Emberek! Írjunk!

Novella (1106 katt)

Ülök a számítógép előtt (a leányomé, már tizenhat is elmúlt a lelkem, de most tanul és nincs rá szüksége), és a világhálón nézelődök. Így ebéd után van pár órácskám szabad, és ma elhatároztam, hogy művelődni fogok. Erre tökéletesen megfelel a számítógép. Okuláré a szemre, és nézelődök.

Okos dolog ez az Internet, az ember csak néz ki a fejéből, és sok érdekes dolgot találhat, csak kicsit nehéz megtanulni keresni. Beírsz valamit a keresőbe és vagy megleled, vagy nem. Szóval, csak úgy ülök ott, kattintgatok, közben a leányom, a kisasztal mellett ülve, bújja a könyveit. Egyszóval művelődök.

Egy oldalra bukkanok, ahol arra biztatják a jó népet, hogy írjanak. Nem számít miről (kivéve politika, gyűlöletkeltés, vallás és ilyesmi), csak írjanak valamit, például egy novellát, vagy valami hasonlót. Díjazom a felhívást, manapság az emberek nemcsak írni, de olvasni se nagyon szeretnek. Ez pedig nem jó. Nagyon nem. Az "édes anyanyelvünk" lassan rövidítések (főleg angol) halmazává válik.

Ezen kell változtatni, döntöm el, nosza írok én is valamit. Én is tudok írni, megtanultam, meg olvasni is. Majd én megmutatom, hogyan kell! Igaz, még nem írtam soha semmit, néhány levéltől eltekintve, de ez nem akadály. Nem olyan nehéz. Az ember fog egy pennát meg papirost, esetleg egy billentyűzetet (a dolog szépséghibája az, hogy a billentyűzethez számítógép is szükségeltetik, de arra jó lesz a lányomé is, ha megengedi) és leírja a gondolatait.

Ez eddig szépen el van rendezve, csak az a kérdés, miről írjak?

Töröm a fejem egy darabig, de semmi eredményre nem jutok.

No nem baj, majd jön a múzsa, homlokon csókol (csak az asszony meg ne tudja, mert akkor... Ajjaj) és meglesz az ihlet. Várok.

A múzsa nem jön. A szégyen az orra hegyét, amiért nem hajlandó jönni! Azért még várok egy darabig, mikor hirtelen eszembe jut (mert van nekem olyan is, és ezt nem dicsekvésből mondom, mármint eszem), szóval, eszembe jut, hogy a nagy költőknek és íróknak volt ugyan múzsájuk, de ez minden esetben egy hús-vér nő volt.

Aha. Ez már gubanc. Kell keressek magamnak egy hús-vér múzsát. Megkérdem a leányom, lenne-e a múzsám?

- Miért? - néz fel a könyveiből.
- Hát, mert írni akarok.
- Miről? - kérdezi kíváncsian.
- Még nem tudom, ezért kell egy múzsa - vonom meg a vállam.

Odajön hozzám, puszit nyom a két arcomra (ez jólesik), összeborzolja a hajam (ez sem rossz).

- Maradj már, öreg! - mondja, és nevetve visszaül a leckéihez. (Ez már nem esik jól. Méghogy én öreg!!!)

Ez leégés. A páromat meg sem merem kérdezni, mert szinte hallom mit mondana:

- Majd adok én neked olyan múzsát, hogy attól koldulsz. Az ilyen baromságok helyett inkább törnéd a fejedet valami okos dolgon! De egy ilyen... - és itt következik a vélt vagy valós hibáim felsorolásának hosszú listája, de azt nem írom ide. Főleg mert a kifejezések szalonképessége is erősen vitatható.

Tehát az asszony kiesik. Mármint a listáról. Mármint, a múzsajelöltek lajstromáról. Na. Ez van. Viszont, múzsára szükségem van, tehát kell keressek valakit. De kit? Fogas kérdés.

A szomszédban lakó dögös jó lenne, egyetlen baja, a százhúsz kilós díjbirkózó férje. Marha nagy állat, csupa izom meg minden. Ha a szomszéd múzsa ad egy csókot és a férje megtudja, nem valószínű, hogy még írok valaha, tehát ezt erősen mellőzném, ha lehet.

A másik szomszédasszony sem felel meg, mert mit szólna hozzá a Feri? Mármint a férj. Együtt szoktunk borozni, ha van rá időnk. A leányuk pedig túl fiatal. Az enyémmel egyidős. Nem jó.

Az út túloldalán lakó Mari sem jó, a maga másfél mázsájával, mert esetleg nem érné be egy csókkal (régóta özvegy és, állítólag, világéletében bővérű volt). Ajjaj. Inkább nem kezdek ki vele.
Ez nem is olyan egyszerű dolog. Mármint a múzsakeresés.

No - gondoltam-, ha már itt a környékemen nem találok, muszáj lesz elindulni, keresni egyet valahol messzebb.

Indulok. Az utcán még megállok és körülnézek. Számba veszem a házakat, de vagy nagyon idősek, vagy nagyon fiatalok laknak erre. Sem ez, sem az nem felel meg. Ilyen nehéz múzsát lelni, vagy csak nekem az?

Sebaj! Keresek máshol. Valahol csak lelek egyet.

Baktatok az úton és, meglepetés, útba esik a kocsma. Jaa, igaz, nem kocsma. Úri neve van már nekie, kéremszépen, olyan, hogy Bár. Meg olyan, hogy Restaurant. Meg olyan, hogy Night Club. Csupa tősgyökeres magyar szó. Már Atilla apánk is a Pannonian Night Club Bár-ban itta magát merev részegre a honfoglaláskor.

Bemegyek. Üres, csak a felszolgáló kérdi unott képpel, hogy óhajtok-e valamit. Nem, nem óhajtok semmit. Ilyen unott képpel nem lehet ő a múzsám, én pedig nem szeretem az üzleti italokat. A jófajta házinak nincs párja. Különben is, már a nóta is megmondta, hogy csak tiszta forrásból. Ki tudja, miket raknak ezekbe, az üzleti italokba? Na azért.

Irány ki és tovább. Az utcán alig pár ember lézeng, de ezek egyike sem alkalmas múzsajelöltnek.
Aztán két utcával odébb, felcsillan a remény. Jó alakú, tizenkilenc-húsz körüli, szőkeség közeledik. Megszólítom és megkérdem, akar-e a múzsám lenni?

- Hogy mi? - kérdezi meglepetten.
- A múzsám - mondom neki, és elmagyarázom, hogy ez abból áll, hogy ad egy csókot a homlokomra.

Mosolyogva mér végig, tetőtől talpig.

- Figyelj, fater! - a hangja bársonyosan simul körém. - Jobban jársz, ha nem pimaszkodsz velem. Tudod, már nyertem néhány bajnokságot karate-ban, és esetleg úgy foglak homlokon csókolni, de akkor te hanyatt esel - és nevetve továbbmegy.

Nahát! Ezek a mai fiatalok! Bezzeg az én időmben... Milyen szendék voltak akkor a lányok. Bezzeg most, ha az ember egy apró szívességet kér tőlük, mindjárt verekedni akarnak. Na, szépen vagyunk! Ezek a mai fiatalok! Nahát!

Múzsa nincs, irány tovább.

Benézek a sarki kisboltba (ABC), de a fáradt kiszolgáló határozottan kijelenti, náluk ilyesmi nincs és nem is volt. Mikor elmagyarázom neki, hogy ő kellene legyen a múzsám, röviden és tömören, elküld a fenébe. Na szép. Itt se lesz ma nagyvásár. Mehetek tovább.

Már majdnem a falu végénél járok, mikor meglátom Őt. Azonnal érzem, ő az igazi. Vörös haja egy arasszal ér lejjebb a vállánál, magas, karcsú, olyan alakkal, hogy egy fotómodell is megirigyelheti. A Juli néne háza előtt ballag ráérősen, velem szembe. Valósággal egy vörös tündér. Odaérek, rám néz, és érzem, elveszek a zöld szemek tüzében.

Megszólítom. Felteszem a már megszokottá vált kérdést.

Figyelmesen néz.

- Tudja mit, uram? Megkérdem a barátnőmet, mit szól hozzá ő. Viktória! - kiáltja hátrafordulva.

Nocsak, a barátnőjét? Hát ez jobban alakul, mint gondoltam. Két múzsa mégis jobb, mint egy.

Várunk, aztán megjelenik a Juli néne háza melletti üres telekről.

Ekkora böhömnagy állatot! Ez a jószág, ha két lábra áll magasabb, mint én. És nehezebb is. Legalább kilencven kilós, míg én alig hetvenöt. A fajtája díszpéldánya, kaukázusi juhász. Egy csettintés, egy enyhe ütés tenyérrel a jobb combra, és a kutya engedelmesen üget oda és ül le a gazdasszonya mellé.

Még be is van tanítva, azannya!

- Bemutatom a barátnőmet, ő Viktória - búgja lágyan. - Tőle nem lenne jó az a csók? - és néz rám, azzal az igéző szemével.
- Köszönöm, inkább nem - mondom.
- Pedig szívesen adna. Egyébként, kitűnően ért a szabáshoz is. Főként a nadrágokat tudja gyorsan és alaposan átszabni. Nem érdekli? - kérdi rezzenéstelen arccal.

Közlöm vele, hogy meg vagyok elégedve a nadrágom szabásával, és gyorsan elslisszolok, mielőtt a dög, bemutatná rajtam művészi tehetségét.

Már körbejártam az egész falut, és múzsa sehol. Meg aztán el is fáradtam, és amúgy is esteledik, és otthon még van dolgom, tehát irány haza.

Otthon meglepetés vár. Egy idegen autó a kapu előtt. Alig lépek a házba, a párom siet elém, nyomában egy böhömnagy kutyával. Egy kaukázusi juhász.

- Hol a csudában kujtorogtál? Vendégeink jöttek, egy barátnőm és a férje. Csak egy pillanatra ugrottak be, átutazóban vannak. Te még nem ismered őket, gyere, mutassalak be nekik. Ez az ő kutyájuk - gyömöszöli a kutya fejét.

Előre megy a szobába. Ajjaj. Rosszat sejtek.

Mikor belépek, beigazolódik a sejtésem. Az asztalnál ott ül a vörös tündér és egy nálam jó tíz évvel fiatalabb, jól megtermett férfi. Gyorsan bemutatkozunk egymásnak, pár szót váltunk. Kapóra jön, hogy vár az esteli munka, elnézést kérek, a jószágok nem várhatnak, és irány kifelé. Az ajtóból még visszanézek. Vajon jól látom, hogy a vörös tündér szája sarkában mosoly bujkál, vagy csak képzelődöm? Ezt a lebőgést! Csak az asszonynak ne szóljon!

Végzem a dolgomat.

Még egy pillanatra találkozok a vendégekkel, mikor mennek el. Micsoda szemek! És már megint mosolyognak! Jól szórakozik a számlámra. Nem szólt a páromnak, ez már biztos, ha szólt volna, azt már tudnám. Már ki lenne kaparva a szemem.

Mire befejezem a dolgom, öreg este van.

Megvacsorázunk és irány az ágy. Bosszúsan fekszek le, elvégre nem sikerült múzsát találjak. Nem baj. Holnap is van nap, és megkeresem azt a nyavalyás múzsát, ha vénasszonyok potyognak, akkor is. Ja igaz, holnap munka után nem érek rá. Más dolgom van. Nem baj, akkor majd máskor keresem meg.

Azért is megtalálom!
Csak azért is!
Na.