A jaguár szemei III.

Novella (1172 katt)

3. rész

Barátból ellenség

Jan Borgo zsoldoskapitány álmodott. Álmában Amsterdam utcáin sétált, mint a város megbecsült polgára. Dúsgazdag kereskedő volt; akinek a boltjába a legelőkelőbb családok megbízottjai egymás kezébe adták a kilincset. Az övé volt a város és egész Hollandföld leghíresebb gyémántüzlete.

Most az üzletben a pult mögött állt, és egy francia őrgrófnak mutogatta az ékszerremekeket. A jómódú középkorú férfi arca azonban, aki eddig csillogó szemekkel vizsgálgatta a felhozatalt, hirtelen elkomorult. Egyenesen a kapitány arcába nézett, és szigorúan rászólt, szinte sértően.

- Ébresztő, kapitány!
- Mi? Én nem vagyok katona! A nevem Jan Van Hansen, tisztességes kereskedő, a város megbecsült polgára.

Az őrgróf arca elsötétült.

- Ébredj te koszos disznó! - csattant a parancs.

Borgo dühödten a kardjához kapott, hogy elégtételt vegyen a sértésért. Hirtelen valami hideg nedvesség öntötte el az arcát. Káromkodva felébredt az ágyban. Prüszkölve rázta ki a vizet és az álmosságot a szemeiből.

A szobában, ami egy ágyból, egy asztalból, a hozzá tartozó székkel, egy ruhásládából állt, két embert pillantott meg.

Az egyik egy vigyorgó fiatal zsoldos volt, kezében még mindig ott lógott a favödör, amiből nyakon öntötte őt a vízzel. A másik férfi Baltasar, a kormányzó mindenese, egy nemesi család fekete báránya, aki Új-Spanyolországban próbál szerencsét.

- Végre sikerült felébrednie őméltóságának.
- Mi a rossebet képzel maga! Már mondtam a szolgálóknak, hogy dél előtt ne merészeljenek zavarni.

Még mindig, félig kábán, odadülöngélt az asztalhoz. Kezébe kapta a boroskancsót, az alján lötyögött egy kicsi. Pohár is volt az asztalon, de a kancsót választva a szájához emelte és egy hajtással kiitta.

- Tán ég a ház? - kérdezte gúnyosan.

Lehuppant a székre, a gyomra hangosan megkordult: tegnap nem sokat evett, annál többet ivott. Kiordított a folyosóra; egy szolgálónő, tálcán disznósültet, kenyeret hozott; mohón nekiesett. Nem érdekelte érdekelte az illem, kézzel tömte magába a sültet meg a kenyeret.

- Bökje ki, mit akar, vagy táguljon!
- A kormányzó hívatja. Egyébként meg, fején találta a szöget. Tényleg égett, de nem itt, hanem a szomszédos birtokokon. A tlaskalánok.
- Én figyelmeztettem magukat, de nem hallgattak rám - böfögött Borgo.
- Talán a vadak oldalán áll? - gúnyolódott Baltasar.
- Hova gondol!
- Túl korai volt felrúgni a békét. Szinte semmit sem tudunk a haderejükről, harcmodorukról. Gyorsan híre ment a királyuk halálának, vége a cimboraságnak velük.
- Nos, kapitano, egy óra múlva legyen excellenciája fogadótermében, hogy személyesen is kifejtse a mondanivalóját.
- És - tette hozzá - vegyen magára tiszta inget, mert úgy bűzlik, mint egy trágyadomb.

Gúnyosan meghajolt, majd távoztak mind a ketten. A folyosón hallani lehetett a gúnyos röhögésüket, ahogy lefelé kopogott a csizmájuk sarka a lépcsőkön.

- Hogy merészelnek egy szabad emberrel gúnyolódni? - morgott Borgo.

Töltött magának egy újabb pohár bort.

Nem sokat foglalkozott az ápoltsággal; óvatosan megszagolta az ingujját. Kis híján kijött az egész ebédje.

Három hete, mióta a kormányzó Castelánoban tartózkodott, szinte állandóan ivott. Dühös volt mindenkire, de legfőképp saját magára, hogy ebben az istenverte erődben kellett tengetnie a napjait csekélyke fizetségért.

- A zsíros zsákmányt meg ezek a spanyol disznók hordják haza - gondolta.

Végül kelletlenül, de rendbe szedte magát: lefürdött a dézsában, ruhát váltott. Egy kicsit késve, de megjelent a fogadóteremben a parancsnak megfelelően.

Az erőd és a városka felbolydult méhkashoz hasonlított. Mindenütt katonák vagy zsoldosok lődörögtek az utcákon. A két kocsma, éjjel-nappal tele volt részegekkel.

- Valami készül - gondolta Borgo. Átvillant a fején, hogy az angolok vagy a franciák megindultak dél felé. - Akkor pedig vége az unalmas semmittevésnek - sóhajtott fel.

Amikor belépett a fogadóterembe, a hosszú asztal végén állt Reya kormányzó, néhány tiszt kíséretében, meg egy idegen pap.

Az asztalra egy térkép volt kiterítve. Elmélyülten tanácskoztak felette. A kormányzó csak egy kurta pillantásra emelte fel a fejét az ajtócsapódásra; aztán ugyanúgy folytatta.

- Amint látják uraim itt és itt - mutogatta egy pálcával.
- Jöjjön közelebb, kapitano - invitálta.

Borgo kíváncsian közelebb lépett. A térkép, Új-Spanyolországot ábrázolta, a határos gyarmatokkal. A tengerpart részletesebben volt kidolgozva. Az ország nagy része azonban, főleg a dzsungelek, még ismeretlen foltok voltak. A Tlaskalánok fővárosa pedig az ismeretlen kellős közepén állt. Egy határozatlanul megrajzolt iksz jelölte a helyét.

- Gondolom, kitalálta már, mire fel ez a nagy készülődés! Baltasar elmondta nekem az ön aggályait.
- Hívja, aminek akarja - vont vállat Borgo.
- Én mindössze annyit mondtam, nem készültünk fel egy ilyen hadjáratra még kellően.
- Pontos haditervet dolgoztunk ki - mondta gőgösen az egyik tiszt.
- Na és mi lesz az utánpótlással? - kérdezte Borgo.
- Ha elvágják önöket, vagy csapdát állítanak.
- Ezek zsoldosok, akiket őfelsége pénzel. Harcedzett veteránok. Néhány tucat félmeztelen vadember nem ellenfél számukra! - replikázott Reya.
- Néhány tucat? Lehetnek több ezren is!
- Nem a sokaság számít, hanem a fegyelem és a harci tapasztalat - mondta ismét a tiszt.
- Kormányzó, ezek az emberek még sohasem harcoltak ilyen terepen.
- Most fognak!
- Erősítésként viszünk magunkkal két ágyút is - jelentette ki büszkén az egyik tiszt.
- Nagyszerű ötlet; így még lassabbak lesznek!
- Lesznek? Ön is velünk tart a hadjáratra!

Borgo arca elsápadt; ha volt is benne még egy kicsi ital, most azonnal kijózanodott.

- És ki marad a posztomon? - kérdezte.
- Félix atya helyettesít minket, amíg visszatérünk. A helyőrség ideiglenes vezetője pedig Baltasar lesz.

Félix atya, méltóságteljes arcot vágva kijelentette: - Nyugodjon meg parancsnok, mindent a legszigorúbban fogunk intézni a távollétében! Visszaterelem az eltévedt nyájat az akolba.

Mendoza atya titokzatos eltűnése óta különös hírek kaptak szárnyra a városkában. Démonokról és szellemekről: az indiánok átkáról.

Így az újonnan érkezett szellemi vezető feladata a katolikus hit megerősítésére irányult.

- Mielőtt beköszönt az esős évszak, a végére akarok járni ennek a hadjáratnak - mondta Reya.
- Holnap indulunk; készüljön kapitano.

Egy szolgáló bejött. Tálcán, borral teli poharakat hozott.

- Ne vágjon már ilyen savanyú arcot parancsnok! Ha aranyat nem is, rabszolgát annál többet szedhetünk össze - nevetett vidáman Reya.