Veszélyes Vadászat 3. rész

Novella (994 katt)

3. befejező rész

Három tagbaszakadt ember állt meg vele szemben. Ketten pikkelyes vértet viseltek, s kezükben szekercét vagy kardot markoltak. Fapajzsukon fekete bivalyfej díszelgett. Bozontos, ápolatlan szakálluk volt; gubancos hajuk alatt vad, fekete szempárok izzottak.

A harmadik finoman megmunkált, fekete láncingben feszített. A másik kettőhöz hasonlóan ellenségesen, megvetően méregette a fiút. Egy ideig nézte, aztán megszólalt.

- Úgy látom, nem hiába szálltunk partra fiúk, jól tettük, hogy követtük a hajót! Ide azt a bundát, akkor megkíméljük az életedet kölyök!
- Szép Thorfelson? - nem kérdés, inkább kijelentés volt!
- És ha igen?!

Björn gyomra összeszorult, bánta már, hogy egyedül indult a medvére. Szép Thorfelson neve nem volt ismeretlen előtte: nem egy történetet hallott vad, brutális rablóhadjáratairól. Izlandtól a skót partokig, Dániától a Kijevi fejedelemségig rettegték őt. Ahol megfordult, ott füstölgő romok, megcsonkított holttestek maradtak utána.

- A többi veszett farkasa sem lehet messze! - villant az agyába a felismerés. - Egy igazi harcos sohasem mutatja a hátát az ellenségének! - csengtek fülébe apja szavai.

Kihúzta magát, hangja tisztán ércesen csengett.

- Te patkány, gyere és vedd el, ha mered!
- Táncoltassuk meg őt, Thorfelson! - rikkantotta el magát az egyik pikkelypáncélos.
- Nyúzzuk meg a kölyköt! - röhögött a másik.

Szép Thorfelson nem szólt, de zord mosolyából a halálos ítéletet lehetett kiolvasni.

Björn tudta, hogy három ember ellen nem sok esélye van, ezért félresöpörve minden óvatosságot támadott. A kezében lévő dárda halálos erővel csapódott a röhöhögő martalóc mellkasába; a fickónak még a pajzsát sem volt ideje felemelni, hogy védekezzen.

A másik kettő megdöbbent a fiú gyorsaságán néhány másodpercig: ezt kihasználva Björn egy kobra gyorsaságával lecsapott, és kitépte a haldokló rabló kezeiből a pajzsát, kardját.

Thorfelson másik embere lerázva magáról a bénultságot üvöltve támadott. Szekercéjével iszonyú csapást mért a fiú fejére. Ő hárította pajzsával, oldalt lépett, majd ugyanazzal a lendülettel átvágta ellenfele tarkóját. Vörös legyezőként terült szét vére a hóban.

Thorfelson szakálla felborzolódott.

- Úgy harcolsz, mint a pokol ördögei, te fattyú! Mi a neved, áruld el, hogy eldicsekedhessek otthon a szkallimban, kivel végeztem!
- A nevem Björn Svenson, Vörös Erik vére, Tyrk unokája vagyok - mondta ,szemei ragyogtak, arca kipirult tűzben égett.
- Apád szívét darabokra fogom törni! - röhögött a rabló.
- Az apám büszkén fog dicsekedni a fejeddel a klánunk harcosai előtt.

Thorfelson káromkodva támadott. Forgószélként záporoztak csapásai. Björn kétségbeesetten védekezett, kardját tehetetlenül markolta jobb kezében. A szörnyű erejű ütések alatt egyre csak hátrált. Egy újabb ütést kivédett: a kardja szikrázott, ahogy a fényes acélt feltartóztatta; a következő másodpercben elcsúszott a vérmocskos hóban, kardja kirepült kezéből. Egy újabb csapás alatt pajzsa kettérepedt, keze erőtlenül hanyatlott le.

- A fejemet akartad mutogatni! - vicsorgott Thorfelson. Meglendítette a fegyverét. Björn utolsó erejével kilőtt rugóként támadott. Az csapást már nem tudta elkerülni, de a bárdnak csak a nyele csattant a bal vállán.

Reccsenés, éles fájdalomsikoly: Björn arca hamuszürkévé vált; bal válla furcsa szögben lógott. Thorfelson szemei fennakadtak: egy vadásztőr nyele meredt kifelé az álla alatt; kivágott faként dőlt el.

A fiú megpróbált néhány lépést tenni előre, de a fájdalomtól ájultan zuhant arccal a hóba.


epilógus

Imbolygás, távoli, egyre erősödő hangok.

- Thor, Odin, Gunnerson visszatért! Hé, fiúk, ébredezik!

Hunyorogva próbálta szemeit kinyitni a fedélzeten; mikor sikerült, szakállas, zord arcok bámultak rá.

- Mi... mi történt?

Lars Olaf megrázta a fejét, mint aki még mindig nem hisz a szemének.

- Az öreg Horsának köszönd, hogy rádtaláltunk időben! Elvesztettük a nyomaidat a sziklák között. Aztán az öreg nyakában hirtelen lüktetni meg vibrálni kezdett az a medál: egyre fényesebben, ahogy közeledtünk feléd. Amikor meghallottuk a fegyvercsattogást, már rohantunk.
- Ki is fulladtam - morgott Horsa.

Björn erőlködve próbált felülni a bekötözött, sínbe rakott vállával, de ordítva visszahanyatlott.

- A tengeri patkányok?

Zajongás támadt a harcosok között; az egyik kiköpött. A hangzavar elült, ahogy Lars rájuk nézett.

- Eh! - legyintett egyet a levegőbe. - Amikor meglátták a vezérük holttestét, visszavonulót fújtak, de az az érzésem, nemsokára újra összefutunk.
- Pedig szívesen széthasítottam volna néhány patkányfejet - sóhajtott fel az egyik viking.
- Lesz még alkalmad rá! - csapott a vállára Lars. - Úgy is kitérőt akartam tenni a brit partok felé - kacsintott az állatprémeken heverő Svensonra.

A tavaszi szél belekapott a vitorlába, s messzire vitte a harcosok csatadalait.

vége