A jaguár szemei IV.

Novella (943 katt)

Késői vendégek

Miután Mendoza atya Mariaval elhagyta El Castelano erődjét, az éjszakát egy közeli földbirtokosnál töltötték. Annak ellenére, hogy csaknem kapuzáráskor távoztak; az őrök, bár furcsállták, nem tartóztatták őket fel.

Előfordult már máskor is, hogy az atyát sürgős tennivalók szólították a falakon kívülre. Nemcsak a teológiában volt jártas, hanem a gyógyításhoz is értett egy keveset. Így gyakran őt hívták egy-egy beteghez: jobban megbíztak benne, mint abban a néhány sarlatánban, akik az erődben tartózkodtak.

Vendéglátójuk, Don Alvarado Mendez becsületes ember volt. Igyekezett bőségesen megvendégelni őket még a késői órák ellenére is. Azon kevesek közé tartozott, aki nem osztotta a "halott indián, a jó indián" nézetet. Így kilógott a helyi arisztokráciát képviselő földbirtokosok köréből.

Mint minden birtokos, ő is tartott bennszülötteket, de nem rabszolgaként bánt velük: tisztességesen kifizette őket terményben.

Mendoza atya gyakori vendég volt nála.

Miután megvacsoráztak, letelepedtek kényelmes karosszékekben a kandalló elé.

Sokáig nem szólalt meg egyikük sem. Maria egy jaguárprémre telepedett összekuporodva, a tűzbe bámulva.

- Fáradtnak látszik, atyám - törte meg a csendet Gustavo.
- Egy pohár bor jólesne most - felelte szomorúan.
- Azt csiripelik a madarak, hogy a kormányzó háborúra készül - nyújtotta át a poharat a papnak.
- Háborúra? Én inkább mészárlásnak mondanám.
- Igaz, hogy a Tlaskalánok uralkodóját fogva tartja?
- Már elengedte - felelte keserűen a padre.
- Értem - bólintott komoran a Don.
- Ha tudná őfelsége, hogy bánnak az itteni alattvalókkal.
- Mióta érdekli őfelségét egy paraszt, vagy egy indián halála.
- Igaz... igaz. Egy párszor, amikor dolgom volt El Castelanoban, magam is láttam, mennyit ér egy ember élete. S mindezt isten nevében.
- Istennek ehhez semmi köze! - vonta össze szigorúan a szemöldökét a pap.
- Elnézést atyám; kicsúszott a számon - mentegetőzött Gustavo. - Akárhogy is; addig marad nálam, amíg jólesik. A szobáját előkészíttettem.
- Köszönöm, fiam, holnap korán indulnom kell.
- Máris vissza akar térni?
- Soha többé!
- Csak nem az indiánokhoz? Most, hogy ráléptek a hadiösvényre.
- Nem tehetek mást.
- Az első fehér embernek, akit elfognak, kitépik a szívét!
- Meg kell próbálnom.

Elmondta a Donnak, hogy mi történt a börtönben. Gustavo némán, összefont karral hallgatta végig.

- Ha már nem tudom lebeszélni erről az őrültségről, legalább had adjak kísérőt maguk mellé.
- Maria ismeri a járást, igaz? - nevetett Mendoza.
- Túlságosan is - fintorította el az orrát a lány.

Maria, mielőtt Cortez emberei leigázták az aztékokat, néhány hónapig rabszolgaként élt a Tlaskalánok városában. Sikerült megszöknie. Végül Mendoza vette a pártfogásába: úgy szerette, mintha a saját lánya lett volna.

Kora reggel, még egyszer megpróbálta őket marasztalni.

- Gondolja meg, padre; a biztos halálba rohan.
- Inkább téged féltelek, fiam. Ha kitör a vihar, jobb a kőfalakon belül.
- Tudok vigyázni magamra - felelte büszkén Gustavo.

Sokáig állt még a birtokának a határán; még végül végleg elnyelte őket a sűrű dzsungel. Végül hazakocogott a telivéren.

- Manuel! - Az öreg szolga átvette tőle a kantárszárat, ahogy leugrott a nyeregből. - Eredj, keresd elő a puskákat meg a lőport. Lehet, hogy hamarosan szükségünk lesz rá.


- Itt megpihenhetünk egy kicsit - szuszogott Maria, ahogy felértek egy emelkedő tetejére az atyával.

Mendoza lekászálódott a szamár hátáról, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. A lány kikötötte az állatot egy fához legelni; ők pedig leültek, hogy egyenek egy keveset. Alattuk a sűrű őserdő titokzatosan terült el. A mélyéből a legkülönfélébb hangok, zajok hallatszottak. Mögöttük egy hegylánc végtelennek tetsző vonulata kanyargott dél felé.

- Még néhány emelkedő, utána már nem kell ennyit kapaszkodni - mosolygott rá a papra.
- Legalább karban tartom magam - próbált tréfálkozni Mendoza. - Most csak az számít, hogy minél előbb odaérjünk.
- Ezeket az ösvényeket senki sem ismeri, csak a beavatottak! A kormányzó és a seregük, kerülővel fog csak Xalapatába érni - tette hozzá a lány.
- Mennyi előnyt nyerünk így? - kérdezte Mendoza.
- Talán kettő napot; esetleg hármat.
- És ha odaérünk? - kérdezte a pap. Hangjából kiérződött az aggodalom.
- Ha nem hinnék benne, hogy sikerül, el sem indultam volna - mondta Maria.
- Csak egy lehetőséged lesz, hogy meggyőzd őket! - figyelmeztette.
- Bízzon bennem, atyám!
- Mi mást tehetnék; vissza már nem fordulhatok. Tartogasson akármit a sors, szembenézek vele.
- Én is - gondolta Maria.

Gondolatban visszapörgette az idő kerekét arra a szörnyű napra. Emlékképek villantak fel a tudatában. Egy lángoló város képei. Furcsa öltözetű, fehér emberek; akik birkaként mészárolják a népét. Szülei és testvérei; akik hiába könyörögnek az életükért. A rabszíjra fűzött emberek látványa. Ő elbújt még a támadás elején egy kukoricatárolóba, de a katonák megtalálták. Egyszerűen le akarták szúrni, mint egy állatot!

Ekkor kiáltás harsant! Meglepetten fordultak mindannyian a hang irányába. A zsoldosok csodálkozva; a lány rettegve és mégis reménykedve.

Egy idősebb embert pillantottak meg, aki az öklét rázva, dühösen lökdöste szét a "farkasokat". Heves szópárbaj zajlott közöttük; úgy tűnt, nem sok sikerrel, mert a zsoldosok be akarták fejezni, amit a pap félbeszakított. Ám egy újabb parancsoló hang végképp megakasztotta őket.

Cortes közbelépésére azonnal elengedték a lányt, s eloldalogtak onnan.

A lány úgy karolta át Mendoza lábait, mintha az egy élő isten lett volna.

Később, amikor már törni kezdte a spanyol nyelvet, elmagyarázta neki, hogy tényleg egy istenségnek gondolta először, amiért megmentette őt a zsoldosok karmaiból.

A padre hangja visszarántotta a jelenbe.

- Ideje indulnunk, ha még egy jó darabot magunk mögött akarunk hagyni.

A lánynak igaza volt: négy nap alatt elérték a folyót, ami a határát jelezte a Tlaskalánok királyságának. Az éjszakát a parthoz közel töltötték.

A dzsungel naplemente után sem hallgatott. Mindenféle neszek, lopakodó léptek hallatszottak.

A tűz távol tartotta ugyan az állatokat, de nagyon jó jelzőfény is volt egyben. A lány és Mendoza csendben üldögélt mellette, amikor Maria megrántotta a bóbiskoló pap ruhaujját.

- Itt vannak!

A padre csodálkozva emelte fel a fejét. Szembe velük egy tucat indián harcos állt. Mintha a földből nőttek volna ki.