélyairól, s amikor elfogytak az érvek, az öklüket is használták meggyőző eszközként. A csapat remekül szórakozott a rögtönzött viadalokon, a betört orrokat és lila foltokat pedig Enorian mágiája vette kezelésbe.

A pap és az elf egyébként örökös ellentétben állt egymással. Az egyik az élet-, a másik a halálmágiát gyakorolta - tűz és víz, egymás mellett. Viszályuk szerencsére megmaradt a szavak síkján, ezért miattuk nem kellett aggódnom, legfeljebb a közelbe tévedő mókusok és nyulak látták kárát vitájuknak - rajtuk gyakorolták pusztító vagy feltámasztó varázslataikat...

A legnagyobb bajkeverő természetesen a tolvaj volt, fő céltáblája pedig az ork, aki harcosnak igen, vezetőnek viszont annál kevésbé tűnt alkalmasnak. Lassú, földhözragadt észjárása otromba tréfák céltáblájává tette és csak idő kérdése volt, mikor fogy el a türelme és csapja le az okvetetlenkedő mókamestert.

Ezt nem engedhettem meg. Mindenkire szükség lesz - egy csöpp mágiával kellemetlen torokfájást idéztem meg a tolvajnál, aki ettől kezdve csöndben maradt.

- Az ott már Al´Amoth -jegyezte meg a pap, egy rézcsövet tartva szeméhez. -Estére odaérünk Eriegon sziklájához.
- Épp ideje. Ma éjjel újhold van - tette hozzá a nekromanta.

.....A szikla fölöttünk tornyosult. Kellő fantáziával kivehető lett volna az ősi kastély körvonala, de a kalandorokat ez legkevésbé sem érdekelte. Mindannyian a pap térképe fölé hajoltak és az útvonalat memorizálták.

- Ha belépünk a kapun, a térkép semmivé foszlik. -magyarázta a pap.
- Indulhatunk - adta ki a parancsot az ork. -Kevés az időnk.
- Még egy teljes óránk van - nyerte vissza hangját a tolvaj, miközben egy apró, kerek, jelekkel és mutatókkal ellátott szerkezetet tanulmányozott.

A barlang hűvös, dohos levegővel és halálos csenddel fogadott bennünket. A pislákoló fáklyák fényében gyorsan haladtunk előre - a térkép pontos, az emlékezetünk éles volt.

- Állj. Itt vagyunk - suttogta a nekromanta.

Az alagút egy hatalmas terembe torkollott, a mennyezetéről cseppkövek nyújtogatták ujjaikat, a padlón apró tócsákba gyűlt a nedvesség. A szemközti fal sima volt, mintha valami gigászi erő egyengette volna el a durva sziklákat.

Némán álltunk egy percig, a hely annyira nyomasztó volt, hogy senkinek sem akaródzott megtörni a csendet.

- Itt az idő - suttogta a tolvaj, a kerek szerkezetre pillantva.

Tompa morajlás hallatszott a szemközti fal irányából. A sík felületen hullámok gyűrűztek végig, visszaverődve, újrarendeződve, a fal közepén örvény keletkezett, mely lassan egy hatalmas arc formáját öltötte fel. A száj kiáltásra nyílt s a résben egy vörös szikra tűnt fel: egy ökölnyi rubin körvonala.

- A szív - tört fel az orkból a kiáltás. -Gyerünk!

Futásnak eredtünk. A tolvaj ért oda elsőnek, benyúlt a résen és megragadta a drágakövet. Hátralépett, a társaság köréje gyűlt.

- Mágus! - kiáltotta a pap. - A teleportot!

Felemeltem a botomat és elkiáltottam az előkészített varázs parancsszavát. A padlón kirajzolódtak a térkapu nyitórúnáinak ismerős vonalai, kékes fény derengett fel - majd egy újabb intésemre a rúnák hirtelen megváltoztak. A csapat körül azonnal egy szivárványszínű burok jelent meg, egy pillanatig még színek örvénylettek a felületén, majd egy hangtalan roppanással, a halandókkal együtt összezsugorodott és beleolvadt a lebegő Szívbe. A rubin vakító fénnyel felizzott, a levegő megsűrűsödött körülötte, s lassan egy emberi alakot vett fel - egy karcsú, ébenfekete hajú nő alakját.

Epilógus

A Szív fénye fokozatosan elhalványult, ahogy elenyészett a magába szívott életerő, lassan tovalebegett a nyitott száj felé, majd a helyére siklott. Az ajkak összezárultak, Eriegon király halálordításba torzult arcképe szétfolyt, beleolvadt a sziklába. A kőfal újra elsimult, semmi jele nem maradt a metamorfózisnak.

- Huszonhét nap -suttogtam. -Csak huszonhét nap és én újra eljövök hozzád.

Még egyszer megérintettem a hideg falat, kedvesem börtönét, majd határozottan megindultam a kijárat felé. A kövek engedelmesen megnyíltak utamon, s nyomomban újra összezárultak. Megálltam a kapu előtt, s felnéztem a növekvő hold pengevékony sarlójára.

- Elárulhattál - mormoltam - de el nem pusztíthatsz.

Varázsszavamra köd borította be alakomat, s mire a pára eloszlott, már új formát öltöttem fel: az úton egy előkelő elf nemesúr ballagott lefelé.

Al´Amoth erdejének zúgó lombjai alatt a Leopárd újra vadászni indult.