Farkaskirály 1. rész

Novella (1162 katt)

Az északi háború már három hosszú éve véget ért. Az Orkaniai királyság, akárcsak a Risgal birodalom tönkrementek a harcokban. A két ország romokban hevert.

Az Orkaniai lovagok nehezen tudják megőrizni a békét és a rendet, így elszabadult a zűrzavar. A parasztok lázonganak, a szörnyek elszaporodtak, és egy újabb titkos, hataloméhes szervezet is újjá szerveződött.

Titokzatos halálesetek, korrupció, bűnözés és összeesküvés, röviden így lehet jellemezni e sötét korszakot, mely ráköszöntött a királyságra. A legendák kora ez, mikor az egyéni hősök kezébe kerül a döntés joga, mely megszabja a világ történetét. A démonok kora, mikor az emberek rettegésben élnek falvaikban, és a régen nyüzsgő rétek, hegyek és erdők elhagyatottá váltak. Orkania sötétségbe zuhant. A király hatalma semmivé foszlott, és mára csak egy báb, aki próbálja visszaszerezni hatalmát. Fia egy szörnnyé vált, és a népet mészárolta.

Tärsfoldban, Orkania fővárosában kezdődik történetünk.

Vihar volt. Zuhogott az eső és villámok cikáztak az égen. A város sötét és kihalt volt. A házak némaságba burkolóztak. Két alak körvonalai rajzolódtak ki a holdfényben.

- Ne feledd, élve kell elfognunk - mondta egy nyugodt hang. - Meg kell törnünk a kórt, és nem felkoncolnunk.
- Értem, akkor, ahogy elterveztük?
- Igen.

Kettéváltak. Egyikük felmászott az egyik háztetőre és kezébe vette számszeríját. A másik férfi letérdelt és tüzet gyújtott. Hamarosan meghallották a lépteket és morgásokat. A tetőn ülő alak megmoccant, és íját a sötétbe fordította.

- Borgel, várj!
- Girelm, biztos vagy benne?
- Igen, nem ez lesz az első eset.

A fenevad közeledett feléjük. Girelm már szinte a tarkóján érezte bűzös leheletét, mikor kinyitotta szemét, villámgyorsan felpattant, és egy égő bottal elgáncsolta a szörnyet. A farkasember felvonyított. Fogai fehéren villogtak. Pofáját Girelm felé fordította és ráordított. Girelm halálos nyugalomban közönyös mosollyal nézett vissza rá. Szürke szeme világított a sötétben. A farkasember ismét felordított. Karmait fenyegetően mutatta Girelmnek. Ő viszont még mindig közönyösen nézett vissza rá. Néhány percig farkasszemet néztek. Végül a farkasember ismét nekiesett. Girelm szinte elúszott útjából s felkiáltott.

- Borgel, most kábítsd el! - kiáltott.

Borgel egy nyilat belemártott bénító olajba és célzott.

- Tartsd egy helyben! - mondta Borgel.

Girelm kitért a farkas elől és fejbe vágta. Ekkor röppent a nyíl, és egyenest a farkasember vállába fúródott. A farkasember felordított, lépett egyet a ház felé, majd hamarosan összeesett. Girelm odalépett hozzá, és egy kis üvegcsét vett ki az övéről, s megitatta vele. Az lassan vedleni kezdett, és kisvártatva már egy húszas éveiben járó férfi feküdt előttük.

A Nap lassan visszakúszott az égre és a város kezdett éledezni. Girelm odalépett hozzá, és egy köpenybe csavarta. Borgel leugrott a tetőről, és vállára vette az ifjút.

- Menjünk a kastélyba! - szólalt meg Girelm.

Néhány percig baktattak a macskaköves úton mire felértek a kastélykerthez. A kertkapuban két páncélos lovag állt. Mellpáncéljukon ott csillogott a fehér sólyom.

- Molger királyt keressük. Ő a fia - mondta Borgel.
- Menjetek, de jobb lenne a hátsó ajtón - felelt az őr.
- Hercegem, mutasd az utat! - mondta Girelm.

A herceg vezetésével elindultak a kastély lombokkal takart oldalára. Ott ráleltek egy kis sötétbarna ajtóra. Kinyitották és bementek rajta. Egy sötét folyosóba kerültek, lassan végigbaktattak rajta, és egy kép mögül léptek ki. Mindhárman örültek, hogy egy néptelen folyosón találták magukat.

A padlót aranyszegélyes márványlapok borították, melyeken tükörképüket is látták. A folyosó egy tágas, világos szobába vezetett, ahol a király várt rájuk. Az idős király alacsony és tömzsi volt. Látszott rajta, hogy többször tartott kezében korsót, mint kardot. Ezüstszegélyes, sötétvörös ruhát viselt, húsos nyakán pedig súlyos rubinnal televert nyaklánc lógott. Mikor meglátta fiát, igencsak megörült.

- Drága fiam, örülök, hogy látlak - mondta és átölelte az ifjút. - Ezt meg kell ünnepelnünk. Este nagy lakomát csapunk.
- Hm, mi lesz az arannyal? - kérdezte Borgel.
- Igen... nos, persze tessék, amiben megegyeztünk ezer aranytallér - mondta a király. - Rátok is számítok a vacsoránál, elvégre Orkania hősei vagytok.
- Hányszor hallottam már ezt különböző uraktól - mondta Girelm. - Viszont legalább ehetünk.

A király végigmérte a két vadászt. Borgel magas és nyurga volt. Fekete bőrzubbonyt, barna bőrnadrágot és csizmát viselt. Rövid fekete haja volt és szürke szeme. Hátán egy sötétbarna faragott számszeríj, oldalán pedig hosszúkard függött. Girelm magas és zömök testalkatú volt. Hollófekete ruhát viselt, haja hosszú, vállára omló, galambősz volt, pedig még húszas éveiben járt. Szürke szemét a király arcába fúrta. Hátán két kard függött, egy acél és egy különleges, szörnyölő kard, melyet a törpék kovácsoltak. Csizmájába egy hosszú tőrt rejtett. Övén lévő tartókban számos főzetet tartott.

- Rendben, örömmel maradunk - szólalt meg Borgel. - Most viszont pihennünk kell.
- Rendben, aludjatok itt!

A két szörnyvadász leheveredett egy-egy ágyra, majd elnyomta az álom. Mikor felébredtek, már lemenőben volt a nap.

- Gyere, ideje indulnunk - mondta Girelm. - Tömd meg a hasad, és kerüld a túlzott figyelmet!
- Hiszen ismersz.
- Épp emiatt mondom.
Borgel harsányan felnevetett.
- Akkor menjünk - mondta Girelm.

Lassan elindultak az ünnepi terem felé. Kisvártatva megérkeztek, s belépve a terembe máris megütötte fülüket a lantszó és az énekek. Mindenféle nemeseket láttak maguk körül. A terem végében foglalt helyet a királyi család. Középen Molger ült, jobbján Godric herceg, balján pedig Irsel hercegnő. A herceg szőke haját egyenesre fésülték, és aranysárga ruhát viselt. Irsel alacsony és karcsú volt. Hófehér bőre és hosszú fekete haja volt. Mogyoróbarna szemével a tömeget vizsgálta. Rövid fekete ruhát viselt. Melyet egy gyémántkirakásos ezüstövvel fogott le. A jelenlévők között voltak még lovagok, tehetős kereskedők és néhány titokzatos tündeúr.

- Ar oroelm irgalm - mondta az egyik tünde.
- Sajnálom, nem beszélem a nyelveteket - mondta Borgel.

Girelm végigmérte a tündét. Sötét, szinte már vérvörös haja volt. A vadász számára ez szokatlan volt, látott már szőke és fekete hajkoronát viselő tündét, de vöröset még soha. Fokozta, hogy ruhája koromfekete volt, csak jobb vállába hímeztek egy szárnyát kitáró, vérvörös sárkányt.

De hisz a tündék gyűlölik a vörös sárkányokat azóta az eset óta.

Szeme sárgásbarna volt, körmei szokatlanul hosszú feketék. Mutatóujjain egy-egy pecsétgyűrű volt, melyek pont olyan mintázatot ábrázoltak, mint amit a köntösére hímeztek. Jobb fülében fehérarany karika volt, csuklóján két kígyót ábrázoló ezüst karkötő.

Érdekes fickó mindenesetre rajtatartom a szemem.

- Örülök, hogy látlak titeket - ismételte meg már érthetően a tünde.
- Mi is örvendünk - felelt Girelm.
- Há, egy újabb unalmas fogadás, tele politikával és egyéb marhasággal - mosolygott a tünde.
- Nem is tudom, mit keresünk mi itt - szólalt meg Borgel.
- Hogy a király szemléltesse, hogy a két legendás vadászt ő irányítja.
- Nekünk senki nem parancsol, mi a magunk urai vagyunk - felelt Borgel. - Mi vigyázzuk őket, és cserébe csak aranyat kapunk, de sosem fognak elfogadni minket.
- Gyere, igyunk valamit - javasolta Girelm.

A pulthoz mentek, és ittak egy korsó sört.

- Fogd vissza magad! Bárki megpróbálhat manipulálni - mondta Girelm, és ivott még egyet.
- Mi az ott a kapu előtt? - kérdezte Borgel.
- Lovasok, ha jól számolom, kilencen lehetnek.

Ekkor lángba borult a kapu.

- Csodás - szólalt meg Girelm. - Te maradj, én elbánok velük.
- Rendben.

Girelm kiugrott az ablakon, és háztetőről háztetőre ugorva közelített a lángoló kapuhoz. A homályban alig látta, hová ugrik, de magabiztosan haladt, és néhány perc múlva már a várfalon találta magát. Odalent a lovasok harcoltak a Sólyom rend lovagjai ellen, kik csupán ketten voltak. Girelm kivonta kardját, és leugrott a falról, kardjával beleszúrt egy lovas szájába, és a penge a hátán bukkant fel vörösen. Megfordult, és lerúgta a halott lovast. Hátravetette magát, és leugorva a lóról meglendítette kardját, levágva egy lovas lábszárát.

A két lovag ekkorra már elesett.

- Ne avatkozz ebbe bele, vadász - mondták a lovasok.

Girelm kivett egy üvegcsét, megrázta és a lovasok közé dobta. A fiola, amint földet ért, felrobbant és lángok nyalták körbe a lovasokat. Borgel látva ezt aggódva nézett, majd végül megszólalt.

- Segítenem kell neki.
- Nem, neked a királyt kell védened.
- Védenem, ugyan mitől?
- Tőlem, sajnálom, Borgel, de én Gaeyin vagyok, a lovasok vezetője.

A tünde kezében egy villámgömb jelent meg. Szikrázott a túlfeszített energiától.

- A fogadásnak vége - szólalt meg.

A résztvevőkre eresztette a villámot, mely végigsöpört, és amelyik nemest elérte, abból csak csontváz maradt.

Borgel azonnal kardot rántott és rátámadt a tündére. Hirtelen azonban erős szélvihar támadt, és a vadász alig bírt megmozdulni.

- Girelm, segíts!

Odalent eközben Girelm a lovasokkal viaskodott. Szikráztak a kardok és záporoztak a csapások. Az egyik lovast oldalba szúrta, majd levágta a fejét. Vér fröccsent a földre. Élettelen teste zsákként rogyott össze.

- El innen, fattyúk! - kiáltotta, mire a lovasok elmenekültek.

Borgel már nem bírta, elvesztette az egyensúlyát és hátraesett, neki a falnak, majd elájult.

Girelm sietve mászott fel a falon, és rohant tetőről tetőre szökkenve vissza a kastélyba. A holdfénynél kivette a három áruló alakját. Közelebb húzódott, majd meglátta Borgelt, aki épp most tért magához.

- Borgel, hunyd be a szemed.

Engedelmeskedett, s akkor Girelm bedobott egy szürkésfehér üvegcsét az ablakon. Vakító fehér fény borította be a termet, s a vadász beugorva levágta a két tündét. A harmadikat egy láthatatlan páncél védte, s a penge lecsúszott róla.

- Girelm, neked több eszed lehetne - mondta a tünde.
- Én Gaeyin vagyok.
- A renegát mágus, ki bosszút forralt Rendje ellen.
- Igen, és most el az utamból, a királyt akarom megölni.
Girelm válaszul megpörgette kardját.
- Értem, nos, akkor készülj!

A tündemágus körül kigyulladt a padló, és a lángok sebesen közeledtek a vadász felé. Girelm a macska kecsességével ugrott fel, bal kezével elkapta a tartógerendát, elrugaszkodott, és mellbe rúgta a tündét. Végezni akart vele, de a tünde eltaszította magától. Hátraesett, és kettétört egy ételekkel teli asztalt. Felkapott három evőkést, s a tünde felé dobta. A pengék megálltak a levegőben, megfordultak, majd Girelm felé röpültek. A vadász kardjával kettőt védett, a harmadikat pedig reptében kapta el.

- Borgel, vidd ki őket!

A tünde kezében ismét egy villámgömb jelent meg. Fehér szikrákat lövellt ki magából, mely bevilágította a tünde arcát. Gúnyos vigyor jelent meg rajta. Girelm megpörgette kardját, közben stratégiákon törte a fejét. A gömböt rászabadította Girelmre, aki kiugrott az ablakon, majd a másikon be, és a kést hirtelen belevágta Gaeyin vállába. A tünde felkiáltott. Nyakán kidagadtak az erek, és arca elvörösödött.

- Alka'r gerolg! - ordított.

Lángba borultak a falak, és egy hatalmas tűzkígyó jelent meg.

- Öld meg a fattyút! - parancsolt rá a tünde.

A kígyó villámgyorsan csapott le rá. Girelm kivetette magát az ablakon, s mászni kezdett felfelé a falon. Mikor felért a tetőre, a kígyó feltört mellette, s ő gondolkodás nélkül beledöfte törpepengéjét. A kígyó azonban meg sem rezzent, és a lángok végignyalták a tetőt, Girelm után kutatva. Ám a vadász levetette magát a tetőről, s az utcára esett. Körülnézett, ám a fenevadat sehol sem látta.

Fáradt volt. Zihálva vette a levegőt, jobb karjából pedig vér csöpögött. Haja a szemébe lógott, s igencsak viharvert volt. Gondolkodott, próbálta felidézni, mit tanult a tűzkígyókról, és akkor eszébe jutott a megoldás: jég.

Levett egy másik fiolát, és tartalmát ráöntötte a pengére, így várta a kígyót. Nem kellett soká várakoznia. A kígyó sebesen közeledett felé. Girelm addig várt, amíg a fenevad kitátotta száját, s akkor belevágta kardját. A kígyó ordítása bezengte a várost. Nem halt meg, és ocsmány fejét dühösen fordította Girelm felé. Ő azonban felugrott egy házfalra, megkapaszkodott a köveken, majd átugrott a kígyó felett, bukfencezett és futásnak eredt, miközben hosszasan gondolkodott. Mögötte a kígyó egyre közeledett felé. Kacskaringósan futott, próbálta lerázni magáról.

- Ugorj be a sikátorba, én majd leszedem! - szólalt meg hirtelen Borgel, aki egy háztetőn állt.

Borgel egy fagynyíl nevezetű lövedéket (hatására megfagy az eltalált lény vére) helyezett számszeríjára. Kilőtte nyilát, mely a kígyó feje búbját találta el. A fenevad felordított majd megdöglött.

- Siessünk, ideje mennünk - javasolta Girelm. - Hol a király?
- A pajtába vezettem őket.

Elfutottak a pajtához, ahol a királyi család várt rájuk. Borgel felszerszámozott öt lovat, ám ekkor kigyulladt a pajta fala.

- Gyorsan el innen! - mondta Girelm.

Megsarkantyúzták lovaikat, és ellovagoltak, utoljára a király maradt, mikor elindult, leomlott a pajta teteje, s a gerendák ráestek.

- Apám!! - kiáltott a hercegnő, és megtorpant.
- Mennünk kell, hercegnő - mondta Borgel, de nem kapott választ.

A lángok közül kilépett Gaeyin, és lassan sétált feléjük. Girelm odalovagolt a hercegnő mellé, megfogta a gyeplőt, és elvezette onnan.

- Girelm, elfuthatsz, de előlem sose menekülsz meg!! - kiáltott Gaeyin.

Girelm nem figyelt rá, és ellovagoltak. Nem telt el sok idő, mire felkelt a Nap, de addigra ők már elhagyták a várost, mely után csak fekete füstöt láttak. Északra, Garnag várához igyekeztek, Girelm és Borgel otthonába.

Mikor már kellő távolságba kerültek, megálltak pihenni. A sötétzöld fűtakaróból üde illat szálingózott. Kellemes tavaszi szél kavargott a dombokon. A fákon madarak ültek, és keletre, a domb tövében egy csapat gazella pihent. Girelm elnyújtózott a fűben.

- Itt egy ideig megpihenünk, szükségünk van rá, különösen neked Girelm, a tűzkígyó sokat kivett belőled, szörnyen nézel ki - mondta Borgel, és tüzet gyújtott, mely fölött megkezdte a szerény ebéd elkészítését.
- Apám, nem hiszem el, hogy meghalt, hogy nincs többé - mondta Irsel.
- Tessék, egyetek, szükség lesz az erőtökre, a legközelebbi falu is igen messze van - szólalt meg Borgel.

Girelm fáradtan ásított, és elnyomta az álom. Mikor felébredt, társai már útra készen voltak, s rá vártak. Ismét útnak eredtek. A nap aranysárga fénye beragyogta a dombokat, melyek akár a tenger hullámzottak körülöttük. A távolban már meglátták a Maralbor-hegység magasabb csúcsait. A mezők zöldjét vadmustárok és egyéb vadvirágok pettyezték. Kisvártatva Girelm elfordította lovát, s megszólalt.

- Követni fognak.
- Tudom jól, de mit tehetnénk.
- Jobb lenne különválni - javasolta Girelm. - Te vezesd őket Garnagba, míg én elcsalom őket Nergals felé.
- Biztos vagy benne?
- Persze, de egy lovat adjatok!

Girelm megfogta a másik ló gyeplőjét és ellovagolt.

- Hamarosan találkozunk - mondta, s már el is tűnt a domb aljába.

Borgel néhány percig bátyja után nézett, majd ők is elindultak. Sietve vágtattak tovább tartva üldözőiktől. Gondolataik messze jártak. Borgel fivérére gondolt, két társa pedig apjukat gyászolta. Semmi élőt nem láttak csupán néhány varjú ült a közeli fákon. Hamar beesteledett, s ők is megpihentek. Borgel tüzet gyújtott, és köré feküdve tértek nyugovóra.