A jaguár szemei II.

Novella (1142 katt)

A fogoly

A szentmise véget ért. A tömeg lassan szálingózott kifelé a ragyogó déli napsütésbe. A templom kiürült.

Mendoza atya lassú, komótos léptekkel ballagott az oldalajtón át a sekrestyébe, hogy levegye a miseruhát. Egy ministránsfiú, Fabricio segített neki; miután végzett, leült egy padra, hogy egy kicsit kifújja magát.

Szeretett így magában üldögélni és végiggondolni az elmúlt napokat, heteket és hónapokat. Bár még alig múlt el ötvenhat éves, néha már százéves aggastyánnak képzelte magát. Túl sok mindent átélt már. Fáradtan elmosolyodott, nem így képzelte el a papi pályafutását.

Miután Rómában felszentelték, friss buzgalommal vetette bele magát hivatásába. Lelkesen hirdette az igét, és ostorozta a híveket az örök kárhozat tüzével. Hamarosan hívei csak "Aranyszájú Mendozaként" emlegették, utalva Aranyszájú Szent Jánosra. Felfigyeltek rá hamarosan a felettesei is: csillaga emelkedőben volt.

Ám 1517-ben felfordult Európa, amikor Luther megkérdőjelezte a katolikus egyház és a pápák tévedhetetlenségét. Ezzel a poklot szabadította rá sok millió ártatlan emberre. Hirtelen mindenki gyanús lett; elég volt egy félreértelmezett mondat, és a hívő az inkvizítorok karmaiban találta magát. Ha valakit eretneknek nyilvánítottak, készülhetett a máglyahalálra.

Mendoza megundorodva az esztelen vérontástól önként jelentkezett, hogy elvigye a "jó hír" evangéliumát az Újvilágba. Cortezzel érkezett; azóta százszor is elátkozta azt a napot, amikor a hajó áthozta őt erre a földrészre.

Azt a mészárlást, amíg él, soha nem fogja elfelejteni. A legyilkolt, megcsonkított, ártatlan embereket, akik túl "civilizáltak voltak" ahhoz, hogy visszaüssenek.

Az aztékok maradéka a hegyekbe menekült; városaik pedig lassan az enyészeté lesznek.

Most már csak nyugalomra vágyott és békére, kiábrándult öregember lett belőle. Szónoklataiban pedig a megbocsátásról, szeretetről beszélt többnyire.

Gondolatait hirtelen a templom főbejáratának a csapódása szakította félbe. Csupasz talpak csattogtak végig a hideg kövezeten. A sekrestyeajtó hirtelen kivágódott. Egy fiatal indiánlány esett be rajta, zihálva, levegőért kapkodva.

A maga módján csinos volt. Fehér vászonruhát viselt, mint a telepes asszonyok, díszítés nélkül, ami nem rejtette el karcsú alakját, hanem inkább kiemelte. Hosszú, fekete haja a vállaira omlott. Nagy, sötét szemei, amik mindig ragyogtak, most kisírva, fénylő, nedves drágakőként csillogtak.

Térdre esett a még mindig ülő pap előtt; ott folytatta a zokogást, mintha soha nem akarná abbahagyni.

Végül Mendoza atya megunva a sírást, gyengéden megrázta a lány vállát.

- Mi történt, Maria! Nyugodj meg és mond el!

A lány csak a fejét rázta tovább zokogva.

- Borgo emberei ijesztgettek már megint az ördöggel?

A padre türelme kezdett elfogyni.

- Az összes szentekre, te lány, beszélj!

Maria összeszedve magát, végül lenyugodott; hüppögve felelt.

- Elfogták őt, atyám! Úgy hurcolták végig ma délelőtt az utcán, mint egy latrot! Pedig a "vasba öltözött ember" (Borgo), azt mondta, hogy szövetségese a Nagy-vízen túli királynak! Hát már minden fehér ember egy áruló kutya?

- Kiről beszélsz, te lány? - kérdezte a pap, de már sejtette a választ.

- Qetezola-ról, a Nap fiáról.

Mendoza megdöbbent, de az arcán ezt nem lehetett látni.

- Íme, ennyit ér az adott szó - gondolta keserűen. Alig, hogy egy hónapja szövetséget kötött az indián uralkodó a kormányzóval a király nevében, és most simán felrúgják.

- Hogy történt?
- Én nem tudom, az egyik helyi indián mesélte nekem. Állítólag a szent városba indult a kíséretével, hogy áldozatot mutasson be az isteneknek, amikor rajtuk ütöttek. A kísérőit legyilkolták, őt pedig elfogták és elhurcolták.
- Mit akarhatnak tőle, atyám? - kérdezte a lány kétségbeesetten.
- Aranyat, aranyat és még több aranyat!

A lány szemei elkerekedtek: sehogyan sem fért a fejébe ennek a mondatnak az értelme.

- Hát nem többet ér az Esőisten áldása a földjeinkre, ami megnöveszti az életet adó kukoricacsöveket, hogy táplálékot adjon? És a Jaguáristen, aki megjutalmazza a bátor vadászokat?
- Sokat kell még tanulnod a fehér emberről - ingatta szomorúan a fejét a pap.
- Ha elárulja, hogy hol van a sárga fém, elengedik? - kérdezte kétségbeesetten a lány.

Mendoza mindig őszinte ember volt, de most torkára forrt a szó. Végül kipréselte magából, azt a bizonyos hazugságot.

- Igen, biztos, hogy elengedik, vissza a népéhez.
- Hála az Esőistennek és a Krisztusnak! - sóhajtott fel a lány megkönnyebbülten.

Hogy is mondhatta volna el a pap a halálrarémült lánynak, hogy élve az uralkodó nem hagyja már el a börtönt. Sőt, a népét is legyilkolják, rabszolgasorsra vetik, városait lerombolják és felperzselik.

- Bocsásd meg, hogy hazudtam neki, Uram! - gondolta a pap.
- Muszáj tennem valamit! - kiáltotta hirtelen, inkább magának semmint a lánynak.

Felhúzta a lányt a térdeiről.

- Én most elmegyek és beszélek a kormányzóval. Te pedig itt maradsz a templomban, megértetted!

Estére csalódottan tért vissza a templomba.

- A kormányzó hallani sem akar róla, hogy a közelébe engedjen; megpróbáltam mindent, sajnálom.

Maria csalódottan felsóhajtott. Bár ő maga azték származású volt, ösztönös rokonszenvet érzett fajtájának minden tagja iránt; tartozzon bármilyen törzshöz vagy néphez.

Végül, rá három napra mégis sikerült bejutniuk a börtönbe. Mendoza ragaszkodott hozzá, hogy Maria elkísérje: mint tolmács.

Az uralkodót egy ablaktalan cellában tartották fogva. A világosságot két lobogó fáklya szolgáltatta. Fényük nem hatolt el a sarkokba; sötét árnyak táncoltak a falakon.

Mendoza Európában nem egy kínzókamrát látott már, tudta, hogy mire képes az emberi kegyetlenség; de mégis elszörnyedt, amikor belépett a cellába.

A sarokban egy összetört, megnyomorított emberi test hevert a mocskos szalmán. Szörnyű égési sebek borították, amiből gennyes váladék folyt. Lábai természetellenes szögben kicsavarodva. Önkívületi állapotban, lázasam mocorgott.

- Elkéstünk, leányom, ez az ember hamarosan megtér őseihez! Próbálj meg vele beszélni, ha ugyan magához tér még! - mondta a pap.

A lány, összeszedve a bátorságát letérdelt az emberi roncs mellé. Szoknyája szegéjével felitatta gyengéden a verejtéket Qetezola arcáról; a nevén szólította, de az nem válaszolt rá. Szemei egy távoli világba mélyedtek.

Hirtelen elkapta a lány csuklóját és magához rántotta; a lány felsikított, Mendoza megdermedt. A haldokló egészen közel húzta Mariát, és a fülébe csak egy mondatot súgott.

- Mentsd meg a népemet!

Szemeibe visszatért egy pillanatra az élet: tisztán, élesen meredt rá a lányra, aztán lehunyta, feje hátrahanyatlott: Qetezola, a tlaskalánok utolsó uralkodója halott volt.

Az atya keresztet vetett, majd csendesen elmondott egy imát a halott lelki üdvéért.

- Mit mondott? - kérdezte csendesen a lánytól.
- Különös, nem igazán értettem de...

Nem fejezhette be a mondatot, mert hirtelen a sötét cellában a halott test felett, egy vakító tűzgömb jelent meg. Mindketten eltakarták az arcukat. Az izzás lassan csillapodott; a fény tompult, majd hirtelen fodrozódni kezdett. Mint amikor valaki egy kavicsot dob a nyugodt víztükörbe. Ahogy az utolsó hullám is eltűnt, a gömbben egy emberi fej jelent meg.

- Szentséges Szűzanyám, miféle ördög vagy te! - kiáltott fel a padre.

A lány az atya mellett állt, szinte hozzásimult; szólni sem mert: a szíve úgy dobogott, hogy majd kiugrott a helyéről.

Fehérhajú öregember arca volt, de a korát nem lehetett meghatározni. Lehetett nyolcvan, de akár nyolcszáz éves is. Úgy tűnt, hogy felette áll az időnek. De a szemei voltak a leghátborzongatóbbak: vörösen izzottak, mintha a pokolból néztek volna kifelé.
Mendoza megdöbbent, mert rájött, hogy a férfi vak!

A jelenést nem kísérte egy árva hang sem; a süket csendben csak a pap és a lány zihálása hallatszott, meg a fáklyák sercegése. Kintről, a börtönajtón túlról tompa, elfojtott zajok szűrődtek befelé.

A pap megmarkolta a nyakában függő fakeresztet, és a jelenés felé tartotta.

- Távozz, te gonosz lélek az örök sötétségbe! - kiáltott újból.
- Ne félj tőlem, fehér ember! - hangzott a válasz.

A pap hátralépett egyet, mert ezeket a szavakat csak a fejében hallotta.

- Ne féljetek! - ismételte. Én a Jaguáristen képviselője vagyok ezen a földön. Segíteni akarok nektek. Ha meg akarjátok menteni Qetezola népét, hozzátok őket el a Jaguáristen templomához, ha a Hold megtelik!

A jelenés, amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen kezdett eltűnni.

- Honnan tudjuk, hogy igazat mondasz? - kérdezte a lány. Tudta, hogy a valóságot látja, de szüksége volt valamilyen bizonyítékra.

A jelenés azonban eltűnt; csak szavai visszhangzottak még a fejükben.

Mendoza atya megtörölte izzadt homlokát.

- És most, hogyan tovább, leányom? - kérdezte.
- Nem hagyhatom őket cserben, segítenem kell nekik - mondta a lány. Esdeklően nézett a papra.

Mendoza lehajtotta a fejét, mint aki odaátról várja a megoldást. Vagy csak a lelkiismeretével tusakodott?

Döntött. Élete sohasem lesz már ugyanaz. Eszébe jutottak hirtelen Jézus szavai:

,,Nincs nagyobb szeretet, mint életünket adni felebarátainkért."

- Maria, menjünk vissza a parókiára; összeszedjük, ami kell, és elhagyjuk ezt az erődöt, örökre.

Néhány órával később a lemenő nap sugarai megvilágítottak két embert, amint elhagyva Castelanot felfelé kapaszkodtak a domboldalon az őserdő felé.

Az egyik egy fiatal lány volt; kantárszáron vezetett egy szamarat, amin egy idősebb férfi ült féloldalt.