A megmentő

Novella (913 katt)

Szeretett éjjel sétálni. Nem zavarta a csípős hideg szél, amely a távoli Gront hegyek felől fújt. A hűvös szél kitisztította gondolatait, mint már olyan sokszor az élete során.

Már közel járt a negyvenhez, és sok nehézséget tudhatott maga mögött, és most, szokása szerint, magányosan rótta az alvó város utcáit. Lépteit komoran visszhangozták a sötét házak kopott falai. Gyakran előfordult, hogy reggelig rótta a kihalt utcákat, töprengve azon, ami elmúlt, és azon, ami lesz.

Az árkádok mellett haladt éppen, mikor hirtelen megállt. Nem látott és nem hallott semmit, csak érzett. Feszülten figyelt, de az éjszaka békéjét nem zavarta semmi.

Kis idő múlva megindult az egyik árkád felé, majd megállt előtte. A boltív alatt sötétség és csend honolt. Aztán néhány lépéssel beljebb észrevette az árnyat. Belépett, és az árny előtt megállt. Az éj sötétjében alig volt kivehető a fal mellett kuporgó alak. Térdeit az álláig húzva ült, így próbált meg, eredménytelenül, védekezni az éj hidege ellen.

- Te mit csinálsz itt? - kérdezte a kuporgó árnyat. Lágy hangja barátságosan töltötte be az árkádot.
- Fázom - jött a morcos válasz.

A gyerek megpróbálta még jobban összehúzni magát.

- Miért nem mész haza?
- Hova? - és egy vállrándítás jelezte, hogy olyan neki nincs.
- Honnan vagy? - a férfi figyelmesen fürkészte a gyereket.
- Hantból.
- Az hol van?
- Az Illoryn völgyében.

A férfi meghökkent. Az Illoryn völgyén söpört végig először a járvány. A járvány, amely sok embert megölt és egész falvakat tett néptelenné. Azóta más völgyeken is pusztított, majd átterjedt a síkságra is. Szerencsésnek mondhatta magát az a falu, ahova a járvány nem ért el. A Tanács nagy erőfeszítéseket tett, mire megfékezték a kórt. Már amennyire megfékezték.

Csendesen állt és nézte a gyereket.

- A szüleid? - hangja melegséget árasztott.
- A járvány - volt a válasz.
- Miért nem maradtál otthon?
- Minek? Egyedül? Az egész faluban? Mit csináltam volna ott?

Erre nem tudott mit válaszolni. Csak nézte a hideg kövön kuporgó törékeny alakot.

- Hogy hívnak, fiam?
- Arnos, Murnar fia - a fiú kissé didergett.
- Mikor jöttél ide, Angronba?
- Az este.
- Miért nem kerestél szállást valahol?
- Már sötét volt, mikor megérkeztem. Nem ismerem a várost. Nem tudtam, hova mehetnék, ezért éjszakára behúzódtam ide. Majd reggel körülnézek.
- Ha megéred - a férfi komoran nézett a fiúra.
- Miért ne érném meg? - a fiú hangja bosszúsan, magabiztosan hangzott. - Tán megtámad valaki? Ahhoz még nekem is lesz egy-két szavam!
- Nem támad meg senki, Angron biztonságos város. De az éjszakák már hidegek. Nem te lennél az első, akit megfagyva találnak reggel. Már most is elég hideg van, reggelre pedig még hidegebb lesz.

Csend lett. A fiú elgondolkozott a hallottakon. Nagyon hideg volt, és kegyetlenül fázott már.

- Nos... Arnos, Murnar fia, gyere velem.
- Hova? - a gyerek gyanakvóan nézett a férfira.

Kissé csodálkozott a gyanakvó hangon, de aztán eszébe jutott, hogy nem lehetett egyszerű a fiúnak idáig eljutni a távoli Illoryn völgyéből. Főleg miután a Tanács kihirdette, hogy a járvány emberről-emberre terjed. Sok falu követte a Tanács javaslatát, és teljesen elszigetelte magát. Ez abból állt, hogy nem engedtek a falu közelébe senkit, aki nem oda való volt, és előfordult néha, hogy a falusiak megölték azt, aki nem értett a szép szóból, és nem volt hajlandó azonnal továbbállni.

Vészes idők voltak, sok ember elpusztult. Később a Tanács kihirdette, hogy a járvány elmúlt, azért az emberek gyanakvása nem múlt el. A veszteség igazi mértékét csak akkor tudták meg, mikor a Tanács kiküldte a katonákat. A katonák házról-házra végigjárták a falvakat, túlélőket keresve. Sok olyan falu volt, ahol nem találtak senkit, ekkor elengedték a bezárt, még élő állatokat, hiszen azok nem terjesztik a kórt, majd porig égették az egész falut. Az Illoryn völgyében minden falu hamuvá lett. Sem ember, sem idő nem volt tisztességes temetésre. És túl sok volt a halott.

Vészes idők jártak akkoriban.

És most itt ez a kölyök, aki azt mondja, hogy az Illoryn völgybéli Hantból jött el idáig, sokheti járóföld még hátassal is, szembenézett a halállal és túlélte. És fázik.

- Jó, csak gondoltam, inkább lennél egy meleg helyen, és esetleg ennél is valamit. De nem erőltetlek.

Megfordult és hangtalan nevetéssel elindult. Tetszett neki ez a kölyök. 1, 2, 3. A harmadik lépésnél hallotta, hogy a fiú felkászálódik.
- Én nem mondtam, hogy nem megyek! - a fiú hangja most bosszús volt. - Várj!

Tetszett neki, hogy az átélt borzalmak, csak óvatosabbá tették a kölyköt, de nem törték meg. Ez jó jel.
- Messze laksz? - kérdezte a fiú, és kopott, vékony kabátját összébb húzta magán az egyre csípősebb hajnali szélben.
- Nem, itt lakom a közelben.

Egymás mellett haladtak, bár a férfi most már szaporázta a lépteit, nem sétált már olyan ráérősen, mint mikor egyedül volt.

A ház semmivel sem tűnt ki az utca többi háza közül, ám mikor a férfi belökte az ajtót, barátságos meleget árasztott. Beléptek, majd kis szöszmötölés után, a férfi meggyújtotta a lámpást. Szórt fény árasztotta el a ház belsejét, megvilágítva annak egyszerű berendezését. Középen egy asztal három székkel, a sarokban egy ágy, kicsit arrébb a kandalló, a jobboldali falon lévő ajtó tudatta, hogy még tartozik egy helyiség a házhoz. A kölyök a kandallóhoz lépett melegedni, és néhány hasábot lökött a parázsra, a férfi közben átment a szomszéd helyiségbe, és pár pillanat múlva egy tányérral lépett ki, rajta hús, túró és kenyér. A tányért az asztalra tette, majd leült az egyik székre.

- Gyere, egyél!

A fiú még figyelte, amint a lángok nyaldosni kezdik a fahasábokat, mintha csak kóstolgatnák, majd egyre bátrabban kúsznak végig a hasábokon. Jó volt melegedni, az éjszaka hidege után, de éhes volt. Egy sóhajjal otthagyta a tüzet és az asztalhoz ült. Mohón nekilátott a tányér tartalmának.

A férfinak csak most volt alkalma szemügyre venni a fiút. Tizenkét-tizenhárom éves lehetett, vállig érő göndör fekete haj keretezte napbarnított kerek arcát, vézna testét kopott gúnya fedte. Korához képest elég magas volt, majdnem akkora, mint ő maga, de fiatalsága ellenére, szemében már nem csillogott a gyerekkor fénye. Az átélt borzalmak kitörölték belőle. Mohón evett, a tányér hamar kiürült, majd ivott a kupából, amit a férfi megtöltött neki a vizes tömlőből. A kölyök elégedetten dőlt hátra a székén.

- Te itt laksz? - nézett körül kíváncsian.
- Igen.
- És egyedül?
- Nincs családom, ha erre gondolsz. Nincs időm családot alapítani - az ablakon keresztül belátszó Angron várára pillantott.

A fiú követte patrónusa tekintetét. A hajnali égbolt hátterén sötéten rajzolódott ki a vár komor körvonala. Innen nem látszott mindegyik a hat kisebb toronyból, amely a külső falon helyezkedett el, de a központi hatszögletű torony élesen kirajzolódott az egyre világosabb égen. Az igazi látványosság ez volt. Ember még nem látott ahhoz foghatót. Sokkal magasabb volt a legmagasabb építménynél, amit valaha építettek. Ha az ember ránézett, először lenyűgözte a magassága, aztán elcsodálkozott azon, hogy ez a torony egyáltalán áll. Karcsú volt és olyan magas, mintha az eget akarná átszúrni. A szemlélőben akaratlanul is megfogalmazódott a kérdés, hogy egy ilyen vékony és ennyire magas torony, hogy nem dől le, már csak a saját súlyától is hát, ha még figyelembe vesszük az erős viharokat, amelyek tombolnak időnként a környéken.

- Te a várban dolgozol? - a fiú kíváncsian pillantott a férfira.
- Igen, a várban.
- Igaz, hogy ez a leghatalmasabb, legerősebb vár az egész világon? - Már nem fázott és éhes sem volt, most már mohó kíváncsisággal figyelte a férfi szavait. - Azt mondják, Kondor mágus egyetlen éjszaka alatt építette fel az egészet.
- Á, dehogy, ez csak babona - nevette el magát a férfi. - Nagy mágus volt Kondor, de ez még az ő erejét is meghaladta volna.
- De hiszen ő volt minden idők legnagyobb mágusa! - a fiú hangjában rémület csengett, mintha csak attól félne, hogy a nagy mágus szelleme bármelyik pillanatban lecsaphat, megtorolni ezeket a szentségtörő szavakat.
- Valóban ő volt minden idők legnagyobb mágusa, - mondta a férfi - de ezek a dolgok nem így működnek. Egy mágus sem tehet meg bármit. Az ő hatalmának is vannak korlátai.
- Ezt nem értem - a fiú fejét vakargatva nézett a társára. - Hogyhogy vannak korlátai a hatalmának? Egy mágus hatalma nem végtelen?
- Nem - a férfi elgondolkozott. - Megpróbálom elmagyarázni, hogy megértsd. A mágusok ereje olyan, mint egy nagy kazal széna. Nem számít, mennyit szedsz ki egyszerre belőle, előbb vagy utóbb, elfogy. Csak itt nincs mező, ahonnan kaszálhatsz frisset, hogy pótold, amit kiszedtél.
- Ez hogy lehet? Én azt hittem, hogy a mágusok hatalma végtelen. Láttam egyszer egy vásárban egy mágust, olyan színes fénygömböket varázsolt. És sokat. Ha a hatalmuk véges, akkor miért pazarolta az erejét ilyesmire?
- Az csak egy egyszerű trükk. Olyan, mintha a kazalból csak szálanként szednéd el a szénát. Így is elfogy, de alig észrevehetően, sokkal tovább tart. Nagyobb varázslatoknál viszont, mintha öllel, vagy villával szednéd a szénát, mennél nagyobb a villa, annál hamarabb fogy a széna. És mindig elfogy. Ezért nem lett volna képes Kondor felépíteni Angron várát egyetlen éjszaka alatt. Csak az emberek beszélnek... - sokatmondóan legyintett.
- Akkor hogy épült fel a vár, ha nem varázslattal?
- Hát az bizony érdekes történet - a férfi elgondolkozva nézett maga elé. - Annak idején, Kondor, hat építőmestert hozatott, és mindegyiket megbízta egy őrtorony és a hozzátartozó fal építésével. A hat mester nekilátott és hamar felépítették a tornyokat, majd folytatták a vár belsejében lévő épületekkel. Az egész nem tartott tovább három évnél. Mindegyik mester a saját elképzelése alapján díszítette az épületeit, ez látszik is, mert a vár hat része minden tekintetben nagyon eltérő egymástól. A bajok akkor kezdődtek, mikor elkezdték építeni a központi tornyot. A hat mester nem tudott megegyezni, hogy ki legyen az építést vezető főmester. Mindegyik ragaszkodott ahhoz, hogy ő jobb a többinél, és ezért őt illeti ez a cím. Öt éven keresztül próbálták felépíteni a tornyot, és nem sikerült nekik. Hetekig, hónapokig építették, ám mindig ledőlt. Vastagabbra akarták építeni, hogy megálljon, de Kondor mágus megtiltotta, hogy eltérjenek a tőle kapott tervektől.
- De a mágus miért nem segített nekik, ha már annyira nem engedte, hogy változtassanak a terven? Varázslattal sikerült volna az építés.
- Segített, csak nem úgy, ahogy a mesterek szerették volna. Megmondta nekik, hogy a torony csak akkor épülhet fel, ha a hat mester teljes összhangban fog építeni. Amíg nincs egyetértés közöttük, semmi esélyük a sikerre. Öt évig tartott, míg a mesterek megértették és elfogadták ezt. Azután már könnyen ment minden. A hat mester mindegyike a torony egy-egy oldalát építette, mindegyik a saját ízlésének megfelelően díszítette, ám mivel nagy összhangban dolgoztak, a torony minden oldala tökéletesen illik a másikhoz és megtámasztják egymást. Újabb öt év alatt elkészült a torony. Ennek már sok évszázada. Azóta áll és még sok századig állni is fog.

A fiú elgondolkozott a hallottakon.

- És azóta a vár a mágusok lakhelye. Legalábbis én így hallottam - jegyezte meg kis idő múlva.
- Azt azért nem mondhatnám. Ott van a Nagy Tanácsterem, ahol a Mágusok Tanácsa megtárgyalja a világ dolgait, de nem lakik a várban egy mágus sem, már hosszú ideje.
- Nem??? - a fiú nem hitt a fülének. - Hát akkor hol laknak, ha nem a várban?
- Angronban, a vár falain kívül fekvő városban. Éjjel üres a vár. Csak néhány éjjeliőr van az egész várban, akik arra vigyáznak, nehogy tűz üssön ki valahol.

A fiú nem tudott hova lenni a csodálkozástól.

- De én úgy hallottam, hogy a főmágus a nagy torony tetején lévő szobában lakik. Akkor ez sem igaz?
- Nem - a férfi elnevette magát. - Amúgy elég problémás lenne minden nap felmenni a torony tetejébe. Ahhoz túl magas.
- Pedig nekem azt mondták, hogy a főmágus minden nap varázsszárnyakon repül a torony tetején lévő szobájába, és ugyanúgy jön le onnan.
- A városban lakik ő is, akár a többi mágus - nevetett a férfi.

Látta a fiún, hogy a hallottak csalódást okoznak neki. Aztán a fáradság hallatta szavát, a fiú egyre gyakrabban és nagyobbakat pislogott.

- Arnos!

Neve hallatán felriadt és ránézett a férfira.

- Feküdj le! - az ágy felé intett.
- És te hova fekszel?
- Sehova. Már reggel van, mindjárt kell menjek dolgozni. Ne törődj vele, aludj!

Nézte, ahogy a fiú az ágyhoz lép, lefekszik és néhány pillanat múlva, elalszik. Az ablakhoz lépett, és tűnődve nézte, ahogy a reggeli fény egyre mélyebbre hatol a sötét utcákba. Még csend volt mindenütt. A város már ébredezett, de még nem ébredt fel.

Halkan kinyílt az ajtó.

- Jó reggelt, Főmágus.

Összevont szemöldökkel fordult az ajtó felé, de amint megpillantotta a belépőt, eszébe jutott, hogy ő utasította tanítványát, reggel jöjjön hozzá.

- Jó reggelt! - fogadta a köszöntést.

Odament az ajtóhoz, és belépett a szomszéd helyiségbe, ahonnan egy csomaggal a kezében lépett ki. Átadta a várakozó tanítványának, aki máris indult, hogy idejében kézbesíthesse.

- Várj! - szólt a távozó után. - Ha elvitted, gyere ide vissza és készíts valami ebédet!

A diák körülnézett, majd a Főmágushoz fordult.

- Vele mi legyen? - fejével intett az alvó felé.
- Hagyd aludni! Neki lesz az ebéd is. Én nem leszek itthon, más dolgom van.

A diák bólintott, majd kezében a csomaggal elrobogott.

A Főmágus az ablakhoz lépett.

Igen, más dolga lesz. A járványt csak lelassították, de nem sikerült végleg megállítaniuk. De ezt nem sokan tudják, csak a Tanács és néhány közelálló. Bármikor ismét kitörhet, és akkor, lehet, senki sem éli túl, legutóbb is nehezen sikerült legyőzni. A kérdés nem az, hogy ki fog-e törni, hanem az, hogy mikor? Felkészülten várják majd, vagy nem? De a legnagyobb veszély nem a járvány, hanem ahonnan jött. És ez a Tanács és a Főmágus felelőssége. Ez a teher mázsás súlyként nyomta a vállát.

Ha az alvó most felnézne, az ablaknál egy nagyon fáradt öregembert láthatna, sokkal öregebbet, mint amilyen valójában volt. Elgondolkozva, hosszan nézte az ébredő város lassan benépesedő utcáját. Sóhajtott, majd az alvóra pillantott, mintha attól félne, hogy sötéten kavargó, nehéz gondolatai felébreszthetnék.

De talán, van még remény. Egy gyenge, távoli fény a sötét éjszakában. Most sikerült legyőzni a ragályt, és ezzel nyertek néhány évet. Nem sokat, de talán elég lesz a felkészüléshez. Fel kell készülniük, és le kell győzniük azt, akitől a járvány kiindult. A főmágus tudta a megoldást, de azt is tudta, milyen árat kell fizetniük érte. Kész volt az áldozatot meghozni, a Tanács nemkülönben, de ez nem csak rajtuk múlott. Az alvót nézte szomorúan. Biztos volt benne, nem kérheti tőle, hogy kemény munkával tanuljon, míg minden idők legnagyobb mágusa nem válik belőle csak azért, hogy feláldozhassa magát a Tanáccsal együtt. Pedig nem volt más választásuk. Meg kell próbálniuk. Érezte a fiúból áradó hatalmas erőt, hatalmasabbat, mint a Tanács tizenkét tagjáé együttvéve. Csak meg kell tanítani neki, mi az, ami a birtokában van, és hogyan kell használni. Hogy aztán feláldozhassa magát a világuk megmentéséért. Egy végső áldozat, ami elpusztítja őt és a Tanácsot egyaránt. Mert csak így lesz elég nagy az a bizonyos szénakazal: a fiú és a Tanács együtt.

De más lehetőség nincs. Vagy a megmentőjük lesz, vagy mindannyiuknak végük...