Farkasvér - Vezet az ösztön (7.rész)

Novella (956 katt)

Kylie

Majdnem elnevettem magam Seth arckifejezésén, de aztán sikerült megállnom. Visszamosolyogtam Jake-re, és a szívem gyorsabban kezdett verni, mikor rám villantak az ezüstszemek. Aztán kiléptem az ajtón, és végigsétáltam a folyosón. Úgy éreztem, repülni tudnék, hihetetlenül könnyűnek éreztem magam, ahogy a szobám felé tartottam a folyosó végén, az edzőteremmel szemben. Hallottam, hogy becsukódik Jake betegszobájának ajtaja, éppen abban a pillanatban, mikor én is benyitottam a sajátomba. Valamiért meg sem lepődtem, hogy a táskáimat üresen, az ágy mellett összehajtogatva találtam, a ruháimat pedig a szekrényben. Olyan volt, mintha ennek így kellene lennie. Szinte már túl csodálatos volt, hogy igaz legyen.

Még mindig éreztem Jake illatát a bőrömön, és akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, mikor lehunytam a szemem, és újra láttam az arcát magam előtt. Képes volt elfeledtetni velem a múltat. Ő volt az egyetlen, akinek az maradéktalanul sikerült, akivel tényleg normálisnak éreztem magam, és olyan felszabadultnak, mint öt hónapja még sohasem. Lehuppantam az ágyra, végig dőltem rajta és lehunytam a szemem. Legszívesebben folyamatosan csak mosolyogtam volna. Tenyeremet az arcom elé tettem, és mély levegőt vettem, hogy érezzem rajta Jake illatát. Úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek, aki karácsonyra éppen azt az ajándékot kapta, amire vágyott, de nem érdekelt. Végre tényleg boldognak éreztem magam, és többé eszem ágában sem volt elmenni innen.

Felültem, és elhatároztam, hogy várok még tíz percet. Többet nem, aztán visszamegyek Jake-hez.
Volt egy olyan sejtésem, hogy Seth faggatni fogja Jake-et, de azt is tudtam, hogy fiú nem fog elárulni semmit. Sőt, abban is biztos voltam, mennyire nem fog Seth-nek tetszeni ez az egész, de őszintén szólva a legkevésbé sem érdekelt. Sosem kedveltük egymást túlzottan, és az volt az érzésem, hogy a közeljövőben ez nem is fog bekövetkezni. Mindig is volt egy ösztönös távolságtartás bennem Seth felé, és úgy tűnt, ő sem rajong értem különösebben. Keveset beszéltünk, a kommunikáció leginkább a köszönésre és az elköszönésre korlátozódott, de mindig is igyekeztünk elkerülni egymást, amikor csak lehetett. Soha sem gondolkoztam el ennek a miértjén, és most sem terveztem hosszasan belemerülni a témába. Jelenleg voltak ennél sokkal kellemesebb gondolataim.

Hallottam, hogy valahol távolabb tompán csapódik egy ajtó. Talán Seth már ki is jött, akkor viszont nem is kell várnom, most is visszamehetek!

Már éppen felálltam az ágyról, mikor valaki hangosan bekopogott a szobám ajtaján. Felvontam a szemöldököm, de azért kiszóltam:
- Igen?

Az ajtó kinyílt, és legnagyobb meglepetésemre Seth állt a küszöbön. Emlegetett szamár - gondoltam bosszúsan, és karba fontam a kezem.

- Szia - köszöntem. A hangom nem éppen nagy baráti szeretetről árulkodott.
- Mit művelté Jake-kel? - szegezte nekem a kérdést ellenségesen. Elkerekedett a szemem a döbbenettől, majd a következő pillanatban résnyire szűkült a dühtől. Nem igazán éreztem indokoltnak a hangnemet, az meg, hogy így számon kér, nagyon idegesített.
- Mi közöd van hozzá? - kissé talán óvodásnak tűnhetett ez a visszavágás, bevallom, de hirtelenjében jobb nem jutott az eszembe.

A tekintetem az övébe fúrtam, ő pedig nem fordította el a fejét. Láthatóan ideges volt, a keze időről-időre megremegett, a bal szeme felett megrándult egy izom. Önkontroll Seth, önkontroll - daloltam magamban gúnyosan, de nem szóltam semmit. Felesleges lett volna tovább hergelni. Több mint egy évvel ezelőtt változott át, legalábbis a többiek ezt mesélték - meg azt, hogy elég nehezen lehet kijönni vele, olyan "magányos farkas"-típus. Úgy hallottam, nagyjából fél éve fordult igazán magába, és azóta nem kifejezetten volt társasági lénynek nevezhető. Na, nem mintha én az lettem volna, ezért soha nem is ítéltem el. De valamiért már a kezdetek kezdetén furcsa volt nekem, bár nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mi az oka az ellenszenvemnek. Az viselkedése velem szemben pedig talán csak válasz volt az én távolságtartásomra, nem tudom. De azaz egy biztos, hogy ő sem viseltetett nagyobb rokonszenvvel irántam, mint én ő iránta.

- Megsebesítetted Jake-et - jelentette ki magabiztosan, és jegesen kék szemei megvillantak.

Nagy levegőt vettem, és figyeltem rá, hogy az arcom és a hangom sterilen érzelemmentes maradjon.

- Ez igazán nem tartozik rád, Seth.
- Jake is ezt mondta - sziszegte a fogai között.
- Talán nem véletlenül - jegyeztem meg szenvtelenül. - Nem akarok balhét, Seth, de ez tényleg nem a te dolgod.
- A falkához tartozom, tehát az én dolgom is! - csattant fel. Kezdte elveszíteni a fejét, én azonban tökéletesen nyugodt voltam, a hangom hideg volt és tiszta.
- Az lehet - hagytam rá. - Ez viszont nem a falka ügye. Ez csak Jake-re és rám tartozik.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos!
- Én viszont tökéletesen biztos vagyok benne - feleltem fagyosan, és most már egyre jobban idegesített a srác.

Egy belső hang azt súgta, jobb lenne, ha minél gyorsabban elmennék a közeléből. Viszont ez az én szobám volt, és ehhez dologhoz tényleg nem volt semmi köze. Különben sem szoktam soha meghátrálni, és bár meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam a jelenlétében, most sem voltam hajlandó önként elhagyni a szobámat. Ha kettőnk közül itt valakinek távoznia kell, az ő, nem én.

Halk, fenyegető morgása begyűrűzte a kettőnk közt támadt csendet. Csodálkozva kaptam fel a fejem. Ez a hang valahonnan nagyon ismerős volt, de nem jutott eszembe, hol hallottam már. Az arcába néztem, mire felvillantotta hófehér agyarait a kihívás jeleként. Ekkor jutott csak eszembe, hogy Seth és én még sosem küzdöttünk meg a rangsorért. Egyszerűen csak mindig igyekeztük elkerülni egymást, ilyesmi még csak fel sem merült eddig. De most úgy tűnt, ő ezen változtatni szeretne.

Valójában semmi okom nem volt rá, hogy féljek tőle, mégis libabőrös lettem tetőtől talpig. Nem volt kedvem verekedni vele. Vissza akartam menni Jake-hez, hozzábújni, és megfeledkezni Seth-ről. De nem visszakozhattam. A kihívás egyértelmű volt. Ha visszautasítom, az olyan, mintha automatikusan alulmaradtam volna. Ez a lehetőséget pedig - különösen Seth-tel szemben - elképzelhetetlennek tartottam. Felszegtem a fejem, és válaszul én is kivillantottam a fogaimat.

- Menjünk le az edzőterembe - morogtam fojtottan. Nem igazán a szerettem volna, ha rommá zúzzuk a szoba berendezését, és szerintem Beth sem díjazta volna kellőképpen. Volt egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz valami barátságos menet, de felkészültem.

Seth nem felelt, egyszerűen sarkon fordult, és eltűnt a szemközti ajtó mögött, alakja gyorsan beleveszett a pince sötétjébe. Mielőtt még utána indultam volna, megfordult a fejemben, hogy talán szólni kellene valakinek. A hierarchia harcoknál általában legalább egy, de előfordult, hogy több tanú is jelen volt, egyszerűen csak azért, hogy senki se szeghesse meg a szabályokat, vagy ne menjen túl azon a bizonyos határon. Nem lett volna rossz, ha Beth, vagy Josh, esetleg Rick, lejön velünk az alagsorba, bár most jelenleg senki sem tartózkodott a házban. Beth a heti rendes bevásárlást intézi, és nyilván magával cipelte Josh-t is. Rick horgászni ment, a közeli tóra, mint minden vasárnap. Jake pedig betegen feküdt néhány szobával arrébb. Tehát gyakorlatilag senki sem volt itt kettőnkön kívül, de aztán arra gondoltam, mi baj történhetne?

Végül is, mindketten elég civilizáltak vagyunk ahhoz, hogy ezt szépen, egymás között lerendezzük. Na jó, azt nem tudtam, Seth mennyire civilizált, de hogy én teljes mértékben az vagyok, abban biztos voltam. Ha elszalad vele ló, le tudom állítani. Bár sosem láttam még harc közben, nem tudtam pontosan felmérni, milyen nehéz ellenfél lesz, de reménykedtem benne, hogy közreműködő nélkül is tudom majd kezelni a helyzetet.

Felsóhajtottam, és további késlekedés nélkül utána indultam a sötétbe vesző lépcsőfokokon.
Fénynek kellett volna felszűrődnie, mikor elértem a lépcsőfordulót, de a sötétség csak egyre sűrűbbnek és sűrűbbek tűnt.

- Ki égett a villany? - szóltam le, de nem érkezett válasz.

Hát jó. Igen, a villany nyilván kiégett, és igen, Seth ezt megpróbálta arra használni, hogy a frászt hozzá rám, és maga alá gyűrjön. Csakhogy tudtam, mit tervez, és felkészültem rá.

Beleszagoltam a levegőbe, de a pince állott szaga elnyomott minden mást. Nem éreztem, hol áll a srác, de ennek meg volt azaz előnye, hogy ő sem tudott bemérni engem. Megálltam az egyik lépcsőfokon, és lerúgtam a cipőmet. Nesztelenül lépkedtem tovább, semmi fél zajt nem csaptam, a talpam puhán érkezett le a pince betonpadlójára. Azonnal a fal mellé léptem, karmaim észrevétlenül nyúltak meg, apró surrogással, ahogy előbukkantak az ujjaim végén. Hiába is forgattam a fejem, az áthatolhatatlan feketeségben szinte az orromig sem láttam. Kezdett nem tetszeni ez a játék.

- Seth - a hangom magabiztos volt, ahogy a nevén szólítottam.

Válaszul csak egyre hangosabb morgás hullámzott a levegőben, a betonfal pedig könyörtelenül megtáncoltatta a hangokat, esélyem se volt meghatározni, honnan jöhet. Megint belém hasított az érzés, hogy hallottam már valahol ezt a hangot. Hallottam már valakit pontosan ugyanilyen hangszínnel és mélységgel morogni. Próbáltam visszaemlékezni, de túl sok mindenre kellett figyelnem egyszerre, nem tudtam eléggé koncentrálni.

- Tudod, Kylie, emlékszem, mikor behoztak - a hangszíne furcsa volt, évődő, mintha csak szórakozna velem. - Eszméletlen voltál - legalábbis úgy tettél, mintha az lennél.

Éreztem, hogy megfagy a vér az ereimben. Ő meg honnan tudja ezt? Lélegzetet is alig mertem venni, miközben folytatta:

- Csupa vér voltál, a hátad kész roncs, a csuklód furcsa szögben lógott. Azt hiszem, talán éppen a jobb kezeden. Nyöszörögtél, könnyek folytak a szemed sarkából, de mind azt hitték, öntudatlan vagy. Mint ahogy annak is kellett volna lenned. Senki sem vészelné át, ha ébren kellene megélni az átalakulást, igaz?

A kezem most már megállíthatatlanul remegni kezdett, és tudtam, hogy most azonnal fel kellene mennem az emeletre, de nem bírtam megmozdulni. A félelem bilincset kattintott az agyamra, és minden értelmes reakciómat leblokkolta.

- Nem vagy egyedül, Kylie, én is pontosan így éreztem. Te is azt hitted, azonnal belehalsz, mikor az összes csontod egyszerre tört, és mikor a vér végigmarta az ereidet? Te is meg akartál halni akkor, ugye? - a kérdést költőinek szánta, és akkor sem tudtam volna mit felelni rá, ha történetesen elég levegőm van hozzá.

Mert már rájöttem, honnan volt ismerős a morgása. Öt hónappal ezelőtt súlyos farkas alakjában szorított a hideg betonra, és háromszor is belemart a hátamba. Most már nem csak a kezem remegett kontrollálhatatlanul, hanem az egész testem is.

- Te voltál - suttogtam rekedten, a hangom elcsuklott. - Megharaptál, és ott hagytál meghalni.
- Ez nem igaz - a hangja fagyos volt és rémisztően tárgyilagos. Benne is meg volt pontosan az a mérhetetlen precizitással kifejlesztett kontroll, mint bennem. Csak nagyon jól álcázta. - Nem tudtam, mit teszek, a Hold teljesen elvette az eszem. Később, mikor véresen, és kimerülten ébredtem, azt hittem, talán csak egy nyulat, vagy őzet ejtettem az erdőben. Sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen messzire jutottam a városban.

A hangjában nem hallatszott semmi féle érzelem. Se bűntudat, se sajnálat. Mindent tényszerűen, és végtelen higgadtsággal mesélt.

- Aztán mikor behoztak, az orromba vágott a szagod. Akkor minden visszajött, az éjszaka minden egyes képkockája élesen pergett le újra a fejemben. És mikor láttam, hogy te sem vagy kómában, már tökéletesen biztos voltam benne... - nem mondta végig. A hangja elhalkult. Bennem viszont ezer fokon izzani kezdett valami.
- Miben? - kérdeztem, és a hangom remegése ellenére egészen határozottra sikerült ez az egyetlen szó.

Hirtelen két kéz vágódott a fejem mellett a falnak, és Seth arca csak néhány centiméterre bukkant fel előttem, hogy kis híján megállt a szívem is.

- Abban, hogy olyan vagy, mint én - suttogta.

A szemei felszikráztak, még a sötétben is pontosan láttam, hogy a szája kegyetlen mosolyra húzódik. Olyan szorosan simultam a falhoz, hogy szinte beleolvadtam. Minden porcikám azt kívánta, bárcsak eltűnne innen végre!

- Mit akarsz? - leheltem, és már nem érdekelt, hogy gyávának látszom-e vagy sem. Már semmi sem érdekelt, csak testem sikoltó menekülés vágya. Nem ér ennyit a hierarchia! Semmi sem ér meg ennyit!
- Rick gyanakszik, Kylie - felelte, és még közelebb hajolt. Már éreztem a lélegzetét is. - Öt hónapja történt, mégis még mindig nem adta fel, hogy kiderítse, mi történt veled. Ő is érzi, hogy valami nem stimmel, csak még nem tudja pontosan, hogy mi. Ráadásul most még ott van ez a dolog Jake-kel is - megcsóválta a fejét, és rosszallóan ciccegett. - Mindent elmondtál neki, igaz?

Nem feleltem. Csak hallgattam, mert most végre itt volt a lehetőség, hogy megtudjam, mi is történt azon az éjszakán.

- Kylie, te is tudod, mi fog történni, ha ezek ketten - Rick és Jake - elkezdenek majd kombinálni. Előbb-utóbb rá fognak jönni, és akkor engem kitesznek a falkából.

És akkor belém hasított. Fájdalmas, elemi erővel hasított belém a felismerés.

- Ha megölsz, - suttogtam - nem csak hogy száműznek, de Jake átharapja a torkodat, aztán kiszedi a szíved és megeteti veled. - Kicsit talán túl érzékletesnek tűnt, de tudtam, hogy igaz, Jake megbosszulna. Méghozzá igen véresen.

- Ez nem igaz, Kylie - rázta meg ismét a fejét. - Ugyanis te öngyilkos leszel. Nem tudsz majd együtt élni azzal, amit Jake-kel tettél, és a szörnyű emlékkel, ami azóta is kísért, mióta átalakultál.

Úgy éreztem, mintha minden levegőt egyszerre préseltek volna ki a tüdőmből.

- Én pedig ott leszek a temetéseden, és jó baráthoz híven segítek Jake-nek túljutni a gyászon - száját a fülemre tapasztotta, lélegzete bántotta a fülemet. - Egy év múlva már csak emlék leszel. Jake pedig majd idővel elfelejt téged, és újra szerelmes lesz. Az élet pedig megy tovább.
A következő pillanatban éreztem, hogy egy hideg, fémes valami, egy pisztoly csöve - realizálódott bennem hirtelen - nyomódik a bordáimhoz, néhány centivel a szívem alatt. Megdermedtem, a szemeim elkerekedtek, ahogy az övébe néztem, és nem láttam benne mást, csak hideg számítást. Egy cseppet sem érdekelte, hogy éppen megölni készül. Tehetetlen düh öntött el, és elfojtott morgás tört fel összeszorított fogaim közül. Seth ajka kegyetlen félmosolyba rándult.

- Szép dolog a bátorság, de az ezüstözött golyó ellen nem sokra mész vele.
- Gyáva - sziszegtem megvetően, mire a mosolya még szélesebb lett.
- Az lehet, de legalább nem vagyok ostoba.

Ekkor egy hang szűrődött le a lépcső tetejéről, azonnal felismertem a gazdáját és összeszorult a gyomrom.

- Kylie, odalent vagy?

Hallottam, hogy megreccsennek a fokok, ahogy Jake elindul lefelé a lépcsőn. Már nyitottam a szám, hogy azt kiáltsam, ne jöjjön ide, de Seth csak még erősebben nyomta a bordáim közé a fegyver csövét, mint egy néma utasításként, hogy levegőt se vegyek. A kezem ökölbe szorult, és remegett a tehetetlenségtől. Valahogy szólnom kell Jake-nek, hogy menjen vissza, muszáj!

Aztán a következő pillanatban minden hihetetlenül gyorsan történt, még szinte arra sem volt időm, hogy felfoghassam, arra pedig pláne nem, hogy bármit is tehessek ellene.

Jake lassan botorkálva ért le a lépcsőfordulóba, aztán már csak azt éreztem, hogy pisztoly nem nyomódik a hasamnak. Torkolattűz villant, a fegyver sokkal halkabban sült el, mint az normális lett volna, Jake pedig fájdalmasan felüvöltött, majd tompa puffanással a földre zuhant.

Egyszerre mintha minden csepp oxigént kiszippantottak volna a helységből, a térdem megroggyant, és éles fájdalom hasított a mellkasomba. Aztán Jake hangja szólalt meg a fejemben, olyan tisztán, mintha a fülembe suttogta volna: "Miért fogod vissza magad állandóan, Kylie?"

Megremegtem és lehunytam a szemem. Semmi okom nem volt már rá, hogy visszafogjam magam. A morgásom egyre hangosabbá és fenyegetőbbé vált, éreztem, hogy leomlanak a falak, amiket olyan gondosan húztam magam köré. De most már nem a pánik hajtott, a sarokba szorított vadállat menekülésének ösztöne. Hanem a düh. Olyan tűzzel söpört végig az ereimen a mindent elárasztó gyűlölet, hogy egy pillanatra szinte megijedtem magamtól. Kinyitottam a szemem, és mikor Seth visszafordult, követhetetlen sebességgel vertem ki a kezéből a pisztolyát, karmaim csontig felszántották a kézfejét. Felüvöltött, aztán vérző kezével felém kapott, hogy a falhoz szorítson, de a fájdalom meglassította, éppen ki tudtam siklani a felém száguldó, borotvaéles karmok elől, és belevetettem magam a sötétségbe. Az emlékek újra bekebeleztek, megint éreztem, ahogy felettem áll, fogai a hátamba tépnek... Nem! Most nem menekülök!

Lelőtte Jake-et! - a gondoltra ismét késként hasított a mellkasomba a fájdalom, de ez most csak tovább szította a haragom, táplálta azt a gyilkos ösztönt, amit egészen eddig mélyen magamba rejtettem, és úgy eltemettem, hogy sose férhessek hozzá. Most azonban szükségem volt rá, és hagytam, hogy kitöltsön a bennem élő farkas minden gyilkos szándéka, és átvegye felettem az irányítást. Mert most nem csak bántani akartam Seth-et... meg akartam ölni!

- Bajban vagy, Kylie - hördült fel, és a fájdalom kihallatszott a hangjából. Hihetetlen elégtételt éreztem, hogy végre neki is fáj, de ez még nem volt elég. Koránt sem volt elég. - Jobb vagyok, mint te.

Nem hallottam a lépteit, de tudtam, hogy engem keres, miközben beszél.

- Gyorsabb, erősebb... tapasztaltabb.

Meglebbent a levegő, ahogyan elhaladt mellettem, én pedig rávettem magam. A lendületem mindkettőnket elsodort, és neki vágódtunk a szemközti falnak. Hallottam, hogy a feje nagyot koppan a betonon, és karmaim éppen abban a pillanatban téptek a mellkasába, mikor az övéi a karomba fúródtak. Egyszerre kiáltottunk fel, üvöltésünk vonyításban végződött. Ellöktem magam tőle, úgy eresztettem el, mint mikor a macska kiszakítja hegyes körmeit a díszpárna huzatából, ő viszont végig marta a kezem, éreztem, hogy a karma csontot ér.

A fájdalomtól egy pillanatra könnyek szöktek a szemembe, miközben a hátamra gördültem, a következő másodpercben pedig már hallottam a levegő zúgását, ahogy rám vetette magát, és semmit sem tehettem, hogy megállítsam. Karmos mancsa lefogta a csuklóm a fejem felett, és hiába vergődtem, nem tudtam szabadulni a szorításából. Éreztem, ahogy a lélegzete az arcomra siklik, ahogy jellegzetes morgása már a csontjaimban rezonál. Zihálni kezdtem, éreztem, hogy nem tudok kiszabadulni, mert sokkal erősebb és nehezebb, mint én. Újra belém csapott a sarokba szorított állat tehetetlen rettegése, a pánik fátylat terített az érzékeimre, és nem maradt bennem semmi más, csak a biztos tudat, hogy meg fogok halni.

- Kylie, ne! - az elfojtott kiáltás ismerős volt, és ahogy újra felnéztem, már kiláttam a bénító köd alól.

És akkor Seth elhibázta. A pillanat tört részéig a hang irányába kapta a fejét. Kicsavartam a csuklóm az ujjai közül, és karmaimat a nyaka puha bőrébe vágtam. Az arcába néztem, és láttam, ahogy elkerekedik a szeme. A szája néma sikolyra nyílt, de már nem kapott levegőt. Egy másodpercig rettenetes erővel szorította meg a csuklóm, és éreztem, ahogy serült kezemben összezúzza az apró csontokat. Vér ömlött vastag sugárban a kezemre és az arcomra, éreztem, ahogy a szorítása meggyengül, és egyre inkább rám nehezedik. Lelöktem magamról, aztán az oldalamra gördültem, és zihálva szorítottam a testemhez sebesült jobb kezem. Azt, amelyik akkor tört el először, mikor öt hónappal ezelőtt találkoztunk.

A fájdalom éles volt és tartós, néhány percig csak feküdtem, mozdulatlanul, lehunyt szemhéjam alól könnyek szivárogtak. Nem mertem felnézni, nem akartam újra látni azokat élettelen szemeket, azt a rengeteg vért. Remegni kezdtem - gyanítottam, hogy a sokktól. Még soha életemben nem öltem meg senkit... De hiába szorítottam össze a szemem, a vér szaga kíméletlenül bevette magát az orromba, és a farkas ébredezni kezdett.

- Na nem! - mordultam fel magamban, és mély, lassú lélegzetet vettem. Mikor kinyitottam a szemem, már újra ura voltam önmagamnak.
- Kylie.
- Istenem, Jake! - hasított belém, és a félelem összeszorította a szívemet. Talpra löktem magam, de meglibbent a talaj a lábam alatt. Nem törődtem vele. Amilyen gyorsan csak tudtam, elbotorkáltam a lépcső aljáig, majd szorosan a korlátba kapaszkodva felküzdöttem magam a lépcsőfordulóig, és ott térdre estem Jake mellett.

A falnak támaszkodva feküdt, kezét a hasára szorította, ujjai között átszivárgott a vér. Felnyitotta a szemét, mikor megérezte, hogy mellette vagyok. A szemei ragyogtak, de a tekintete fáradt volt.

- Be akartam menni hozzád - nyögte rekedten. - De aztán erről éreztem az illatod - nagyot nyelt - úgyhogy utánad jöttem.

Ép balkezemmel végig simítottam az arcán, mire lehunyta a szemét, és halkan felsóhajtott.

- Nem lesz semmi baj - suttogtam, és a hangom elcsuklott.
- Mi történt odalent? - kérdezte, de a szemét már nem nyitotta ki.

Kapkodva megráztam a fejem, bár ezt ő nem láthatta.

- Majd később elmondom.

Beleszagolt a levegőbe, majd a szeme felpattant, és ijedten rám meredt. Tekintete a hasamhoz szorított kezemre rebbent.
- Vérzel - a hangjából aggodalom csendült ki. Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem, de most nem mutathattam ki, mennyire félek. Erősnek kellett látszanom, nem volt szabad még miattam is aggódnia.

Nem vészes, tényleg.

Ekkor fent becsapódott a bejárati ajtót. Felkaptam a fejem, és belém hasított a megkönnyebbülés.

- Hé, valaki! Segítsetek! - kiáltottam kétségbeesetten. - Itt vagyunk a picében!

Rohanó léptek zaja hallatszott, én pedig hosszan kifújtam a levegőt, és úgy éreztem, mintha minden tagom elnehezülne. Pillantásom újból Jake-re esett, és éreztem, hogy a félelem vasmarokra szorítja a szívemet. A feje előre bukott, a szemét lecsukta, keze elernyedt, és a földre csúszott. Nem lélegzett.

- Jake - suttogtam rémülten, és megérintettem az arcát.

Olyan volt, mintha kirántották volna a talajt a lábam alól. A tarkójára csúsztattam a kezem, és magamhoz húztam a fejét.

- Nem menj el, hallod? - leheltem a fülébe, és forró könnyeim az arcára peregtek. A vállamat már egyre jobban rázta a zokogás.

- Ne csináld ezt velem - a hangom nem volt több erőtlen nyöszörgésnél. Nem bírtam elviselni...

Éreztem, hogy a valóság kontúrját veszti, hullámzani kezdett a sötétség, még hallottam, hogy valaki a nevemen szólít, aztán a fejem nagyot koppant az egyik lépcsőfokon. Jake illata volt az utolsó, amit éreztem, mielőtt végleg feketeségbe borult a világ.