A félkegyelmű

Novella (903 katt)

Az országúton, mely Bawabu városát kötötte össze Ranuával, a déli part legnagyobb kikötőjével, mindig nagy volt a forgalom. Kereskedőkkel, zarándokokkal, kalandorokkal éppúgy lehetett találkozni errefelé, mint a nincstelenség elől menekülő földönfutókkal. Salambo tartománya szegény vidék volt, földje terméketlen, bányái silány érceket adtak, az elszórtan tengődő törzsek állatai sosem laktak jól a sztyeppe satnya füvével.

Ami mégis fontossá tette ezt a tartományt, az a kereskedelem volt. A kontinens déli peremét sziklás hegylánc határolta, a hajózást veszélyessé, a kikötést pedig szinte lehetetlenné téve. Ranua volt az egyetlen parti város, amely mélyvizű, védett kikötővel tudta fogadni a megrakott bárkákat. Az áruk és az utazók pedig a bawabui országúton áramlottak a kontinens belseje felé.

A vendégház helyét szerencsésen választották meg: elég távol a kikötőtől, hogy az utazó kellően elfáradjon és megszomjazzon, de nem is túl közel a fővároshoz, nehogy a vándor egy legyintéssel továbbhaladjon mellette. Így aztán a vendéglős nem panaszkodhatott a látogatók hiányára, a szobák sosem maradtak üresen, még az udvaron, a naptól védett jókora teraszon is alig lehetett szabad helyet találni.

Runako Ayan bosszúsan mérte végig a zsúfolt udvart. Testőreivel, akiket Hosszú és Köpcös néven szólított (az igazi nevüket sosem kérdezte) már hajnal óta úton voltak, szükségét érezték egy kiadós ebédnek és némi pihenésnek. A népes vendégsereg látványa azonban nem sok jóval biztatta őket.

- Ha nincs hely, majd csinálunk - morogta és leszállt a nyeregből. A többiek követték példáját. Az istállóból mezítlábas fiú rohant elő és a kantárok után nyúlt, hogy a paripákat elvezesse. Runako néhány ezüstöt dobott a porba, s amikor a fiú lehajolt értük, vasalt csizmás lábával alaposan fenéken billentette. A gyerek a testőrök hangos röhögése közepette, vérvörös arccal tápászkodott fel.

- Itasd meg és csutakold le a lovakat - dörrent rá a Köpcös.

A vendéglős sietett eléjük.

- Uraim - tördelte a kezét - telt ház van, de bizonyára sikerül helyet találnom önöknek ...
- Én már találtam - vágott közbe gőgösen a fiatal nemes. - Ott a fa alatt, azt az asztalt akarom. Intézkedj, mert éhesek és szomjasak vagyunk.

... Maocha lassan, komótosan kapargatta le a jókora csontokról a húsdarabokat. Egyedül ült az asztalnál, a vendégek az idősödő barbár láttán inkább másutt kerestek szabad helyet maguknak. Nem a széles váll és duzzadó izmok, nem is az asztalhoz támasztott súlyos kétkezes kard látványa riasztotta el őket, sokkal inkább a barbár arckifejezése. Ősz szálakkal átszőtt hajának egy részét rézgyűrű fogta össze, de jónéhány tincs szabadon maradt és a tányérjába lógott. Mély ráncokkal barázdált csokoládébarna arca állandóan valamiféle furcsa grimaszba torzult, időnként bamba vigyorral nézett körbe és érthetetlen szavakat dünnyögött maga elé.

A vendéglős lépett mellé és megbökte az oldalát.

- Mi van má...? - böffent a barbár.
- Fejezd be a csámcsogást, kell a hely.
- Még van hús - bökte meg a csontot az öreg.
- Nincs hús - szólalt meg mellette egy gúnyos hang. Runako kardjával a tányér alá nyúlt és hirtelen mozdulattal a földre borította a tartalmát.

Az öreg az itala után nyúlt.

- Sör sincs - röhögött fel a Hosszú és feldöntötte a korsót.

Az öreg bizonytalanul felállt.

- Akkó megyek - bökte ki és a kardja után nyúlt. A kocsmáros összerezzent. "Remélem, nem vette észre, hogy a többi vendég maradékát tálaltam fel neki" - gondolta aggódva. A barbár azonban csak a kard szíját kereste, hogy a derekára kösse.
- Fizetni ki fog? - szedte össze bátorságát a kocsmáros.
- Fizetni ... pénz.. - dünnyögte a barbár. A zsebébe nyúlt és ügyetlenül matatni kezdett a markába került kacatok között. Egy döglött szarvasbogár, kavicsok és madárcsontok között néhány rézérme csillant meg. A vendéglős megunta a szerencsétlenkedést, kiemelte a szeméthalom közül a két legnagyobb érmét.
- Ennyi elég és most tűnj el, az úton tágasabb. Elriasztod a vendégeket!

Az öreg tétova léptekkel elballagott.

- Afféle félkegyelmű lehet, túl nagyot csaphattak a fejére valamikor - szabadkozott a kocsmáros. - Az asztal az önöké, uraim.

* * *

Délutánba hajlott az idő, amikor Runako és testőrei kilovagoltak a vendéglő kapuján. A bőséges ebéd, az elfogyasztott sör és a néhány órás pihenés után jó hangulatban vágtak neki a kikötő felé vezető útnak. Tíz mérföldet sem tettek meg, amikor az élen haladó ifjú nemes felkiáltott.

- Nézzétek! Egy régi ismerős!

Egy bokor tövében a félkegyelmű barbár üldögélt, ferde vigyorral szemlélve a közeledőket.

- Hé, te ott! Milyen dolog, hogy ülve fogadod a nemes urakat? - kiáltott rá a Hosszú.
- Út lenni fárasztó - dadogta az öreg.
- Megsértetted az uraságot - léptetett hozzá a Köpcös. - Ez vért kíván!
- Én békés, nem harcol - tiltakozott a barbár. Hangos röhögés volt a válasz. Mindhárman leszálltak a lovaikról és közrefogták az öreget.
- Te lenni harcol és mi téged felaprít - utánozta Runako. - Vedd elő a kardodat!
- Kard nem harcol - erősködött az öreg.
- Majd segítünk! Adjátok a kezébe a kardot!

A Köpcös megragadta az öreg kardjának markolatát és megpróbálta kirántani a hüvelyből, de erőlködése hiábavaló volt. A Hosszú odalépett, hogy segítsen. A kard kicsusszant a tokjából, s mindhárman meglepetten kiáltottak fel.

A fegyvert vastagon borította a rozsda.

- Ez a kard tényleg nem harcol - gúnyolódott az ifjú nemes. - Lenni csupa rozsda, de mi segít megtisztít!

A kardot ledobták a földre, körbeállták és levizelték.

- Törölgesd meg, nehogy megint rozsdás legyen - vetette oda a Köpcös, miközben lóra szálltak. A kis csapat hamarosan eltűnt az út kanyarulatában, egy kis facsoport mögött.

Az öreg arckifejezése hirtelen megváltozott. A bamba vigyort mintha a szél fújta volna el, komor, vészjósló tekintettel nézett a távozók után. Odalépett a kardhoz, felemelte.

- Bocsáss meg. Nem tehettem másképp - suttogta. Hangjában nyoma sem volt a nyers barbár kiejtésnek.

A kardpenge felvillant, apró szikrák hullottak róla a földre.

- Értem. Úgy legyen - bólintott az öreg.

Lehajolt, egy maréknyi sarat kapart össze a bűzös földről, tenyerében képlékeny masszává gyúrta, majd három apró emberalakot formált belőle. Övének egy rejtett rekeszéből csillogó port szórt a figurákra, majd a közeli bokorról tépett tüskével módszeresen összeszurkálta az apró szobrocskákat.

Az út kanyarulata mögül fájdalmas ordítások hallatszottak.

Az öreg néhány pillanatig még várt, majd egy határozott mozdulattal egyetlen golyóbissá gyúrta a figurákat, a földre dobta és rátaposott.

Az ordítások egyetlen halálsikollyal félbeszakadtak. Megvadult ló vágtatott elő a facsoport mögül, kengyelébe akadt alaktalan masszát vonszolva maga után.

... Maocha Khama, a Sekai nemzetség Öregsámánja megcsóválta fejét, majd összeszedte holmijait és sóhajtva nekivágott a kikötő felé vezető útnak. Hosszú vándorlás áll még előtte, amíg eljut Netihur szentélyéig, hosszú ideig kell még viselnie a félkegyelműség maszkját, tűrnie a megaláztatásokat és sokáig nem forgathatja még Tamint, a megszentelt kardját. A zarándokút alatt azonban nem használhat fegyvert, még védekezésre sem - ezért az álca. Egy harcosba bárki, bárhol beleköthet - de ki bántana egy bolondot?

Még szerencse, hogy a fekete mágiáról megfeledkeztek az istenek ...