A jaguár szemei V.

Novella (1102 katt)

5. rész

A fegyverek ösvényén

Esteledett. A búcsúzó nap sugarai még egyszer, utoljára beragyogták az Alvarado birtokot. A jószágot behajtották az istállókba. A ház népe megpihenve a munka fáradalmaiból hozzáláttott a mindennapos esti dolgainak. A konyhában vidáman lobogott a tűz: készült a vacsora; szolgáknak és uraknak egyaránt.

Don Alvarado Mendez Gustavo az erkélyen állt. Figyelte, ahogy a nap sugarai kihunytak, átadva a helyet az esti szürkületnek, majd az éjszakai sötétségnek. Mélyet szippantott a hűvösödő levegőből.

Gondolatai a lány és a pap körül forogtak.

- Vajon élnek még? - merengett magában.

Bánta már, hogy elengedte őket.

Azóta eltelt hat nap; semmi hírt nem kapott felőlük. A városból viszont szinte minden nap érkeztek pletykák. Állítólag, egy jól felszerelt sereg gyülekezik; komoly tűzerővel. Nemcsak a Tlaskalánok ellen. A kormányzó egyszer s mindenkorra le akar számolni mindenféle ellenállással. És a Tlaskalánok csak az első ilyen nép lenne a hadjáratban.

De nem csak ez nyugtalanította a Dont.

Reya rendeletet adott ki, amelyben a birtokosokat kötelezte a háborús költségek részbeni átvállalására. Ez lehetett készpénz vagy fegyveresek adása, esetleg termény, vágómarha, málhás kísérők. A birtokosok összefogtak és küldöttséget menesztettek Reyahoz.

- A spanyol nemes szabad és soha nem fizetett rendkívüli hadiadót! - fenyegetőztek.
- Menjenek panaszra a királyhoz! - gúnyolódott a kormányzó.

Miután egyszerűen nem volt hajlandó erről tárgyalni velük, a nemesek megszégyenülten elkullogtak. Reya pedig kilátásba helyezte, hogy ha nem adnak önként, akkor elrekviálják, ami szükséges.

- A vacsora tálalva van, uram - mondta Manuel.
- Túl csendes minden - jegyezte meg Gustavo.
- Mi készen állunk. Az asszonyok minden este imádkoznak a házi kápolnában - tette hozzá.
- Félek nem lesz elég az ima.
- Kár rágódni ilyesmin.

A házban öt puska volt és egy pisztoly a hozzá tartozó lőszerrel. Szabadidejükben a Don kioktatott a használatára öt markos fiatalembert, akikben feltétlenül megbízott. A birtokon élő és dolgozó indiánok szintén biztosították a hűségükről.

Maga Alvarado ügyesen bánt a karddal. Fiatalabb korában nem egy nemes ifjút győzött le párbajban. Miután a felesége és a fia meghalt egy fertőző betegségben, nem volt maradása Spanyolhonban. Új-Spanyolországban vásárolt birtokot: itt akarta leélni a hátralévő éveit békében és nyugalomban.
Amióta Mendoza utoljára nála járt, újra el kezdte gyakorolni a kardforgatás művészetét.

A vacsorát csak félig fogyasztotta el. Kelletlenül eltolta magától a tányéron lévő húst. Korán lefeküdt, de nem jött álom a szemére.

Ruhástól dőlt az ágyba, így amikor az első neszeket meghallotta az ablaka alatt, csak a csizmájába kellett belebújnia.

Óvatosan kiosont az erkélyre és lenézett. Az éjszakai égbolt felhős volt. A hold hol kibukkant, hol újra eltűnt.

Nem sok mindent látott, de érezte, hogy valaki, vagy valakik odalent lapulnak támadásra készen.
Visszalépett a szobájába; régi kardja ott függött a falon kifényesítve, kiélezve. Ismerős barátként simult a kezébe. Megvárta, amíg az első fej felbukkan a korlátnál; pisztolyával célbavette.

A lövésre egy fájdalmas kiáltás volt a válasz, a férfi eltűnt. A csend hirtelen megszakadt. Mindenfelől vad ordítások harsantak.

Manuel rontott be a szobába egy fiúval: kezükben lövésre kész puskákkal.

- Mennyien lehetnek? - kérdezte a Don.
- A hangokból ítélve legalább ötvenen! - kiáltotta Manuel.
- Szűzanyám, segíts! - fohászkodott Alvarado.

Több idejük nem maradt a fölösleges szócséplésre, mert az indiánok egymás után ugráltak át az erkély kőkorlátján. Kezükben dárdát, buzogányt vagy baltát markoltak.

Manuel és a fiú eltalált még egyet - egyet belőlük; aztán birokra keltek a harcosokkal. Egy nagydarab indián a dárdájával célbavette a Dont. Alvarado szúrásra készen, óvatosan kezdett el mozogni, szemét le sem véve ellenfeléről. A harcos előrelendült szemkápráztató gyorsasággal. Alvarado kivédte a szúrást; cselezett, majd átszúrta ellenfele mellkasát.

Közben egy másik indián a földre szorította Manuelt, hogy a buzogányával kiloccsantsa az öreg agyvelejét. A fiatal szolgáló észrevette, az ellenfelét torkon ragadta, miközben leszorította a fegyvert tartó jobbját, majd áthajította a korláton. A fickó hangos puffanással ért földet.
Felkapta az egyik földön heverő gazdátlan lándzsát, s teljes erejéből elhajította. A penge átfúródott az indián mellkasán, és beleállt a kemény fapadlóba.

De nem csak az emeleti szobában dühöngött a harc. Az Alvarado birtok lakói mindenütt elbarikádozták magukat, és kinek mi esett a keze ügyébe, azzal védekezett. A birtokon élő indiánok cseppet sem barátságosan fogadták "testvéreiket". Nyilaikkal többet is leterítettek vagy megsebesítettek.
Bár sokan voltak, a puskák kiegyenlítették az erőfölényt; így hamarosan visszavonultak a Tlaskalán harcosok.

A bent lévők nem akartak kockáztatni: néhányan kimerészkedtek ugyan, de a sűrűn kopogó nyílvesszők visszaszorították őket.

- Korai még az öröm - hűtötte le őket Alvarado.

Valóban az volt!

- Égnek az istállók! - ordította valaki el magát a házban.

A tűz gyorsan terjedt.

- A puskások itt maradnak, a többiek velem jönnek! - parancsolta a Don.

A tüzet már nem lehetett megfékezni, de az állatokat ki kellett szabadítani. Nem törődve a veszéllyel egymás után hajtották ki a lovakat, marhákat.

Az indiánok kihasználva a zűrzavart újra támadtak. Ezúttal már betörtek a házba. Alvarado, érzékelve a veszélyt, azonnal visszafordult segíteni. Futtában kaszabolta az eléje kerülő vakmerő ellenfeleit. Azok tántorogva, vérbe borulva dőltek, mint a búza aratáskor.

Manuel, az öreg szolgáló egy lépést sem tágított mellőle. Az épületből kitörtek a védők kört alkotva. Középen állt a Don; véres kardjával, mint valami bősz isten.

Öt puska szórta a tüzét a támadókra; a nyílveszők egyre ritkábban hullottak közéjük. Aztán hirtelen minden elcsendesedett. Csak a sebesültek jajgatása hallatszott és az égő istállók ropogása.

Megpróbálták felgyújtani a főépületet is, de volt néhány bátor ember, akik az életük árán megakadályozták, így nem sikerült a tervük.

A hajnal első sugarai egy csatateret pillantottak meg.

Az istállók teljesen kiégtek, de az állatok nagy részét kimenekítették.

A főépületben teljes zűrzavar uralkodott. Széttört berendezési tárgyak, sötét vértócsák mindenütt. A hátsó bejárat egy része megfeketedve, az ajtó kiszakítva a földön.

A legnagyobb veszteség a Don számára, hűséges öreg cselédje, Manuel elvesztése volt. Már az apja is az Alvarado háznál szolgált. A visszavonuló indiánok nyila ölte meg. Őt leszámítva, még hét embert veszítettek; sokan megsebesültek, de felépülnek. Alvaradot megvédte a páncélja, így kisebb vágásokkal, zúzódásokkal megúszta.

A támadók legalább húsz embert veszítettek. A sebesültjeiket magukkal vitték.

Épp a halottakat temették, amikor az expedíciós sereg elhaladt a birtok mellett. Reya, a kíséretével odalovagolt kíváncsian.

- Nézze, kormányzó, ez a maga politikájának a következménye - mondta szemrehányóan Alvarado.
- Inkább a maguk nemesi ostobaságának - vágott vissza Reya. - Ha hallgattak volna rám, elkerülhették volna ezt! Előbb elindulhattunk volna, hogy leverjük a lázadást, ha mellénk állnak.
- Erőszakra erőszak a válasz!
- Maguk még szerencsések - pattogott a kormányzó. A szomszédjai, Don Bastiano és Donna Eleonóra drágábban fizetek a makacsságukért. Segítséget kértek tőlünk: tudták, hogy előbb-utóbb a vadak támadni fognak.
- És?
- Elkéstek! Don Bastianot lefejezve találtuk, a Donnát pedig keresztre feszítve. A birtokaikat pedig földig perzselték.

Alvaradoban a keserűség haragba csapott át.

- Csatlakozhatok, mint önkéntes önökhöz?
- Természetesen - bólintott kegyesen Reya. - Szeretem a bosszúálló fickókat - fűzte hozzá.
- Nem, nem bosszúállás, hanem igazságtétel - mondta Alvarado.