A mocsári törpe

Novella (960 katt)

A kis alak elég szutykosan nézett ki, és ha valaki a közelébe merészkedett volna, akkor érezhette volna a jellegzetes mocsári bűznek a szagát. Ruházata szakadt volt és sárfoltos. Illett a belőle áradó bűzhöz. Szakálla csimbókokban lógott az arcáról, és verdeste a mellkasát. Egyetlen fegyverzete (bár szerintem a belőle áradó bűzt is nevezhetnénk igen elrettentőnek) egy bunkósbot volt. Magassága pedig nem lehetett több, mint három láb.

Világéletében itt élt Gormakot mocsaraiban. Jól érezte magát a többi mocsári törpe között, bár életük nem volt kimondottan izgalmas. Azzal teltek napjaik, hogy mindennapi betevőjüket megszerezzék, és hogy minél koszosabbak, büdösebbek legyenek. Ezt nem volt nehéz elérni, hiszen a mocsár éppen megfelelő területet biztosított ehhez.

Egyedüli változatosságot talán csak a minden évben megrendezett Ki a Legbüdösebb És Koszosabb verseny jelentett, ahol a nyertes fődíja az volt, hogy a mocsár legbüdösebb helyén tölthette el az elkövetkező évet a következő versenyig.

Azonban most elhatározta, hogy körülnéz a nagyvilágban, hiszen zárt kis társadalmukba a külvilág nemigen törhetett be, bár voltak idegen lények, akik merészen keresztül akarván kelni a mocsáron (persze ők tettek róla, hogy ne sikerüljön nekik) erre vetődtek.

Mivel Gormakot mocsara igen kiterjedt volt, így legalább két napig kellett gyalogolnia, míg elérte a mocsár szélét. Nagyon elővigyázatos volt, hiszen az öregek elbeszéléséből tudta, hogy sok veszély fenyegeti a mocsáron túl. A legmerészebb és legbátrabb, valamint a legbüdösebb mocsári törpék időnként körülnéztek a mocsarakon túl elterülő vidékeken, és aki még szerencsés is volt, és vissza is tért, akkor megosztotta élményeit a többiekkel. Ezek után ez a törpe az öregek tanácsának a tagja lehetett, és több gondja nem volt az életben. őneki is ez volt a vágya.

Óvatosan kilesett a nádas mögül az előtte elterülő tisztásra. Nem látott senkit, csak a tisztás mögött elterülő erdőt, és a tisztáson keresztül vezető kis keskeny ösvényt, amint az befut az erdőbe. Miután így felmérte a terepet nekidurálta magát, és kilépett a mocsárból. "Végre - gondolta magában, - elindul a nagyvilágba". Rálépett az ösvényre, és elindult azon befelé az erdőbe. Nagyon körültekintően haladt, figyelve minden neszre, nehogy bármiféle meglepetés érje.

Néha idegesen rándult össze, amint egy idegen zajt hallott, de ha látta, hogy nem fenyegeti semmi veszély, tovább folytatta az útját.

Nagyon érdekesnek találta ezt az új világot, amit így apránként megismert. Csak egyetlenegy dolog idegesítette, nem tudta, hogy miképpen fogja kibírni a szeretett mocsara nélkül az előtte lévő utat.
Egész besötétedésig nem történt semmi, zavartalanul mehetett az ösvényen. Estefelé a megerőltető gyaloglás miatt, bár igaz, nem diktált valami veszett tempót, azért csak elfáradt. úgy döntött, hogy meghúzza éjszakára magát valahol. Próbált keresni valami kellemes kis pocsályt, de mivel az utóbbi két napban nem esett eső, így be kellett érni az erdő talaján összegyűlt avarral és miegymással.

Tűzre nem volt szüksége, mivel a gyaloglása során talált néhány gyíkkal elverte az éhségét. Így csak magára húzta az avart, és álomra hajtotta a fejét, de biztonság kedvéért szeretett bunkósbotját a kezeügyébe helyezte.

Éjfél körül járhatott az idő, amikor hirtelen iszonyatos vonyításra ébredt. Reszketve húzta összébb magát az avar alatt, és fogta marokra fegyverét. Azonban szerencséje volt, mivel vagy annyira büdös volt, hogy a farkas nem bírta kiszagolni őt, vagy éppen mással volt elfoglalva, de nem jött közelebb hozzá. Bár halotta továbbra is vonyítását és szimatoló szaglászását. Azonban ahogy telt az idő, úgy kezdett megnyugodni, hiszen nem találhatott rá a farkas. Később el is távolodott tőle, és hajnaltájt a hosszú, kimerítő éjszaka után végre elaludt.

Reggel, ahogy felébredt, első dolga volt, hogy körülnézzen. Mindent rendben talált, így útnak indult. Megkereste az ösvényt, és óvatosan tovább folytatta az útját.

Déltájban elkezdett gyérülni az erdő, és egy tisztásra ért. A tisztás közepén egy furcsa épületet látott. Az épület előtt furcsa állatokat látott. Négy lábuk volt, nagy pofájuk, és hatalmas testük. ő könnyedén elfért volna alattuk. Az épület belsejéből éneklés hangja hallatszott ki. Elsőre nagyon megijedt, hiszen most találkozott először a külvilággal ilyetén formában.

Óvatosan odaosont az épület oldalához, és belesett az ablakon. Bent mindenféle alakot látott. Kicsit és nagyot, szőrös pofájút, és sima arcút. Azonban egyben mind megegyezett, hogy bizonytalanul álltak a lábukon, és egyensúlyukat nem tudták tökéletesen megtartani.

Mindezt mérlegelve, úgy döntött, hogy belép az épületbe, és megismerkedik ezekkel a teremtményekkel. Odalépett az ajtóhoz, benyitott, és belépett. Síri csend támadt a kocsmában. Szinte minden szem rászegeződött (már ugye aki rá tudta szegezni a szemét alkoholmámorában), majd szinte egyszerre ordítottak fel: "Azt a mindenit, ez förtelmesen büdös." Néhányan öklendezve rohantak ki a helységből. ő csak csodálkozott, hogy mi bajuk van a szagával, hiszen neki ez teljesen természetes állapot, sőt kicsit enyhült is a szaga a friss erdei levegőn, amit nagyon sajnált, hiszen nem lehet méltó mocsári törpe őseihez.

Azonban a kocsma vendégei lassan körbefogták (már aki magánál volt), a kocsmárossal az élen.
"Nicsak - mondta valaki -, ez egy mocsári törpe"
"Hogy keveredtél ide?"

Első pillanatban egy szót sem tudott kinyögni, majd végül lassan kimondta a saját nyelvén, hogy ő bizony világot látni jött. Azonban ebből nem sokat értettek, hiszen nem sok ilyen lénnyel futottak össze, bár tudtak létezésükről. De ha lehetett, elkerülték a törpék mocsarait. Annyit tudtak róluk, hogy iszonyatosan büdösek (bár a helyzet állása szerint az csak finom parfümillatnak illett be a valósághoz képest, amit most meg is tapasztalhattak), valamint hogy békés természetűek, bár aki a mocsaraikba lépett, nem biztos, hogy élve került elő. Azonban nyelvüket nem igen ismerték, így amikor a mocsári törpe megszólalt, egy kukkot sem értettek belőle.

Az első kábulatból magukhoz térve a vendégek közül valaki felvetette az ötletet, mi lenne, ha megfürdetnék, hogy ne legyen ilyen büdös. Az átható szag ugyanis egyre elviselhetetlenebb lett. Az ötletet nagy röhögés és ováció fogadta. Hirtelen megragadták a törpét, bár az megpróbált védekezni, de a túlerővel szemben semmit nem tehetett. Elvették tőle a fegyverét, és nagy röhögések közepette a kocsma háta mögött lévő kúthoz vitték, ahol a lovakat is itatták. Ott megszabadították felesleges ruházatától a törpét, és teljes egészében belenyomták az itatóba. Hiába rúgkapált, semmit nem tehetett. Jó alaposan lecsutakolták, sőt még valahonnan mosószappant is szereztek.

Mire végeztek, mindenki csuromvizes lett, de a mocsári törpe végre nem árasztott magából olyan fertelmes bűzt, bár teljesen megszüntetni nem tudták a jellegzetes szagot.

Tehát mikor végeztek, elengedték a törpét. Az csak prüszkölt, és egyfolytában kiabált a saját nyelvén. Mivel nem értették, hogy mit, csak sejthették, hogy igen rendesen cirkalmazza. Persze ők csak jót röhögtek az egészen.

A törpe végül összeszedte a holmiját, és megszégyenülten távozott. Még mérföldekkel arébb is a fülében csengett az emberek röhögése. Lelkileg teljesen összetört. Ilyenre még nem volt példa, hogy egy mocsári törpe megfürödjön. A mocsárig futva tette meg az utat, bár nagyon kimerült volt, első dolga az volt, hogy kiválasztotta a hozzá legközelebb eső pocsolyát, és belevetette magát, meghempergett benne. Csak akkor hagyta abba, amikor már úgy érezte, hogy visszanyerte régi bűzét és koszosságát. Ekkor nyugodott meg egy kicsit, de elhatározta, hogy soha többet nem fog világot látni menni, és az is biztos, hogy a többieknek egy szót sem árul el a nagy szégyenből, ami érte. Inkább keres egy nyugodt helyet a mocsár egy eldugott zugában, és ott éli le életét. Azzal elindult a mocsárba egy pillantást sem téve hátrafelé.