A Bárdok Alkonya /Első Könyv Második Fejezet/

Novella (961 katt)

Derűs reggel ébredt a Mag fővárosának Barda Alleionnak Bárdakadémiájára. Fafner a harmadik szintű Bárdtanonc, a zenemágia új reménysége kinyitotta szemeit. Ha tudta volna ezzel az egyszerű mozzanattal milyen dolgokat indít el, talán azonnal felkötötte volna magát, vagy elszökik a kontinensről. De most inkább a reggeli rutin, a felkelés mellett döntött. Felült egyszerű szalmával bélelt ágyán és szemügyre vette spártai szobáját. Egy ágyon, egy asztalon, egy széken, és egy könyvespolcon kívül semmi nem volt a szobában. Az ablak sima és dísztelen, még üveg sincs benne, csak egy sima szürke színű vászon lóg függöny gyanánt.

Sietve felöltözött, majd elindult a közös ebédlő felé. Az akadémia sajátossága, hogy valamiért a Bárdok hatalmát jelképező öt varázserejű oltárkő tiszteletére öt szárnyból állt. A Varázslók - ahogyan a nép tréfásan nevezte őket- a kezdő mágusok az északi, legpuritánabb szárnyban foglaltak helyet. A második szintű Zenészek a megtisztelő nyugati oldalon éltek. A harmadik szint a Bárdtanoncok- és egyben Fafner- szintje a keleti részleget birtokolta. A Bárdoké - Négyes szint- lett a déli szárnyba építve. Végül a Bárdmesterek, a Magiszterek a négy szárny között a magban foglaltak helyet, hogy mindenki a Nagyteremben tudjon lenni tanács idején. A négyes szinten csak a még beavatatlan és vizsgák nélküli Bárdok éltek. Egy Bárd, ha letette a mestervizsgáját, azonnal elhagyta az Akadémiáját. A világban bolyongva tette a dolgát, mindaddig, amíg az őt vizsgáztató magiszterek látva boldogulását úgy nem döntenek, hogy megérett a Bárdmesterré emelésre. Akkor hazahívják és ünnepélyes ceremónia közepette elfoglalja helyét a testületben. A világ sokat változott a Hosszú Béke kétszázhatvanhat éve alatt. Emberek jöttek, hősök mentek. A fejlődés nem állt meg. A tengert nem tudták megszelídíteni és a viszálykodás sem lett kevesebb. Arcthon földje viszont rég nem az, amit a sötét hadúr itt hagyott. A változás óriási, pedig nem is látható szemmel. És ez így helyes.

Átvágva a keleti szárnyat a maggal összekötő folyosót, Fafner elmélázott azon, hogy mi értelme volt ilyen kemény és fényes kőből ilyen tökéletes munkával ilyen huzatos és barátságtalan helyet varázsolni. Télen persze még ennél is siralmasabb a helyzet, de mint annyiszor most nyáron is sokkal elviselhetőbb lett az akadémia tagjának lenni.

A folyosó dísztelenségét maga mögött hagyva Fafner egy hatalmas három ember magas kétszárnyú tölgyfa ajtóhoz ért. A tökéletesen megmunkált négy elementál még szebbé tette. Az ajtó jobb felső részét kapta a tűz, a bal felsőt a víz, a jobb alsót a föld, és végül a bal alsót a szél őselemének manifesztációja. A faragások az idő múlásával sem koptak, így még mindig eredeti szépségükben pompáztak. Fafner egy mély lélegzetvétel után belökte az ajtószárnyakat és belépett a terembe.

Rajta kívül közel száz különböző szintű tanítvány állt. A reggeli még nem került megteremtésre. A diákok minden bizonnyal a magiszterek megjelenésére vártak. Mint minden reggel, most is Halon apó jelent meg elsőként a terem ajtókkal szemben álló falára szerelt erkélyen. Odalépett a székéhez, majd leült. Őt követte Theodorus a bölcs, majd Serena az egyetlen életben maradt nő az elsők közül, és végül Astralon a Főmagiszter. Mikor ő belépett, felemelte kezeit, csöndre intette a termet, majd csengő fiatalos hangján-, ami meghazudtolta, hogy már több mint kétszáz éves- beszélni kezdett.

- Gyermekeim! Mivel bennetek látom a jövő Bárd társadalmát, örömömre szolgál bejelenteni, hogy a mai napon ünnepeljük akadémiánk kétszázadik évfordulóját!

A teremben hatalmas üdvrivalgás támadt. Maga Fafner is füttyögött, és éljenzett. Igaz magában megjegyezte: "Ha mi ennyire örülünk az évfordulónak, vajon mennyire boldogok a Magiszterek?"

- Tanítványaim!- intette csöndre a fiatalokat Astralon- napra pontosan nem most lenne esedékes ünnepelni, de úgy döntöttem idén megünnepeljük az Én születésem napját is. Ez pedig ma van. Pontosan a háromszázadik.

Döbbent csend támadt a teremben. Senki sem mert tapsolni. A diákok tudták, hogy az idős mester az elsők közül való, de azt korántsem gondolták volna, hogy már a háromszázadik életévét kezdi el. A pár másodpercre beálló csöndet végül a tömeg egyszerre felharsogó boldog születésnapot kiáltása törte meg. Hatalmas taps, fütty, és kiabálás fogadta Astralont, amint könnyes szemmel mosolyogva hajolt meg a tanítványok előtt. Az általános jókedvnek Halon apó vetett véget. Felemelt kezére mindenki néma csenddel felelt. Ám még mielőtt valaki elkedvetlenedett volna a körletekbe való visszaparancsolástól, az öreg ám még nem őszülő Halon mosolyogva fordult Astralon nagymesterhez.

- Légy üdvözölve a háromszázadik születésnapodon te komisz öreg kecske. Fiaim és lányaim! A mai napon azt tesztek, amit akartok, mivel ettől a perctől kezdve soron kívüli szabadnapotok van. Mindenki élvezze ezt a kis Főmagiszteri ajándékot. Azzal a taps, éljenzés, és füttykoncert közepette mind a négy Magiszter elhagyta az ebédlőt, és magukra hagyta a fiatalokat a saját kis örömünnepük közepette.

Fafner oldalát valami furdalta, így üröm vegyült az örömbe. A Magiszterek soha nem voltak ennyire engedékenyek, tehát valamiért azt akarják, hogy a nap további részében üres legyen az akadémia. Mivel Mágusként - ahol az első szintű tanítványokat egy közös hálóteremben szállásolják el- a szobatársait az őrületbe kergette a nyomozó munkára beállított agyával, most is megorrontotta, hogy valami nagy dolog készül. Nem akart kimaradni belőle, tehát örömet színlelve ő is elindult a kapu felé, hogy aztán saját szobájába érve összepakolva egy kis hátizsákba némi élelmet elbújjon egy használaton kívüli folyosón. Rövid szorgos munka után már egy képzett Bárd sem tudta volna megtalálni.

Miután elhagyták az ebédlőt Astralon szinte azonnal szembefordult Halonnal és kérdőn felvonva szemöldökét egy kérdést szegezett neki.

- Biztos hogy senki sem fogja ezt a túlzott fölényeskedést furcsának találni? Mi van akkor, ha valaki kutatni fog utánunk?- A hangjában már nyoma sem volt örömnek, vagy boldogságnak.
- Ne aggódj folyton Alian.- nevezte tulajdonnevén Astralont az öreg- Ha valaki kutatni akarna úgy is megtalálják az őrszemek. A lényeg hogy a küldetésünk sikerüljön. Ha folytonosan ideges vagy a végén nem a megfelelő helyre koncentrálsz, és...
- Ne is folytasd! Jó akkor megnyugszom, de akkor sem leszek higgadt. Ez nem egy kis pajtabéli varázslat. A mágia olyan távlatába ugrunk fejest, amiről elképzelésünk sincs. Ez olyan nyers varázserő, amivel még nem dolgoztam háromszáz év alatt. Csak egyszer kell hibáznunk, és nemcsak az országnak van vége. A mágia ami elszabadul, végül önmagát is fel fogja falni. Meg kell értened, nem tudok higgadt lenni.
- Barátom, ha te mindig higgadt maradtál volna az elmúlt háromszáz évben, soha nem lettünk volna ennyire erősek.- Mosolygott Halon, majd megindult előre.

Egymásra tekintve végül eltűntek egy szűk folyosón, hogy elindítsanak egy folyamatot, ami talán megmenti a kontinenst. Ám a gondolat még most is a kihalt folyosón rekedt. A Bárdok tudják mekkora a veszély. Tudják, ha kudarcot vallanak, akkor a sötét múltnál is rosszabb sors vár majd Arcthonra.

A délelőtt szépen lassan telt, és már delet harangoztak, amidőn Fafner előmerészkedett ideiglenes búvóhelyéből. A gyönyörű nyári napsütés békésnek mutatta Az Elechtei Egyesült Királyságok Magjában lévő Fővárost. A Hosszú Béke kétszázhatvanhatodik éve volt, abban is nyár közepe. A Városállam szépen, zökkenőmentesen és boldogan élte mindennapi életét. Minden ember a dolgát végezte, és még csak nem is sejtette mi minden lóg a levegőben, és mi minden múlhat egyetlen döntésen vagy mozdulaton. Fafner, előlépve a sötétségből, magához vette lantját, majd egy alig hallható dallamot kicsalva a húrokból védőpajzsot vont maga köré és minden -megállapítása szerint-szükséges varázslatát felhasználta az előtte álló feladat végrehajtására. Amire most készült, azt az elmúlt hetven évben senki meg nem kísérelte, és a nagyobb sikert biztosította, hogy az előző Magisztereket fürkésző tanítvány csak egy védővarázslatot helyezett készenlétbe. A Fafner által felhasznált mágiaanyag ilyen célra még nem volt jelen az akadémia falai között. Halkan elindult léptei, és lélegzete hangjára ügyelve útjába vette az Ebédlő erkélyének bejáratát. Mikor odaért, az utcakölyökként felvett tulajdonságát elővéve könnyedén megtalálta a Magiszterek nyomait. Furcsa módon a lábaik nyoma azt mutatta, hogy nem ugyanabba a terembe távoztak, mint ahonnan jöttek. Sőt, ami a legfurcsább, a nyomok az erkélyajtótól közvetlenül elkanyarodtak a széles folyosón egy alig észrevehető álcázott rejtekajtóhoz. Fanfer odalépett a nyíláshoz, és rátapasztotta a fülét. Nagyon halkan, mintha ki tudta volna venni, hogy két hang beszél. Nagyon messze lehettek, mert kiabálásnak hatott a párbeszéd. Fafner erőt vett magán, és belökte a rejtekajtót. Előtte sötét folyosó vonult, ami ötven méter után bal felé kanyarodott. Önmagát bíztatva az ifjú harmadik szintű Bárdtanonc elindult a folyosón, amit tudta nélkül talán a sors, talán egy nagyobb hatalom jelölt ki számára.