Üstökös

Novella (1001 katt)

Hatalmas, ősöreg város úszott az égen. Már messziről látni lehetett a ragyogást, ami áradt belőle. Aranyszín aura burkolta be - senki sem tudta honnan ered, mi a forrása. "A szentség", mondogatták sokan. Kecses tornyai hatalmas tűkként hasították a szivárványszín égboltot, és amilyen tetszetősek, annyira fenyegetőek is voltak. Tiszta, fehér falak, sehol egy hiba, sehol egy folt, néhol arany és bordó díszítés törte meg az egyhangúságot.

Egy magányos alak álldogált az egyik félreeső teraszon, tekintete a messzeségbe révedt. Idegen volt számára a vidék. Egy hegyet, egy felhőt sem ismert ebben a szemkápráztatóan fénylő világban, ahova önmaga sehogy sem illett be sötét és zord külsejével.

Üstökösnek nevezték a többiek, mert az égből hullott alá egy sötétebb napon, aranycsíkot húzva maga után, míg az angyalok el nem kapták. Ha földet ér, bizonyosan meghal - legalábbis ez mondták neki, önmaga nem emlékezett. Az első dolog, amit megismert, a szél simogató érintése volt, a második a puha karok, amik átölelték, majd a csillogás és a zsoltárok. A többi elveszett, csupán egy halk hang maradt benne, mely idegen nyelven beszélt, és alig hallotta a város díszes zajától. Beteges és magányos volt.

Jó ideje nem engedték repülni, azt mondták a szárnyai betegek, ezért zuhan le mindig. Szerinte csak erősödnie kellett volna, de ezek a ragyogásba burkolt háromszemű káprázatok mindent jobban tudtak nála. Ha engedetlenségen kapták, mert mégis repült, kegyetlenül megbüntették, miközben azt mondogatták neki, hogy ők csak jót akarnak, majd később megérti.
Nem hitt nekik. Ellenségesnek és igazságtalannak tűnt ez az egész létezés, és akárhogy erőlködött, nem tudott visszaemlékezni, hogy honnan jött.

Arcát a hideg szélbe tartotta, ami hosszú, fekete hajába kapott, mely olyan sötét volt, mint az éjszakák, amelyek sosem látogatták meg ezt a világot. Igen, erre az egyre emlékezett, az éjjeli égbolt tündöklésére, a messzi hívogató csillogásra! Itt nem létezett ilyesmi. Az időjárás váltakozását csupán a szélirány fordulása vagy a felhők vándorlása jelentette, de a színes derengésbe burkolt ég örökkévalónak tetszett.

Egy ismerős igyekezett felé mosolyogva, arca szelíd és szeretetteljes - mint itt mindenkinek. Aranyló haja szikrázott a napsütésben, szeme kékjében az ég fénye tükröződött. Csak az a harmadik szem, az abból áradó hidegség alkotott félelmetes kontrasztot ragyogó, kedves arcával. A mindent látó szem - a könyörtelen, kemény tekintet, ami mint egy tőr hasított át a szíveken, belátva a legmélyebb zugokba is. Teremtőjük ajándéka, hogy lássák az Igazat, azt, ami a szívekben lakozik, hogy meglássák mindenki igazi értékét.

Neki nem volt ilyen szeme. Neki csupán kettő jutott. Két lila fényű ékkő - mindig szomorú és kíváncsi, egy elveszett, sápadt arcba mélyesztve. Olyan, amit csak egyes szolgákon látott, akikkel még csak nem is beszélhetett.

- Gyere, Üstökös. A vének látni akarnak.

A vének. A vének, akik fiatalságuk erejében tündökölve ragyogtak az égen, fénylő fegyvereiket szorongatva, ékes szózatokat zengve, örömöt és békességet hirdetve. A vének, akik még emlékeztek arra az időre, amikor a hegyek kiszakadtak a földből, és az Isten szárnyat adott gyermekeinek, őrségbe állítva őket a világ rendje felett.

Üstökös nem szólt egy szót sem. Bőrén érezte az angyal forró érintését, ami melegséggel töltötte el. Hamis, de jóleső érzés ebben a sötét és ragacsos magányban, amit a lány azóta érzett, hogy ide érkezett.

- Ne ijedj meg, ma dönteni fognak a sorsodról.

A nő szembefordult Üstökössel és mélyen a szemébe nézett.

- Bármit hallasz is, jól vésd az eszedbe: mi itt mind nagyon szeretünk téged, és mindezt azért tesszük, hogy segítsünk rajtad.
A lány bólintott, hisz nem tehetett mást. Itt már mindent eldöntöttek helyette. Lassan lépdelt az angyal nyomában, aki merő együttérzésből a földön járva mutatta az utat. Ennyi áldozat igazán semmiség. Amikor a terasz széléhez értek, energiakorongon folytatták az útjukat felfelé, a legfelső torony tetejéig, ami már a felhőket hasította. Lábuk alatt ijesztő sebességgel távolodott a táj. Az erkély, ahol leszálltak, magasan volt. Nagyon magasan - mintha a mennyekből néztek volna le.

Itt kevés lépcsőt vagy hidat lehetett látni, ami volt, az is inkább díszítő elemként funkcionált. Egy réges-régen letűnt kor emlékét őrizték. Magas, karcsú épületek nyújtóztak az ég felé, mind a szépséget és a békét hirdetve, akár egy áhítatos lelkekkel teli gigantikus templom. Folyton szólt valami halk, finom ének, ami arra késztetett mindenkit, aki hallotta, hogy maga is az éneklők közé álljon, áldva a szeretet szentségét.

Üstökös nem akart énekelni, ha megszólalt, azt is ritkán tette. Nem volt mit mondania, nem érezte magát idetartozónak. Sőt, egyáltalán nem érezte jól magát ezen a helyen. Ezektől az benyomásoktól csak a citadella émelyítő szépségétől távol szabadult meg, ilyenkor végre önmaga lehetett - ezen ritka alkalmakkor hallotta a suttogást is, ami belülről jött. Egész mélyről, a lelke sötétjéből, ahova az angyalok fénye már nem ért el - egy bársonyos női hang suttogott neki idegen nyelven, ami szebb dallam volt számára, mint az angyalok ezernyi zsoltárja. A szavakat nem ismerte ugyan, mégis érezni vélte a jelentésüket.

Tudta, hogy most is suttog a nő, képek suhantak át az elméjén. Ködös képek. Tudta, hogy valami nagyon rossz vár rá, de csak követte az angyal apró lépteit egészen az aranyozott kapuig, aminek finom faragása sok ezer éves lehetett már. Amikor átlépett alatta, keserű mosoly húzódott ajkára. Ő, akinek egy percnyi emléke sincs az életéről, épp most lépett át egy olyan kapu alatt, ami több nép életét is végignézhette volna már.

- Hódolat a véneknek! - köszönt kenetteljes hangon az angyal. - Ím, itt hozom az idegent, akinek ügyében döntést kell hoznunk.

Ennyit a szeretetről, gondolta magában üstökös, az idegen, aki ebben a pillanatban értette meg, hogy neki nem itt lenne a helye. Hátrapillantott a válla fölött azt latolgatva, hogy mennyi esélye lenne átérni a kapun, és kitárt szárnyakkal az égbe zuhanva messze menekülni ettől a fénymázas világtól. De a kapu becsukódott, megpecsételve sorsát. A termen végigdübörgő döndülést hosszú, néma csend követte.

Minden szem rászegeződött. A nőies angyal - mert itt igazából nem léteztek nemek, csak a lelkük kivetülése adta meg a test jellegét - egy teljesen hétköznapi székre mutatott. Olyan egyszerű és dísztelen volt, hogy Üstökös máris az otthonának érezte.
Leült, és ekkor tudatosult benne, hogy a ragyogó társaság minden tagjának figyelme rávetül. Mintegy vezényszóra hangok töltötték be a hatalmas teret. Először még a türelem látszatát fenntartva próbáltak dűlőre jutni a sorsát illetően, de ahogy múltak a percek, a hangulat annál inkább forrósodott. A szeretet és béke hírnökei kis híján egymásnak estek. Üstökös csak kapkodta a fejét. Nem hallott, nem értett mindent, ami elhangzott, de szavakat és összefüggéseket ki tudott venni.

Beteg; el kell pusztítani; mi van, ha szaporodni fog; undorító; nézzétek a szárnyait; sosem lesz közülünk való. És így folytatódott vég nélkül, azt tárgyalták a feje fölött kiabálva, hogy hogyan végezzék ki, mert más, mint ők, és ami más, annak nincs joga élni.

Hosszas veszekedés után végül amellett döntöttek, hogy meghagyják az életét, de a szárnyait nem.

Megfosztják a szárnyaitól, mint valami közönséges bogarat, amit életfogytiglani szenvedésre ítéltek. Üstökös már látott szárnynélkülieket a városban, de amikor rákérdezett, csak azt felelték, hogy azok megérdemelték, bűnösök, akik az angyalokat szolgálják életük végéig. Ő nem akart ilyen lenni. Azoknak a lényeknek a szeméből kikopott a fény, fakó és jellegtelen volt mind. Teljes lényükkel a Halált hívták magukhoz, aki mégsem jött, mert az angyalok másképp döntöttek.

Üveges szemmel nézett maga elé, nem akarta elhinni, hogy végül ez lett a sorsa. Hát ettől félt a hang, ott belül a sötétségben! Forró könnyek mosták az arcát.

- Üstökös, ne aggódj, meglátod jobb lesz. Majd én gondoskodom rólad - hallotta a kedves női hangot, amit már ismert. Felnézett, és csupa idegen vette körül. Még csak a nevüket sem tudta. Ezek lennének a vének?

Hirtelen úgy érezte, kifordul alóla a világ, és ledőlt a székről. Senki sem fogta meg, senki sem akadályozta meg, hogy a padlóra zuhanjon. Hangosan koppant a feje a hideg márványon, és a hang még hosszan visszhangzott a teremben, mintha minden sarokba el akarná vinni az ítélet hírét.

Lassúvá és nehézkessé vált az idő folyása. Látta a szemekben az undort, mintha egy haldokló, gennyedző beteg lenne, aki maga alá csinált, és már nem maradt ereje felkelni.

A minden iránti szeretetnek nyoma veszett, a zsoltárok ide, ebbe a toronyba már nem jutottak el. Dermesztő csönd és mozdulatlanság uralta a levegőt.

Üstökös elájult, és abban a sötétségben ezerszer inkább otthon érezte magát, mint az éneklő városban. Nem akart fölébredni. Soha többé nem akarta a fényre nyitni a szemét. Tudta, hogy valami szörnyűség vár rá, rettenetesen félt, de azzal is tisztában volt, hogy az angyalok már döntöttek a sorsáról, és immár nem tehet ellene semmit.

A szabad ég alatt ébredt, az ég vakító kéksége égette a szemét. De nem csak az ég izzott kéken, hanem a körülötte vibráló varázslatos körök is, melyek bezárták őt. Ruhája már nem volt rajta, meztelen teste reszketett. Nem azért, mert fázott, a félelem rázta.

De csak addig, míg el nem kezdett üvölteni. Előtte még az a nő bejött hozzá, megölelte, bátorította, majd óvatosan kihátrált a körökből. Üstökös felkelt, de csupán térdepelni maradt ereje. Felzengett az a szörnyűséges, vészjósló dal, amitől az ég beborult, és csak a körökre engedte a nap szent fényét vetődni. Azok felizzottak, majd a legbelső, Üstököshöz legközelibb varázskör mintája elindult felé.

A fény alakot öltött, és nemes egyszerűséggel letépte a szárnyakat. Üstökös érezte, ahogy a hátán végigcsorog forró, sűrű, fekete vére, míg az üvöltése az egekbe szállt. Mozdulni sem tudott a fájdalomtól, a veszteségtől, a döbbenettől és a tudattól, hogy mindez idő alatt eszméleténél van és érez.

Szárnyainak szellemképe a hátán maradt. Igen, emlékezett, mit mondott az a harcias férfi a tárgyaláson.

- Nem szabad egyszerűen levágni. A lelkéhez van kapcsolva az a szörnyűség! Még a végén visszanő, és akkor kezdhetjük elölről! Nem! Le kell pecsételni. Végleg!

Ő lesz az első, akit megöl majd, suhant át egy igazán tiszta gondolat a fején. Távolról hallotta csupán saját sikolyát, a sötétség óvó ölelésébe vonta az elméjét.

A második kör levágta a szellemképet, a lelke egy részét. Ehhez képest a fizikai fájdalom semmi. Most már két síkon zengett a jajszó. Sisteregve oszlott el a levegőben a szellemszárny. A harmadik kör következett, fényes rúnái felfutottak a gerincén, ahol már kérgesedni kezdett a vér, és a tépett sebet jelekbe húzta össze. Angyali motívumok, az erőszak és a fájdalom pecsétté torzult megnyilvánulásai - majd a negyedik kör energiája belefolyt az árkokba, kitöltötte és beforrasztotta a sebet, rásült a lélekre is, hogy örökkön világítson és emlékeztesse hordozóját erre a napra.

Üstökös ájulva nyúlt el a kövön. Úgy érezte, meghalt. Már tudta, miért olyan fakóak a szárnynélküliek. Azt még látta a szemét borító ködön át, hogy a nő, aki a pártját fogta, díszes nyakörvet köt a nyakába, és mohó arccal végigsimít az alélt testen.
- Ne aggódj, majd én ápollak, már az enyém vagy, a gondodat viselem; - de Üstökös számára megszűnt a világ.

Napokig lábadozott, érzékelte ugyan a világot maga körül, de nem bírta elviselni a létezést ép elmével, ezért inkább önmaga mélyére menekült, és automatikusan cselekedett. Új nyakéke élesen csillogott az éteri fényben.

Most már rabszolga lesz élete végéig. Vagy az aranyló társaság létének végéig. Mindkettőbe borzalmas volt belegondolni is.

Valami megmoccant elméje mélyén, a sötétben. Egy nőalak, fekete, mint az itt nem létező éjjelek.

- Ne félj, hamarosan eljövök érted. - mondta és kacagott, a nevetése leszakadt gyöngysorként gurult szét a sötétségben.

Üstökös arca megrándult. Mosolygott, most először, mióta ő is szárnynélküli lett.