Farkasvér - Vezet az ösztön (1.rész)

Novella (1155 katt)

Jake

Nem tudtam aludni. Már órák óta csak forgolódtam az ágyban, de egyszerűen nem jött álom a szememre. Tudtam jól, hogy mi a baj, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Ez ment már kerek egész három éjszaka, és nekem már kezdett nagyon elegem lenni. Olyan hajnali fél négy körül meguntam a plafonomon kergetőző árnyak bámulását. Lerúgtam magamról a takarót, és az ablakhoz sétáltam. Elhúztam a függönyt és kibámultam az utcára. Távolabb a tiszta, sötét égen csillagok milliárdjai ragyogtak, de fényüket könyörtelenül elnyomta a Hold ezüstszínű korongja. Csak bámultam, megigézve, és gondolatban már messze jártam.
Puha mancsaim nesztelenül fogtak talajt az erdő puha, fekete földjén. Fák, bokrok suhantak el mellettem. Minden gond nélkül, teljes sebességgel kerülgettem a kérges törzseket, az utamba kerülő sziklákat. Semmi sem számított, csak az előttem futó őz lépteinek könnyed suhanása. Méterekről éreztem a szagát, éreztem, ahogy a vér száguld az ereiben, a szíve veszetten kalapál a bordái alatt, de tudtam, hogy nem menekülhet. Semmi esélye nem volt ellenem. Már hallottam a lépteit, alig néhány ugrásnyira tőlem. Tudtam, hogy már közel van. Nagyon közel.

Egy pillanatra álltam csak meg, éppen annyi időre, hogy lendületet vegyek. Aztán elrugaszkodtam, testem könnyedén szelte át a távolságot, és egyenesen az őz hátára repített. Karmaimat a bundájába vájta, fogaim beletéptek a gyenge húsba, és éreztem, hogy a vére megtölti a számat...

Megráztam a fejem, és elfordítottam tekintetem a Telihold ezüstkorongjáról. Ma nem lehet. Tudtam, hogy nem. Múltkor is mekkora bajba kerültem miatta. Ha Rick nem érkezik időben, végem lett volna, a vadásznak ezüsttöltényei voltak. Kész szerencse, hogy ott volt. Ha nem lett volna, most nagy valószínűség szerint a kilyuggatott bundám, annak a fickónak a házában lóg kiterítve a falon. Persze mondanom sem kell, mekkorát kaptam másnap a pofámra. Vagy két napba is beletelt, míg Rick karmainak nyoma felszívódott az arcomról. De kivételesen nem szóltam egy szót sem. Tudtam, hogy igaza van, még akkor is, ha ezt nem szívesen ismertem el. Ő volt a mentorom, és nekem hallgatnom kellett volna rá, de az ösztönök még nagyon erősek voltak.

Alig öt hónapja történ a baleset, ami örökre megváltoztatta az életemet. A részletekre a mai napig nem emlékszem tisztán. Este volt már - telihold utolsó estéje - hazafelé tartottam, mikor egyszer csak halk morgás gyűrűzte be a tapintható csendet. Megálltam, hogy megnézzem mi az, de megfordulni már nem volt időm. Hogy aztán mi történt, már nem tudom. Csak a mindent elborító fájdalomra emlékszem, aztán semmi.

A kómából egy héttel később ébredtem, egy teljesen ismeretlen helyen, teljesen ismeretlen emberekkel körülvéve. Ők voltak a falka. Én pedig már közéjük tartoztam.

Az első egy hónap volt a legszörnyűbb. Nem is tudom, hogy sikerült átvészelnem. Szörnyen ingerlékeny lettem, a legkisebb apróságon is pillanatok alatt felhúztam magam, és hálát adok az égnek, hogy akkor olyanok voltak körülöttem, akik képesek voltak megfékezni. Az első két hónapban nem mehettem emberek közé. Nem lett volna biztonságos, és én is beláttam, hogy jobb nekem, ha nem kerülök olyanok közelébe, akik ki vannak téve a veszélynek, amit én jelentek a számukra.

A mentorom, Rick, mindent megtett, hogy segítsen, de nekem valahogy nehezebben ment az átállás, mint a többieknek. Kylie, aki nagyjából velem egy időben érkezett a központba, már egy hónappal később újra szabadon járkálhatott az utcákon. Mindig is csodáltam az önuralmát. Apró termetű, törékeny lány volt, de olyan akaraterővel rendelkezett, amiről én csak álmodozhattam.
Az első nagy próbatétel akkor következett, mikor először hagyhattam el a központot az átváltozásom óta. Nem kívánom részletezni. Pokoli volt. Az a rengeteg inger, a rengeteg szag, a fülsiketítő zajok... aztán valahogy mégis csak sikerült túlélnem. Azóta minden egyes nappal csak könnyebb lesz. Három hónap után költözhettem saját lakásba, de akkor is csak néhány utcányira a főhadiszállástól. Rick legalább két óránként felhívott, és a Telihold három napjában vissza kellett mennem hozzájuk, hogy szemmel tarthassanak. Nem lázadtam ellene, nem csak a körülöttem lévő emberek érdeke volt, hanem az enyém is. Senkinek sem hiányzott, hogy egy óvatlan pillanatban lebuktassam magam.

A múlt havi volt az első alkalom, amikor kimehettem velük vadászni. De elszaladt velem a ló, a vadászat izgalma, a minden gátat felszabadító elemi ösztön erősebb volt, mint gondoltam volna. Majdnem otthagytam a fogam. Úgyhogy ebben a hónapban nem engedtek el. Sőt, este kilenc után ki sem tehettem a lábam a lakásból, és ez így ment már a harmadik napja. Már kellőképpen megtanultam uralni a helyzetet, ahhoz, hogy ne kínlódjam végig az egészet, de biztos, ami biztos alapon Rick iderendelte Josh-t, Seth-et, meg Kylie-t. Mindegyik napon más volt szolgálatban, és a feladatuk az volt, hogy megakadályozzák, hogy elhagyjam a házat. Ma este Kylie aludt a kanapén, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy talán ki tudnék osonni mellette. Bármennyire is próbáltam racionálisan, tiszta fejjel gondolkodni, legszívesebben kint rohantam volna a közeli erdőben a többiekkel. Vadászni akartam. De tudtam, hogy nem lehet. Most nem. Talán majd jövő hónapban.

És bármennyire is törékenynek tűnt Kylie, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy esélytelen lennék átjutni rajta. Legalábbis anélkül, hogy bántanám. Azt pedig egyáltalán nem akartam. Különösen úgy nem, hogy éppen nemrégiben láttam küzdelem közben. Csúnya dolgokra volt képes, mikor harcolt, és akkor még nem mondtam sokat. Persze vagy húsz centivel magasabb voltam nála, és vagy harminc kilóval nehezebb - harminc kiló szín izommal - de azért nem szerettem volna megtapasztalni élesben is a múltkori kis bemutatóját.

Felsóhajtottam, és szélesre tártam az ablakot. A hűvös éjszakai szél nekem feszült, az orromba vágott a közeli erdő fűszeres illata. Ó, a fenébe is. Odakint ezerrel ragyog a Hold, engem meg "apuci" szobafogságra ítélt.

Halkan nyílt az ajtó. Odakaptam a fejem, de csak Kylie volt az. Sötétzöld pulóver és szürke nadrág volt rajta, hosszú barna haját lófarokba fogta, barna szemei éberen csillogtak fiatal arcában. Tehát ő sem tud aludni - állapítottam meg, miközben karba fonta a kezét és vállával nekidőlt az ajtófélfának.

- Miért nem alszol, Jake?
- És te miért nem? - dobtam vissza, de tudtam, hogy úgy sem fog válaszolni. Szinte lehetetlen volt sarokba szorítani. - A francba Kylie, ne mond, hogy te nem érzed! - intettem ki az ablakon, de az arca kifejezéstelen maradt.
- Több önuralmat Jake, ha kérhetem - a hangja éppen olyan hideg volt, mint a tekintete. Fel nem foghattam, hogyan csinálja. Még alig múlt tizenhét éves, hogy képes ilyen higgadt maradni?

Nagyot nyeltem, és megráztam a fejem.

- Bocs.
- Nem azért mondtam, hogy bocsánatot kérj - mosolyodott el szelíden. Ilyenkor egyszerűen lehetetlen volt összeegyeztetni azzal a gyilkosan gyors, ezüstszürke farkassal, amivé minden hónapban változni szokott. - Akár hiszed, akár nem, én is érzem. És nekem is nehéz megállni, hogy ne rohanjak az erdőbe - megvonta a vállát. - De az egész életem attól függ, mennyire vagyok ura önmagamnak. Mindannyiunk élete ettől függ. - A nyitott ablak felé bökött a fejével. - Úgyhogy csukd azt be, és ne kínozd magad feleslegesen.

Igaza volt. Tudtam, hogy igaza volt.

Becsuktam az ablakot, elhúztam a függönyt és a biztonság kedvéért még arrébb is léptem.

- Helyes - bólintott a lány. - Most pedig próbálj meg aludni.
- Úgysem fog menni.
- Akkor legalább feküdj le - mordult rám, és a hang sokkal mélyebb volt, mint ami valaha is kijöhetett volna ennek a pici lánynak a torkán. - Idegesít, ahogy folyamatosan fel-alá járkálsz.

Azzal kilépett és becsukta az ajtót.

Nagyot sóhajtva az ágyhoz léptem, arrébb rugdostam a gubaccsá gyűrt takarót, és lefeküdtem. Nem is tudom, meddig bámultam a mozdulatlanul a plafont, talán órákig, talán csak percekig... de végül nagy sokára mégis elnyomott az álom.


Kylie

Csak feküdtem a kanapén és különösebb fókusz nélkül bámultam bele a sötétségbe. Tam-tam-tam. Jake megint járkálni kezdett. Kis híján a fogamat csikorgattam. Telihold idején amúgy sem vagyok higgadtságom csúcsán, de a srác képes volt rá, hogy amúgy is labilis lábakon álló türelmemet a földig rombolja. Rick kért meg, még a múlt héten, hogy vállaljam el Jake-et az egyik estén, mert nem akarja, hogy ebben a hónapban kimenjen vadászni a falkával. A múlt havi események tükrében ezt meg is tudtam érteni. Tehát megtettem, rábólintottam, de nem tudtam, hogy ilyen idegtépő lesz. Kedveltem Jake-et, de már a kezdetektől voltak kisebb-nagyobb - inkább nagyobb - problémái, ami az önkontrollt illeti. Tudtam, milyen nehéz lehet neki, én is éreztem a Hold vonzását, a véremben lüktettet a vadászat hívó szava, de mély levegőt vettem, lehunytam a szemem, és megpróbáltam annyira kizárni magamból, amennyire csak képes voltam rá. Jake lépteinek zaját azonban képtelen voltam figyelmen kívül hagyni, bármennyire is igyekeztem nem foglalkozni vele.

Felültem a kanapén és nagyot sóhajtottam. A térdemre könyököltem, a kezembe temettem az arcom és lehunytam a szemem.
Nagyjából öt hónapja történt, hogy csatlakoztam a falkához, ugyan azon a héten, amelyiken Jake is. Tagja voltam a legfiatalabbaknak, valamint talán az egyetlen, aki az elképzelhető legbrutálisabb módon tapasztalta meg az átváltozást. Természetesen a maga nemében minden támadás kegyetlen és fájdalmas, olyan sokkal jár, hogy az agy automatikusan kilöki magából az emlékeket. A szerencsésebbek csak egy sötét árnyra emlékeznek, egy pillanatig tartó éles, égető fájdalomra. Valaki még annyira sem. Ők csak annyit tudnak, hogy elájultak, végül napokkal később a központban ébredtek. Mondom, ők a szerencsések. És ők vannak többségben. Még senkiről sem hallottam, akinél úgy zajlott volna le, ahogy velem is megtörtént.
Sötét volt az éjszaka, és hideg. Sokkal hidegebb, mint az abban az évszakban normális lett volna. Összehúztam magamon a pulóvert, és gyors léptekkel siettem végig az utcákon. Akkoriban nem laktam valami jó környéken - laktunk édesanyámmal - a belváros kellős közepén. Már csak néhány utcányira jártam, mikor az egyik kerítés mögül, halk, figyelmeztető morgás törte szilánkjaira a csendet. Azt hittem, csak egy kutya az, nem is törődtem vele. Meg sem álltam, csak mentem tovább. Aztán valami éles hangon megreccsen a hátam mögött. Összerezzentem és megpördültem, de nem láttam semmit. A szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem, lassan megfulladok a saját pulzusomtól. Mély levegőt vettem. Biztosan csak képzelődtem, talán csak egy kukát borított fel a szél. Minél hamarabb otthon akartam lenni végre. Sarkon fordultam, és elkezdtem futni. Hiba volt.

A következő pillanatban már csak azt éreztem, hogy egy hatalmas test landol a hátamon, a súlya földre döntött, végigvágódtam a hideg betonon. A kezemmel próbáltam tompítani az esését, de rossz szögben érkeztem. A csuklóm élesen megroppant, én pedig felkiáltottam a fájdalomtól. Ha azt hittem, ez fáj, nagy tévedésben éltem. Semmiség volt ahhoz képest, ami azután következett.

Hüppögve felnyögtem, és megpróbáltam az oldalamra gördülni, de szinte levegőt venni sem tudtam a rám nehezedő súly alatt. A rajtam terpeszkedő valami halkan morogni kezdett, és én éreztem, hogy megdermedek. A csuklómban lüktető fájdalom ellenére megpróbáltam csöndben maradni, és teljesen mozdulatlanul feküdni. Akkor még mindig azt hittem, hogy csak egy kutya az, és ha nem viselkedem fenyegetően, talán továbbáll. De nem ment sehová.

Hátborzongatóan felvonyított, a következő pillanatban pedig belekapott a hátamba. Felsikoltottam, ahogy fogai a gyenge pulóveren keresztül a bőrömbe téptek. A fájdalom annyira éles volt, hogy azon nyomban elfeledkeztem a csonttörésről, és már csak az számított, hogy ki tudjak mászni alóla valahogy. Nem hagyta. Újra beleharapott a hátamba, de ezúttal sokkal mélyebben. Tűhegyes fogai a húsomat szaggatták, miközben én csak üvöltöttem, és egyre inkább kezdtem elveszteni az eszméletemet. Fekete pontok úsztak a szemem elé, aztán szürkék. Már semmit sem éreztem a mindent elborító fájdalom hullámán kívül. És akkor utoljára, harmadszor is a hátamba mart. Még egyszer felsikoltottam, aztán a fejem nagyot koppant a betonon. Az a valami leszállt a hátamról. Tompán érzékeltem, hogy megszűnik a rám telepedő nyomás. Aztán magamra maradtam. De nem vesztettem el az eszméletemet. Áldás lett volna, ha így történik.

A következő perceket óráknak éreztem. A fájdalom szünet nélkül ott lüktetett az egész testemben, éreztem, ahogy a vérem forró tócsában gyűlik alattam. Meg fogok halni. Jól tudtam. Csak azt nem tudtam, meddig kell még szenvednem, amíg megtörténik.
Aztán történt valami. Nem tudom, mi katalizálta, de a változás beindult. Jóval hamarabb, mint az lehetséges lett volna, és én ébren, órák leforgása alatt életem végig olyan dolgokat, melyek másoknál jótékony kómában, hosszú napok alatt zajlanak le. Tűz vágtatott végig az ereimben, és égető, emésztően kínzó fájdalom rántotta görcsbe a testem. A gerincem ívbe feszült, ujjaimmal kétségbeesetten nyúltam valami felé, bármi felé, ami segíthetett volna rajtam. De egyedül voltam, és senki sem segíthetett. Elállt a lélegzetem, a könnyek forró árkot szántottak az arcomon. Zihálva dőltem az oldalamra. A kín egy pillanatra csitulni látszott, és én elgyengülve hunytam le szemem. Pedig dehogy volt még vége.

Éreztem, hogy a csontjaim megroppannak, az ízületeim kiugrottak a helyükről. Felpattant a szemem, és hatalmasat üvöltöttem, de hang sokkal mélyebbről jött, mint amire én valaha is képes lettem volna. A kiáltásom elnyújtott vonyításban végződött, végül zokogásba fulladt. Meg akartam halni. Semmi mást nem akartam, csak azt, hogy legyen végre vége. Ennél bármi jobb lehet, bármi! Ökölbe zártam az ujjaimat, de a körmöm olyan puhán szaladt bele a tenyerembe, mint ahogy forró kés hatol át a vajon. Már szinte meg sem éreztem. Annyira sok volt már a fájdalom, hogy nem tudtam különválasztani, melyik honnan érkezik. Önkívületbe estem. Már nem maradt a világban semmi valóságos. Csak én voltam, a mindet elárasztó kín és a végtelen sötétség.
Megborzongtam, ahogy felidéztem. Még órákig vergődtem a járda szélén, mire valaki a falkából rám talált. Nem tudom, hogy ki. Addigra már vak voltam, süket és teljesen leveszettem a kapcsolatot a valósággal. A testem szinte csak ösztönből vette még a levegőt, a szívem csak reflexből hajtotta az ereimben a vért.

Másnap reggelre sokkal jobb lett, de az éjszaka maga volt a pokol. Kérdezgették, mi történt velem, emlékszem-e valamire, de csak a fejemet ráztam. Mert nem akartam emlékezni. Soha nem beszéltem erről senkinek, de a többiek beszámolója alapján én vagyok az egyetlen, aki így élte meg az átváltozást. A többieknek koránt sem volt ennyire drasztikus. Általában már az első harapás után elvesztették az eszméletüket, és nem emlékeztek semmire. Fogalmuk sincs róla, mennyire szerencsések.

Talán azért is igyekszem annyira tartani magam, azért is vagyok ennyire mestere az önkontrollnak, mert ha nem tudnám elég jól kordában tartani az érzéseimet, az ösztönöket, talán bele is őrülnék. Muszáj erősnek lennem, mert csak így kerülhetem el, hogy folyamatosan kísértsen azaz éjszaka. Csak így vagyok képes minden este nyugodtan álomra hajtani a fejem, és csak így tudom távol tartani a rémálmokat.

Sokan azt hiszik, azért ilyen erős az önkontrollom, mert természetemből adódóan könnyen megy, hogy visszafojtsam az ösztöneimet, és elhallgattassam a bennem tomboló farkast. Pedig ha tudnák...

Az erdő illata gyengén felkúszott az orromba, és automatikusan Jake szobájának irányába fordítottam a fejem. Mi a fene?

Felálltam, nagyon halkan lenyomtam a szobája kilincsét, és belöktem az ajtót.

Azonnal felém fordult. A nyitott ablak előtt állt, alakját körülölelte a Hold ezüstfénye. Az arcán látszott, hogy éppen nagy harcot folytat önmagával. Karba fontam a kezem, és nekitámaszkodtam a félfának.

- Miért nem alszol Jake? - kérdeztem halkan, és az arcát fürkésztem. Ezüstszürke szemei olyanok voltak, mint két csapdába esett Hold.
- És te miért nem? - vágott vissza, kissé talán több indulattal, mint az indokolt lett volna.
- Több önuralmat Jake, ha kérhetem - a hangom hidegen csengett, de csak azért, hogy ő is lehiggadjon. Egyikünknek sem tett volna jót, ha szabadjára ereszti az ösztöneit. Bár nem volt valami nagy stratéga, Jake kegyetlenül tudott küzdeni, ha akart. És nem voltak illúzióim afelől, hogy ha vissza kellene fognom, én húznám a rövidebbet. Gyors voltam, és ügyes, de ő sokkal nagyobb és erősebb volt, mint én.

Akkorát nyelt, hogy még én is meghallottam, majd megcsóválta a fejét.

- Bocs.
- Nem azért mondtam, hogy bocsánatot kérj - mosolyodtam el halványan. Láttam az arcán, hogy átsuhan a fején a gondolat, ami szinte mindenki fejében megfogalmazódik, mikor velem beszél. "Hogyan képes egy ilyen aprócska lány, ekkora önuralomra". Gyűlöltem, ha valaki így néz rám, mert ez is azt bizonyította, hogy anélkül ítélkezik felettem, hogy ismerne. Jake-nek valószínűleg bosszantotta is az önérzetét, hogy egy négy évvel fiatalabb kis csitri, jobban kezeli a helyzetet nála. - Akár hiszed, akár nem, én is érzem - szólaltam meg és a hangom egy árnyalatnyit megmélyült a visszafojtott indulattól. - És nekem is nehéz megállni, hogy ne rohanjak az erdőbe. De az egész életem attól függ, mennyire vagyok ura önmagamnak. Mindannyiunk élete ettől függ - a nyitott ablak felé böktem. - Úgyhogy csukd azt be, és ne kínozd magad feleslegesen - És engem se, ha már itt tartunk, de ezt persze nem mondtam ki hangosan.
Megtette. Majd még a függönyt is behúzta, aztán biztos, ami biztos hátrált is egy lépést.
- Helyes - bólintottam. - Most pedig próbálj meg aludni.
- Úgy sem fog menni - vágta rá, de az én türelmem is már a végét járta.
- Akkor legalább feküdj le - mordultam rá. - Idegesít, hogy folyamatosan fel-alá járkálsz - azzal sarkon fordultam és rázártam az ajtót.

Lassú, megfontolt léptekkel a fürdőszobába mentem, megnyitottam a hideg vizet, és alaposan megmostam az arcomat. Máris jobban éreztem magam. Nem mondhatnám, hogy földöntúli béke árasztott el, de jelen pillanatban az is elég volt, hogy lehiggadtam, annyira, hogy visszamenjek a kanapéhoz, és lefeküdjek rá. A párnába temette az arcom, de egyszerűen képtelen voltam elaludni. Egészen addig virrasztottam, míg meg nem éreztem, hogy a Hold végleg eltűnik a horizont mögött, és nap első sugarai átszakítják a vékony felhőréteget. Olyan volt, mintha felengedett volna egy légzsilip, kicsivel könnyebben tudtam lélegezni. Ólmos fáradtság nehezedett a tagjaimra, és a következő pillanatban álomtalan álomba zuhantam.