Farkasvér - Vezet az ösztön (8.rész)

Novella (915 katt)

Jake

Futottam. Puha mancsomon nesztelenül suhantam az éjszakában. Előttem, alig néhány ugrásnyira egy szarvas kerülgette a fákat, de nem menekülhetett. Gyorsítottam az iramon, és a következő pillanatban már a hátán voltam. Bele eresztettem a karmaimat, és ledöntöttem a lábáról. Hangos puffanással csapódott a felfagyott talajnak, és én kerültem fölülre. Leszorítottam, és hátrahúztam az ínyem a fogimról. Elégedetten felmordultam, és már éppen lecsaptam volna, mikor észrevettem, hogy nem is szarvas fekszik alattam, hanem Seth. A szeme furcsán csillogott, a szája féloldalas mosolyba rándult.

- Rajta, Jake, mire vársz? - vetette oda kihívóan, pedig a jelen helyzetben én nem lettem volna ilyen magabiztos a helyében. - Ölj meg nyugodtan, de úgy sem szabadulsz meg tőlem.

Annak ellenére, hogy teljes súlyommal a földre szorítottam, felemelte a fejét és a fülembe suttogott:

- Ott élek benne - lehelte és felnevetett, visszahanyatlott a talajra, a szemei őrülten megvillantak. Mi a fene ez? - Ott élek Kylie-ban, haver! Sosem szabadulsz meg tőlem teljesen!

Ő sosem lesz olyan, mint te - gondoltam dühösen. Rámordultam, és már éppen feltéptem volna a torkát, mikor hirtelen eltűnt. Valaki hangosan, panaszosan felvonyított, felkaptam a fejem, de nem láttam semmit. Egyedül voltam. Szél lebbentette meg a fák lombját, és egy ismerős illatot sodort felém. Tiszta, fűszeres, mégis édes - Kylie! A szívem meglódult, kétségbeesetten pásztáztam a sötétséget, háta meglátom valahol, de hiába kerestem. Ekkor hirtelen változott a kép, eltűnt az erdő, és már csak fehér ködöt láttam magam körül. Lebegni kezdtem, és éreztem, hogy valami nagyon mélyre húz. Minden csendes volt és békés. Nem féltem, mégis úgy éreztem, valami hiányzik, mintha valaminek velem kellene lennie, de még sincs. És akkor meghallottam a hangját:

- Ne menj, hallod? Ne csináld ezt velem! - a szavainak vége zokogásba fulladt.

Forró esőcseppek hullottak az arcomra. Szólni akartam, hogy itt vagyok, hogy nem megyek sehová, de egy hang sem jött ki a torkomon. Erőlködtem, hogy ki tudjam nyitni szemem, látni akartam az arcát! A tüdőm szúrt, mintha nem jutna belé elegendő oxigén, és hiába harcoltam ellene, egyre csak zuhantam. Haldoklom - villant fel bennem egy pillanatra. Istenem, tényleg haldoklom. De nem akartam menni, még nem voltam rá kész! Ez azonban most senkit nem érdekelt.

- Engedjetek vissza, látni akarom Kyliet! - egyre csak szaggattam, téptem a láncokat, amik fogvatartottak, de olyan volt, mintha hiába küzdenék. Egyre csak távolodtam, a szemem lecsukódott, és hiába próbáltam már nyitva tartani. A hideg a csontjaimba mart, míg már nem éreztem semmi mást, a testemben keringő fájdalmon kívül. Lebegtem. A köd mindent magába szippantott. A valóságot, Kylie hangját, és végül engem is.

Álmodtam. A szemem csukva volt, de hangok morajlottak körülöttem. Valaki sírt, valaki, akit jól ismertem, de most nem tudtam beazonosítani a hangját. Minden egyszerre történt, kapkodás, kiabálás... Aztán változott a helyszín.

Itt is sötét volt, de most már minden csendbe burkolózott. Hiába füleltem, nem hallottam semmi zajt. A fájdalom, ami a hasamba nyilallt, éles volt, és nem úgy tűnt, hogy egy hamar el akarna múlni. Aztán valami mégis megütötte a fülemet. A hang ismerős volt, nagyon is. Az egyenletes szuszogás emlékeztetett valakire, akit nagyon jól ismertem, és akit nem akartam elengedni. Mély levegőt vettem, és most már az illatát is éreztem.

Összeszorult a gyomrom, önkéntelenül utána akartam nyúlni, de nem bírtam megmozdítani a kezem. Próbáltam átlátni a sötétségen, de bárhová is fordítottam a fejem, nem sikerült. Aztán rájöttem, hogy csak azért, mert be van csukva a szemem. Megpróbáltam kinyitni, de a szemhéjamat egy tonnának éreztem, azért újra megpróbáltam, de sokszoros nekifutásra is csak résnyire sikerül. Minden homályos volt, mintha tejüvegen át nézném, elfordítottam a fejem, és hirtelen olyan tisztán és élesen láttam az arcát, mint még soha semmit. A szeme csukva volt, hosszú, sötét szempillái elütöttek sápadt bőrétől, barna haja az arcába hullott. A széken ült, összegömbölyödve, jobb kezét hosszú gézpólya fogta körbe, ami eltűnt a pulóvere ujjában, és úgy tűnt, egészen a válláig folytatódik. Ugyan azon a kézfején pedig furcsán vastagnak tűnt a kötés, mintha valami más is lenne még alatta, ami összetartja a csontjait. Kimerültnek tűnt, és betegnek, de még így is úgy nézett ki, mint egy angyal.

- Kylie - a hangom furcsán szólt, mintha nem is az enyém lenne, és olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, rajtam kívül bárki más meghallotta-e egyáltalán. De ő meghallotta. Lassan megmoccant, fejét felemelte a karjáról, és álmos szemei azonnal felém rebbentek. Megmerevedett egy pillanatra, mintha nem is akarná elhinni, aztán a kezemért nyúlt, és megszorította az ujjaimat. Olyan volt, mintha valaki belém pumpált volna egy nagy adag fájdalomcsillapítót.

- Végre felébredtél - suttogta rekedten, aztán megköszörülte a torkát, mint aki már hosszabb ideje nem beszélt. Mennyi ideig lehettem öntudatlan? És mi a fene történt velem egyáltalán? De aztán, ahogy Kylie arcába néztem, úgy döntöttem, hogy jelenleg nem számít. Most csak az számított, hogy végre láthattam az arcát.

- Jó látni téged - motyogtam, és megpróbáltam közelebb húzni, de az izmaim egyszerűen nem engedelmeskedtek. Halványan, meggyötörten elmosolyodott, aztán leült az ágyam szélére.

Legszívesebben magamhoz öleltem volna, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem bírnék megmozdulni, így inkább csak néztem, és gyönyörködtem benne. Néhány hosszú percig csak némán néztük egymást, aztán Kylie lehajtotta a fejét, és megszólalt. A hangja éppen olyan volt, mint az arckifejezése: elgyötört, és fáradt.

- Megöltem Seth-et - mély levegőt vett, és éreztem, hogy összerándul. - Rick és Beth éppen azt tárgyalják, milyen súlyos legyen a büntetésem. Lehet, hogy elküldenek.

Úgy éreztem, mintha valaki jégcsákánnyal vágott volna a bordáim közé, elkerekedett a szemem, és hirtelen bevillant a kép, ahogy a felvillanó torkolattűznél Seth arca milyen könyörtelenül mered rám. Akaratlanul is felmordultam, a testem megfeszült. Az a rohadt gyilkos!

- Lelőtt engem - hörögtem, mire Kylie szeme is indulatosan megvillant.
- Igen, tudom.
- Akkor mégis mi a francért tárgyal éppen rólad Rick? - nem bírtam magammal. Úgy éreztem, mindjárt felrobbanok a dühtől.
- Mert azt hiszik, hogy hierarchia harcban öltem meg - mély levegőt vett. - Azt hiszik, csak védekezett, és eközben meglőtt téged, mert én nem... én nem mondtam el nekik, hogy... - de nem folytatta, csak elnézett az ajtó irányába.
- Kylie, nézz rám! - szóltam rá, és a hangom keményen csengett. Lassan felém fordította a fejét, és az arca zárkózott volt, és elszánt. - Nem mondtad meg nekik, hogy Seth meg akart ölni? Hogy lelőtt engem, aztán téged is megpróbált megölni?

Csak megrázta a fejét. Egyszer.

- Miért nem? - erőlködnöm kellett, hogy a hangom nyugodt maradjon. Fel nem foghattam, miért nem magyarázta el nekik az egészet. Ennek semmi értelme!
- Seth volt az, aki ezt tette velem - morogta csendesen, és felszikráztak a szemei. - Ő harapott meg öt hónappal ezelőtt. Meg akart ölni, mert attól félt, ha kiderül, száműzik a falkából.

Éreztem, hogy remegni kezd a kezem a visszafojtott indulattól, és ebben a pillanatban legszívesebben másodszor is megöltem volna Seth-et, ha ez lehetséges.

- El kell mondanod nekik, Kylie! Tudniuk kell, hogy...
- Nem! - csattant fel, és kirántotta a kezét a kezemből. - Nem akarom, hogy tudjanak róla!
- Ez már nem vicc, Kylie! - emeltem fel a hangom én is, és dühösen a szemébe néztem. - Tudniuk kell róla, miért tetted, különben el fognak küldeni! Meg kell mondanod nekik az igazat!
- Nem - rázta meg a fejét, és felállt az ágyról. Az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és kinézett rajta, a hangja halk volt, és fojtott, miközben beszélt. - Nem akarom, hogy egész életemben emiatt sajnáljanak. Ha megtudják... semmi sem lesz már ugyanolyan.
- De ha nem tudják meg, Rick száműzni fog! - a szavaim egyre kétségbeesettebbé váltak. Fel nem foghattam, hogy csinálhat ilyen őrültséget, hát nem fogja fel, hogy az életével játszik? Az életünkkel? Mert ha elküldik... - Kylie, nem hagyom, hogy a büszkeséged, vagy bármi más...
- Hogy mi? - perdült felém lángoló szemekkel.
- ...hogy a büszkeséged, vagy bármi más - folytattam nyomatékosan, és nem érdekelt, hogy dühös - közénk álljon, érthető? - Láttam, hogy egy pillanatra visszavesz a lendületből, és megáll a kórterem közepén. Ép bal kezét ökölbe szorította, és lehajtotta a fejét. - Ha te nem mondod el nekik, majd megteszem én - jelentettem ki, és halálosan komolyan gondoltam. - Nem vagyok hajlandó emiatt elveszíteni téged!

Nem felelt, csak állt ott, a haja eltakarta az arcát. Makacs volt, olyan átkozottul makacs, de éppen ezt szerettem benne annyira. Hogy soha nem adta fel. Most viszont kénytelen lesz, mert egyszerűen nem vagyok képes végignézni, ahogy kisétál az életemből.

- Nem akarom, hogy ezek után állandóan meg akarjanak majd védeni - szólalt meg végre, és kihallottam a hangjából a könnyeket.

Oda akartam menni hozzá, át akartam ölelni, te tudtam, hogy nem lennék képes felállni az ágyból, így csak kinyújtottam felé a kezem. Felnézett, egy gyors mozdulattal megtörölte a szemét, aztán utánam nyúlt, és hagyta, hogy magamhoz húzzam. Visszaült mellém az ágyra, és óvatosan a vállamra hajtotta a fejét. Átkaroltam a derekát, arcomat beletemettem a hajába és mély levegőt vettem, hogy magamba szívjam az illatát.

- Együtt elmondjuk nekik - a hangom halk volt, de határozott. - Végig ott leszek. És semmi sem fog változni. - Belecsókoltam a nyakába, és éreztem, hogy megremeg. - Megígérem.
- Oké - suttogta, és felsóhajtott. Felemelte a fejét, a lélegzete végigsiklott az arcomon, a szemembe nézett, és a pulzusom felgyorsult. - Neked elhiszem.

Lehúztam magamhoz, és megcsókoltam. A haja az arcomba hullott, és már megint csak őt éreztem mindenhol. Az illata kitöltötte minden érzékemet, a tarkójára csúsztattam a kezem, és még közelebb akartam húzni, mikor az éles fájdalom újra belém hasított. Felszisszentem, mire elhúzódott, és aggodalmasan az arcomba nézett,

- Nagyon fáj?
- Áh, dehogy - nyögtem, és egy pillanatra lehunytam a szemem. - Csak ha levegőt veszek... meg, ha beszélek... meg, ha megmozdulok.

Nem valami vidám félmosolyra húzta a száját, mintha azt mondaná "baromi vicces vagy". Nyilván így is gondolta, csak azért nem mondta ki, mert nem akart anyáskodónak tűnni. Beth-ből egy is bőven elég! Fel akart ülni, de nem engedtem, és fél karral átöleltem.

- Na, azért ennyire nem vészes... - próbálkoztam, és újra meg akartam csókolni, de szigorúan a szemem közé nézett.
- Nem hiszek neked - jelentette ki, és finoman eltolt magától. - De ha rendbe jöttél, mindenképpen bepótoljuk - mosolyodott el most már gyengében, és gyorsan, óvatosan hozzáérintette az ajkát az enyémhez. Felsóhajtottam és lehunytam a szemem. Hirtelen szörnyen fáradtnak éreztem magam. Meleg keze megérintette a homlokomat, aztán az arcomat, ujjait óvatosan végighúzta a szemhéjamon. - Aludj csak - suttogta, és a hangja elúszott a szoba csendjében.
- Aztán nehogy eltűnj, mire felébredek - motyogtam kábán, és automatikusan felé fordítottam a fejem.
- Nem megyek sehová - ígérte, majd éreztem, hogy lágyan homlokon csókol. Tudtam, hogy nem megy el, de azért biztos, ami biztos, megfogtam a kezét. Nem szerettem semmit sem a véletlenre bízni.