A tekercs

Novella (980 katt)

Agalóc Sadéz, az adirám királyi hadsereg medve termetű hadnagya nagy nehézségek árán küzdötte előre magát a mély hóval borított úton. Körülötte kegyetlenül süvített a rettenetes hóvihar, mely minden közelben lakó embert házának vékony falai mögé űzött. S ha a vihar nem lett volna elég - nyomorúságát fokozandó - áthatolhatatlan falként tornyosult eléje az éjszaka fekete, holdtalan sötétje. Agalóc Sadéz az időjárás viszontagságai elleni védekezés céljából szorosan maga köré húzta meleg bundáját, de még így is átjárta tagjait a fogcsikorgató hideg. Súlyos bakancsában menetelt tovább előre. Erejét a végsőkig feszítette, miközben az elhagyatott utat szegélyező halott, kiszáradt fák adták az egyetlen emberi szemmel is követhető támpontot.

A haragvó elemekkel vívott küzdelme már hosszú órák óta tartott, de tudta, hogy nem adhatja fel az emberfeletti erőfeszítést követelő harcot. Agalóc Sadéz ismét titkos királyi küldetésben járt, melynek célját rajta kívül csak a híres varázsló, a mély bölcsességű Dezmollah ismerte. Egy rendkívül fontos tekercset kellett a legnagyobb titokban eljuttatnia a fehér köpönyeget viselő Tugrukti Tiztadvarmo varázslónak, kinek a dicső emlékű Rőtszakállú Hodtokjakder királytól hűbérbe kapott birtoka egy napi járóföldre terült el az igazságos Nelhodjilde király magas falakkal övezett várától, ciklopi oszlopokkal támasztott fenséges kastélyától. A fekete szalaggal átkötött, ősi tekercs olyan írást tartalmazott, melynek megértése meghaladta a köznapi halandó emberek gyarló képességeit, és létfontosságú volt, hogy biztonságban célhoz érjen. Ennek a nem mindennapi küldeménynek a célba juttatására egyetlen megbízható katona jöhetett szóba: Agalóc Sadéz. Ezért kellett soha nem lankadó erőfeszítéssel taposnia az utat járhatatlanná tevő havat, miközben szeme előtt folyamatosan a teljesítendő küldetés lebegett.

De az emberi erő véges - az őserejű természettel vívott ádáz harcban Agalóc Sadéz legendás ereje is kimerülőben volt. Reményei szerint hamarosan meg kellett volna érkeznie egy ismerős fogadóhoz, ahol az éjszakára meg tudja majd magát húzni a szűnni nem akaró, őrjöngő dühvel tomboló vihar ádáz haragja elől. Megállt egy rövid időre, közben a szél elementáris haraggal szaggatta vastag öltözékét. Hogy új erőre kapjon, meghúzta szívének oly kedves pálinkás flaskáját. A karcos folyadék jótékonyan járta át átfagyott bensőjét, s némi melegséget adott a kegyetlen fagyban. Így hát újult erővel folytatta útját, s rendületlenül kutatta a fekete éjszakát, hátha megpillantja a fogadó barátságosan hívogató fényeit.

De csalatkoznia kellett hiú reményeiben; nem láthatta meg az oly hőn áhított fényeket. A zord vihar ereje közben már az elviselhetetlenség határáig fokozódott, ezért Agalóc Sadéz letért a fagygyötörte útról, s titáni erejének végső megfeszítésével egy egyszerű, de az adott helyzetben a puszta életet jelentő hókunyhót rögtönzött. Behúzódott a nyomorúságos kunyhó viszonylagos védettséget jelentő hófalai közé, s mivel mást nem tehetett, kegyes istenéhez fohászkodott. A kényszerűségből épített menedék (s istenének jóindulata) megvédte a vad szelek dühöngő erejétől, s így a túléléssel kapcsolatban táplált reményei is új erőre kaptak.

Az órák ólomlábakon vánszorogtak előre, de éveknek tűnő órák elteltével az addig ádázul tomboló vihar lassan alábbhagyott; úgy tűnt, hogy pusztító haragjának javát már kiadta. Mikor megvirradt, Agalóc Sadéz óvatosan kimerészkedett az időközben tömör jéggé fagyott falak közül. A beteges, sárga fényben nem várt látvány tárult szemei elé - az előző éjszaka oly kitartóan keresett fogadó ajtaja előtt állt, de életnek semmi jelét nem látta. Ez felettébb gyanús volt számára, ugyanis nem volt még egy hónapja, hogy legutóbb a fogadóban töltött egy rövid éjszakát. Élesre csiszolt érzékei zsigerekbe markolóan fenyegető veszélyt jeleztek, ezért előhúzta kékes fényben izzó, Varpili névre hallgató kardját, és megindult a hóborította épület felé. Az évszázados tölgyfából ácsolt ajtó szomorúan csapódott ki s be a folyamatosan süvöltő hideg szél elemi erejének puszta játékszereként. Agalóc Sadéz feszülten figyelemmel lépte át a szürke kőből faragott küszöböt, majd a kocsma tágas fő termébe érve óvatosan körbetekintett. Amit látott, még egy sokat tapasztalt harcos számára is lélekrombolóan borzasztó volt. Miközben a környező világban a Fagy, a Hideg és a Tél pusztított, addig a fogadó elátkozott falain belül a Forróság és a Tűz hagyta ott könyörtelen kezének szörnyűséges nyomait. A hajdan élettel telt épület belseje teljesen kiégett, s az éppen ott tartózkodó szerencsétlen vendégek is áldozatául estek az embertelen pusztításnak. Agalóc Sadéz gyakorlott szemmel megállapította, hogy nem természetes eredetű katasztrófa történt, hanem emberi kezek által útjára bocsátott varázstűz járta nemrég halálos táncát a kormos kőfalak között.

- Ki követte el ezt a rettenetes tettet, s vajon miért? - vetődött fel az első, leginkább kézenfekvő kérdés Agalóc Sadéz feldúlt elméjében. Majd a következő, követelőzően előtérbe tolakodó gondolat ez volt: - Talán engem vártak ezek a kegyelmet nem ismerő martalócok?

Agalóc Sadéz lovagi kötelességének érezte, hogy megpróbáljon segíteni esetlegesen életben maradt, sebesült embertársain. Végigjárta a fogadó üszkös romjait, de nem talált senkit, akin még segíthetett volna. Ezután - mivel küldetése nem tűrt további halasztást - háborgó lélekkel továbbindult a hófödte úton.

Néhány órányi kimerítő gyaloglás után a fagyott hóval koronázott fák mögül négy ádáz tekintetű, kardokkal hadonászó ork rontott elő. Nem volt kétség afelől, hogy szándékaik nem épp békések - ezért Agalóc Sadéz kivont karddal, csatára tüzelt lélekkel várta vad rohamukat. Elsőként egy fekete bundába öltözött, a többieknél erőteljesebb alkatú ork érkezett a kékesen világító fegyver kegyetlen éle elé - de nem volt túl sok esélye a képzett harcossal szemben. Agalóc Sadéz egyetlen vágással fájdalmas sebet ejtett a túlságosan is elbizakodott ork zöldes bőrrel borított karján, mire az - a fehér hóra ömlő fekete vérét látva - eldobta ócska kardját, és kétségbeesetten óbégatva megfutott a vastag törzsű, évszázados fák viszonylagos, vélt biztonságába. Sebesült társuk csúfos menekültét látva a másik három bűzhödt, agyaras szörnyeteg már óvatosabban közeledett, és feszülten figyelve, lassan körözve vették körbe a balsorsú vezérüket oly könnyen megfutamító, fényes karddal hadakozó páncélos hőst. De hiába volt a feszült figyelem, a szerencsétlen útonállók gyatra vívótudománya meg sem közelítette az emberek között is mesteri vívónak számító Agalóc Sadéz évek során legendássá csiszolt tudását. Némi szerencséjük volt a rájuk leselkedő szerencsétlenségben, hogy a könyörületes lelkű Sadéz nem szomjazott olthatatlan szomjjal vérükre, így megelégedett azzal, hogy - törpék kohójában edzett fegyverét használva - néhány mesteri mozdulattal mindhármuk silány ércből kovácsolt kardját használhatatlan ócskavassá törte. A félelemtől rettegve vonyító orkok habzó szájjal menekülve követték gyáván megfutott társuk példáját, és hátra sem nézve, villámgyorsan a hóval borított fák mögé iszkoltak.

Agalóc Sadéz ekkor döbbent rá, hogy mekkorát hibázott, hogy figyelmét kizárólag a rárontó zöldbőrű szörnyekre pazarolta. Tudatára valaki iszonyatos csapást mért, melyet csak kifordult szemekkel, akaratának legvégső megfeszítésével tudott elviselhetővé mérsékelni. Egy fekete ruhás, csuklyás varázsló állt vele szemben, s szemmel láthatóan egy újabb, mindent elsöprő mentális csapásra készülődött. A négy mocskos ork nem erdei útonálló volt, mindössze arra voltak kárhoztatva, hogy lekössék Agalóc Sadéz soha nem lankadó figyelmét! Az a rövid idő, amíg messze földön híres ellenfelükkel vívták eleve esélytelen harcukat, arra elegendő volt, hogy a sötét varázsló előkészítse alattomos varázslatát, mely siker esetén harcképtelenné tette volna a tekercset hordozó harcost. A várt győzelem elmaradt, bár Sadéz így is keservesen megtántorodott a felkészületlen elméjére mért iszonytató csapástól. Ahhoz még volt elegendő ereje, hogy a sötét csuklya alá tekintsen, s nyomban fel is ismerte ellenfelét: Ruktadkatlag Samikgu volt az, akit csak pénzért bármire kapható, zsoldos varázslóként ismertek - ugyanis annak adta bérbe tiltott, fekete könyvekből szerzett tudományát, aki a legtöbbet fizetett érte.

Agalóc Sadéz a második varázslatos csapást már nem tudta meggyengült akaratával hárítani, s lassan a hideg fehérséggel borított, fagyott földre hanyatlott. Az utolsó képek, melyek eljutottak homályosuló tudatába: a fejvesztetten menekülő, törött fegyvereiket kétségbeesetten eldobáló orkok, a fölényes kacagással feléje közeledő csuklyás varázsló, és még valami: a felhős égbolton egy méltóságteljesen közeledő hófehér griff és a griffen lovagló fehér köpönyeges alak. Ezután pedig semmi más, csak az áthatolhatatlan, a mindent elfedő sötétség...

...

Agalóc Sadéz kezdte visszanyerni addig sötétségbe burkolózó tudatát. Lassan tért vissza a varázslat utóhatásaként meggyötört elméjét uraló semmi rémálomszerű világából. Furcsa érzése volt: nem tudta, hol van, mindössze annyit érzett, hogy kellemesen meleg van, és feje alatt puha párna nyújt számára oly rég tapasztalt kényelmet. Régi csatákban szerzett sebekkel borított oldalához kapott: hű kardja nem volt ott, s nemes acélból szőtt láncingét sem érezte tapogatózó keze. Ekkor egy ismerős, mély hang szólította meg. Dezmollah volt, az udvari varázsló, aki balvégzetű útjára küldte!

- Nyugalom, bátor szívű hadnagy úr! - mondta Dezmollah. - Csak pihenj tovább az újabb vészterhes, mégis sikeres küldetés után!

Agalóc Sadéz erre felkapta zúgó, vad fájdalommal küszködő fejét, s megindultan kérdezte:

- Sikeres küldetés???
- Igen, fiam - válaszolta Dezmollah. - Ruktadkatlag Samikgu, a gaz zsoldos varázsló kevés híján legyőzött téged, ám a híres mágus, Tugrukti Tiztadvarmo éppen időben érkezett oda égen szárnyaló, hűséges griffmadarán. Elűzte vérszomjas ellenfeledet, s nagy szerencsénkre még a nagy fontossággal bíró tekercset is megtalálta nálad.
- De miért indult a keresésemre Tugrukti Tiztadvarmo, a messze földön híres hős?
- Valójában nem is téged keresett. A vak véletlennek köszönhető, hogy a kegyetlen havazást hozó felhőkkel tarkított fehér égen szárnyalva meglátta a hóval borított földön zajló vad csatát, s mivel dicső őseinek Rőtszakállú Hodtokjakder királytól hűbérbe kapott birtokán történt e rettenet, ezért úgy látta helyesnek, ha haladéktalanul közbelép, s elűzi a vitéz elődeinek földjét meggyalázó, elvetemült betolakodókat.
- Ruktadkatlag Samikgu, az istent nem ismerő, gaz varázsló a titkos tekercset akarta tőlem megszerezni?
- Úgy gondolom, igen. Őt valószínűleg Megnes Gemparler, az ocsmány élőholt lich bérelte fel erre a feladatra. Csak rajtad, hősies ellenállásodon, és persze az isteni szerencsén múlott, hogy a visszataszító lich pénzéhes bérence nem járt sikerrel.
- Köszönöm, Dezmollah, méltató szavaidat. De úgy vélem, nem érdemlem meg elismerésedet...
- Nos, azt mondom, kevés adirám harcos állta volna vitézebbül a sarat nálad. Most pedig pihenj néhány napot, azután pedig újabb veszélyekkel teli küldetésem van számodra...