Szandó

Novella (1117 katt)

A mocsártól mindössze egy órányira volt a falu, megbújva a lankás dombok oldalán. Ötszázegynehány lélek lakta, kis, mocsárszéli falucska, lakói állattartásból és a környező domboldalak megműveléséből tartották fenn magukat. A domboldalt követő kanyargós utcái csendesek, olyan falu, ahol ritkán történik valami említésre méltó. Hol ez, hol az a nagyúr uralta, hajtotta be lakóitól az adót, de a falu maradt amilyen volt, kis falu a hatalmas láp peremén. Az esős évszakban Damah, az esőisten, megnyitja az ég csatornáit, és a láp előrenyomul, felduzzasztva a falut kettévágó patak vizét, de Hena, a szárazság istennője idején, visszahúzódik a láp vize, szabadon hagyva az elfoglalt mezőket, hogy az állatok kedvükre legelészhessenek.

Az útról erős, masszív híd vezet keresztül a patakon a túlparton lévő fogadóhoz. A fogadó a falu legnagyobb épülete, körbekerített udvarral, nagy istállóval és egy tucat szobával, hogy megpihenhessen a fáradt utazó. Ez volt az egyetlen fogadó több napi járóföldön, így aztán az erre haladó karavánok gyakran megszálltak itt.

Már sötét este volt, mikor a lovas beléptetett a fogadó kapuján. Lova kötőfékét odadobta az elősiető istállófiúnak, és az eső és a sár miatt mormogva belépett a fogadó ivójába.

Jól öltözött, huszonkét-huszonhárom éves férfi, magas, atlétatermetű testét barna bőrzeke fedte, sötét nadrágját térdig érő csizma takarta, az oldalán kard lógott, s az egészet egy bőrből készült kalpag tette teljessé. Hosszúkás arcát hosszú, szőke fürtök keretezték, hetyke bajusz díszelgett az orra alatt, villogó fekete szeme elcsavarta a lányok fejét, ha csak reájuk pillantott. Mozgásán látszott, hogy a kard nem csak díszítésül szolgál, hanem viselője, fiatal kora ellenére, képzett harcos.

Mindezek ellenére csak néhány futó pillantásra méltatták, mikor belépett az ivóba, ahol már alig volt szabad hely, pedig a fogadós öt nagy asztalt tartott ott a hozzájuk tartozó padokkal együtt.

Lerázta kalpagjáról a vizet, majd magabiztosan lépett oda a csaposhoz.

- Egy Szandó nevű embert keresek. Azt mondták, itt megtalálom. Itt van?
- Mi dolga az úrnak Szandóval? - kérdezte a csapos.
- Az nem a te dolgod! - förmedt rá a jövevény. - Azt mondd, hogy itt van, vagy nincs!
- Jól van, na. Nem kell mindjárt kiabálni. Csak kérdeztem. Ott ül a helyén, de én inkább nem zavarnám. - intett egy kis asztal felé, amelyik a sarokban állt. Ez volt az egyetlen asztal az ivóban, amelyik mellett két szék volt, és nem pad.

A fiatalember csak legyintett, és elindult a jelzett irányba.

Az ivót csak néhány mécses és a pult gyanánt szolgáló asztal két oldalán lévő két fáklya világította meg, így a mutatott asztal félhomályba veszett. A csapos látta, amint az idegen odalép és leül.

- Te vagy Szandó? - kérdezte az ifjú, miután helyet foglalt. Halkan beszélt, hogy a szomszédos asztalnál ülők ne hallják szavait.
- Igen - mérte végig tekintetével az ifjút a megszólított.

A negyvenes évei elején járhatott Szandó, átlagos magasságú, az átlagnál kicsivel soványabb, rövid fekete haj, semmitmondó hosszúkás arc, egy egyszerű szürke kabátban. Az a típusú ember, aki nem tűnik ki a tömegből, akire senki nem figyel fel, és ezt ő így látja helyesnek. Nem zavar senkit, tehát őt se zavarja senki.

- Jó. Úgy hallottam, te ismered jól Lápországot, tehát te leszel az, aki átvezet engem és társaimat a lápon. Készülj, mert a lehető leghamarabb indulni akarunk. Ha lehet még holnap, de legkésőbb holnapután. Érthető voltam?
- Érthető. Csakhogy, én nem megyek sehova, és nem vezetek át senkit sehol - Szandó egykedvűen, halkan válaszolt.
- A király nevében megparancsolom, hogy engedelmeskedj!
- Nekem nem parancsolsz sem te, sem a te királyod - a hangjába némi unalom is csendült, miközben tekintete az ifjúra szegeződött.
- Engedelmeskedj, mert menten széthasítlak, te parasztfattyú! - sziszegte az ifjú, kardjához kapva.

A következő pillanatban már az asztalon koppant az álla, olyan erővel, amilyet nem nézett volna ki a szemben ülőből.

- Nekem nem parancsolsz sem te, sem semmilyen királyféle! Érthető voltam? - Szandó majdnem suttogva beszélt, miközben az ifjú fejét, a gallérjánál fogva, leszorította az asztalra.

A csapos időnként odapillantott, ahol az idegen és Szandó beszélgettek. Hogy mit beszéltek, azt nem hallotta, csak azt látta, hogy kis idő múlva Szandó hirtelen átnyúl az asztal fölött, megragadja az idegen gallérját, és az asztalra rántja, miközben annak széke zajosan felborul.

A hirtelen beálló csend ellenére sem lehetett érteni, amit Szandó mond a jövevénynek, de a szeme villogása nem sok jót ígért. Az idegen mögött ülők felálltak, és kupáikat fogva félrehúzódtak. Épp időben. A következő pillanatban az idegen valósággal elrepült, rá a mögötte lévő asztalra, azon keresztülbucskázott, és begurult egy másik asztal alá, felborítva az útjába eső padokat. Szandó eközben továbbra is ülve maradt, és összeszűkült szemmel figyelte az idegen útját.

Az ifjú mozdulatlanul feküdt az asztal alatt.

A csapos odasietett.

- Él, csak elájult - mondta, miután megnézte.

Szandó rápillantott felborult kupájára, szerencsére nem sok bor volt már benne, majd nyugodtan felállt, és lassú léptekkel elhagyta az ivót.

A csapos csak ekkor hozott vizet, és öntötte le a földön fekvőt. Az pár pillanatig kábán nézett körbe, majd megértve, mi is történt, hirtelen felugrott.

- Megöllek! - ordította kardját kirántva, és a sarokban lévő asztalra nézett.
- Már elment - jegyezte meg a csapos. - Amúgy pedig, jobban teszi az úr, ha nem kötődik vele, mert Szandó megöli, még mielőtt kivonhatná a kardját. Most szerencséje volt, mert Szandó nem volt rossz hangulatban, másképp már halott lenne az úr.

Többen helyeselve bólogattak.

- Ti nem tudjátok, kivel álltok szemben! - tajtékzott az idegen.
- Nem. De a helyzet az, hogy ez itt senkit nem is érdekel - jegyezte meg a csapos fagyosan. Egy- két ujjnyival volt alacsonyabb, mint az idegen, legalább tíz évvel idősebb, de zömökebb, csupa izom, harcban edzett ember, aki nem szokott megijedni a saját árnyékától. - Ha az úr meg akarja érni a holnapot, akkor elteszi a kardját. Itt is akad néhány ember, aki tudja, mit kell kezdeni a karddal. Talán ha kevésbé dölyfösen válaszol nekem az úr, megkímélte volna magát ettől az egésztől. Akkor, megmondtam volna, hogy Szandóval óvatosan kell bánni. Már ha élni akar még egy darabig az úr - mondta, különlegesen hangsúlyozva az úr szót, valahányszor kiejtette, ezzel hátat fordított, és elindult a pult felé.

Az ifjú döbbenten nézett utána.

- De hát ki a Karno haragja ez a Szandó? - még mindig nem nyugodott le.

A csapos megállt, majd lassan megfordult.

- Nem tudja, hogy ki Szandó? - csodálkozott. - Idejön nagy dölyfösen, beleköt Szandóba, és még azt sem tudja, hogy kicsoda? - néhány lépést tett az idegen felé. - Hát megmondom én, ki az a Szandó. Nem Karno haragja, mert bár Karno a túlvilág ura, azért van rá esélye, hogy megkönyörüljön az uraságnak, ha szépen kéri. Szandó viszont nem ismer kegyelmet, ha egyszer megharagítják. Ha az ittlévők mindannyian egyszerre támadnának rá, Szandó akkor is győztesen és sértetlenül kerülne ki a harcból. Nincs még egy hozzá fogható harcos. Gyorsabb, mint a gondolat, és jobban ért bármilyen fegyverhez bárkinél. Erősebb, mint egy egész bivalycsorda. Ennek ellenére soha nincs egy rossz szava senkihez, és fegyverhez sem nyúl, csak ha nagyon muszáj. Nincs is fegyvere. Én soha nem láttam nála még egy kést sem, nemhogy kardot. De már láttam fegyverrel harcolni. Elvette az ellenétől, és saját kardjával ölte meg azt. Inkább átvágnám a saját torkomat, mintsem Szandóba belekössek. Hát ő Szandó, akivel az uraság kötözködött. Örüljön neki, hogy csak leütötte, és nem ölte meg - ezzel otthagyva a sóbálvánnyá meredt ifjút, haragos fújtatással, visszatért a helyére.

Az ifjú tanácstalanul nézett körbe. Nem akarta elhinni a hallottakat, de az ivóban lévők heves bólogatása meggyőzte, hogy ez bizony így igaz.

- Arman apó, meséld csak el neki azt a múltkori esetet, azzal az idegennel! - kiáltott az egyik.

A megszólított, egy ősz hajú, napcserzett arcú, felkapta a fejét.

- Hah! Az, bizony, érdekes eset volt. No, menj csak odébb! - bökte oldalba a mellette ülőt. - Engedd leülni az ifjú urat!

A megszólított arrébb húzódott, hogy helyet engedjen.

- Tegye el a kardját az úr, és üljön le egy kissé, no, hisz nem harapok. Aztán elmesélem azt az esetet, mert igazán érdekes eset. Az bizony.

Az ifjú engedett a meghívásnak, és kardját eltéve, helyet foglalt az asztalnál.

- Hát, hogy is volt az? - kezdte az öreg a mesélést, lassan, tempósan, meggondolva a szavait. Az ivóban lévők odasereglettek az asztala köré, úgy lesték az apó szavait.
- Már van annak vagy három esztendeje. Úgy bizony, három esztendeje is van már. Egy sötét este, épp olyan, mint ez a mai, itt ültünk néhányan, és idogattuk a borunkat, mikor bejött egy idegen férfi, és leült ahhoz az asztalhoz ott, né - intett a szomszédos asztal felé. Nagyot kortyolt a kupájából. - Kért ő is egy kupa bort és azt itta ott. Épp azon a padon. Messziről jöhetett, mert soha nem láttam még erre mifelénk, pedig én ismerek sok embert, távolabbi vidékekről is. Aztán csak úgy ült ott, és itta a borát. Csak úgy egymaga. Szandó is itt volt, ott ült a helyén, ahol mindig is szokott, ha a mi vidékünkön időz. Ő is csak úgy ült ott magában, és idogatta a borát. Nem szólt az senkihez, és nem is nézett senkire, ahogy mindig is szokta, csak ült és idogatta a borát. Mert Szandó már csak így szokott. Bejön, leül az asztalához, a csapos elé teszi a kupa bort, ő pedig ott elüldögél, közben idogatja a borát. Néha fél napig is ott üldögél. Nem szól senkihez, nem is néz senkire. Csak úgy ül ott magában. Ő már csak ilyen.

Elgondolkozva bólogatott egy darabig, majd ismét kortyolt a borából.

- Szóval, ahogy mondom, csak úgy üldögél és borozgat, Szandó is meg az idegen is. Külön-külön, mindenik a maga asztalánál. Aztán Szandó fölállt, és elindult az ajtó felé. Az idegen mellett kellett elhaladnia, hogy az ajtóhoz érjen, hát arra ment. Mikor elhaladt az idegen mellett, az hirtelen fölállt, és tőrt rántva le akarta szúrni Szandót. Csak úgy, hátulról. Bizony. Nem volt az becsületes ember. Aki hátulról akar leszúrni valakit, az nem becsületes ember. A becsületes ember, ha már harcolnia kell, szemtől-szembe áll ki. Nem hátulról. Milyen dolog az, hátulról leszúrni valakit? Becstelenség. De ez így akarta, hátulról leszúrni. De nem sikerült neki! De nem ám! Én még soha nem láttam olyat. Az idegen fölállt, lesújtott a késével, a következő pillanatban pedig, Szandó már szemben állt vele, karba font kezekkel, és az idegen keze már üres volt. Már nem volt nála a kés. Csak csodálkozva nézte az üres kezét, majd a saját mellét. Először észre sem vettem, hogy a kés már markolatig volt döfve az idegen mellkasába. És Szandó csak úgy állt, karba font kezekkel, és a szeme csak úgy szórta a villámokat. Az idegen is csak állt, és bambán nézte. Úgy halt meg, hogy fel sem fogta, mi is történt. Csak összerogyott, és már vége is volt. Bizony így történt. Aztán Szandó megfordult, és nyugodtan elballagott, mintha mi sem történt volna. Akkor szaladt el valaki a bíróért, meg is jött hamar a bíró, de nem tett semmit Szandó ellen, mert mindannyian láttuk, hogy az idegen hátba támadta. Csak védekezett. Ez így történt, bizony. Soha nem tudtuk meg, ki volt az idegen, és miért akarta ledöfni Szandót. Úgy temettük el, hogy azt sem tudtuk, ki volt. Bizony. - nagyot kortyolt a borából, és intett a csaposnak, hogy töltsön még egy kicsit.

A csapos, korsóval a kezében járta körbe az ivót, töltve mindenkinek, aki csak kért.

- Vannak, akik azt mondják, hogy Szandó a Lápország szelleme, mások meg azt, ő a valaha élt legnagyobb varázsló. Én nem tudom, mi igaz mi nem, de azt bizton állíthatom, nála gyorsabb embert még nem láttam. Sem erősebbet. Ez biztos. - többen helyeslően mormogtak és bólogattak az apó szavaira. - Időnként bemegy a lápba, és akkor sokáig nem látni. Senki nem tudja, hol jár olyankor. Nem fél a láptól. Néha egy évig sem jár erre. Máskor meg nem megy sehova hónapokig. Van egy szoba itt a fogadóban, ami csak az övé. Senki mást nem szállásol el oda a fogadós, még akkor sem, ha Szandó egy évig nem jön erre. Sosem tudni, mikor jön, vagy mikor megy. Senki nem tudja honnan való vagy, hogy ki ő valójában. Hát ilyen ember ez a Szandó. Ilyen bizony. Nem fél senkitől és semmitől. Ő akkor is be mer menni a lápba, amikor más messzire elkerüli. Állítólag egyenesen keresztülmegy a lápon, nem csak a szélén ahol, a karavánutak vannak, még ilyenkor is, az esős évszakban, amikor a láp kiönt egészen a falu gátjáig. Pedig az legalább két hónapi út, mocsarakon, úttalan utakon, szörnyek és egyéb veszedelmek közepette. Bátor, nagyon bátor. És erős, rettentően erős. Mikor a fogadós építette a hidat keresztül a patakon, megkérte Szandót, ugyan segítsen már neki kissé.

A híd négy nagy gerendára van építve. Két öl vastagok, és legalább negyven öl hosszúak. Liyak fából faragták a gerendákat, ami majdhogynem olyan nehéz, mint a vas. Öt ember nem bírt megmozdítani egyet közülük. Úgy kellett egyenként odavontatni csúszótalpakon, mert a szekér el nem bírta volna őket. Szandó mégis úgy kapta fel a gerendákat és fektette keresztül a patakon, mint juhász a botját. Még csak nem is erőlködött neki. Csak úgy, megfogta, felemelte és óvatosan keresztülfektette a patakon. Mintha csak pálcák lennének. Bizony így történt. - kortyolt egyet a kupájából az apó.

Az ifjú hitetlenkedve nézett Arman apóra, de mikor többen is mondták, hogy ők is látták azt a bizonyos hídépítést, kénytelen volt elhinni a hallottakat.

- Aztán, - folytatta az öreg, - ott van az a másik dolog is. Mármint, hogy Szandó nem öregszik. Még suhanc koromban találkoztam vele először, de akkor is így nézett ki, mint most. Nem öregedett semmit. Látja az úr? Az úrnál fiatalabb voltam, mikor megismertem, most pedig már az unokám is majdnem egyidős az úrral. Én megvénültem, de Szandó nem. Épp olyan maradt, mint volt. Bizony - és elmerengve bólogatott.
- Talán halhatatlan ez a Szandó? - hitetlenkedett az ifjú.
- Azt nem mondtam - rázta meg a fejét az öreg. - Én olyat nem mondtam. De... van benne valami, csak nem úgy, ahogy azt uraságod gondolná.

Elgondolkozva mélázott egy ideig.

- Ezt még nem mondtam el senkinek, de én már láttam Szandót holtan.
- Holtan? Az lehetetlen! Szandót? Az hogy lehet? -futott végig a mormogás a hallgatóságon.

Az öreg elmerült az emlékeibe, megfeledkezve a boráról is. Csak forgatta kezében a kupát, majd, az emlékek súlya alatt, annyira megszorította, hogy belefehéredtek az ujjai.

Aztán lassan beszélni kezdett.

- Régen történt, még csak a nagyobbik fiam volt meg a három közül, és az is alig egy esztendős. Egy nap Mardon, a fogadós, megkért, menjek el vele meg még pár emberrel, mert találkozni akar valakivel, és nem akarna egyedül menni. Megkért, hát elmentem. Még négy, velem egykorú férfi jött velünk innen a faluból. Ma már csak Mardon, Angrin és én élünk azok közül, akik akkor ott voltunk. Dól, a tavaly halt meg vénségére, Renó már vagy öt esztendeje halott, őt kór ölte meg, Forner pedig, már tizenöt esztendeje meghalt, mikor az erdőn reá dőlt a fa.
- Szóval, elindultunk Mardonnal. A mocsári úton mentünk, amelyik Gruh felé visz. Már majd egy fél napja mentünk, mikor találkoztunk Szandóval. Mikor Mardon meglátta, megállt, és megkért bennünket, maradjunk le tőle, de ha szükséges, akkor siessünk a segítségére. Úgy is tettünk. Mi megálltunk, ő odament Szandóhoz, és beszélgetni kezdtek. Valamin nagyon vitatkoztak. Nem tudom min, mert mi távolabb álltunk. Szandó akkor is nyugodtan halkan beszélt, mint mindig, csak Mardon kiabált vele néha. Egyszerre Mardon kirántotta a kardját, és mellbe döfte vele Szandót. Egyenesen a mellébe döfött. A kard hegye kijött a hátán. Bizony, erős szúrás volt. De Szandó csak állt, meg se mozdította még a kezét sem. Csak állt és a Mardon szemébe nézett. Mozdulatlanul és némán. Aztán csak lehunyta a szemét, és hangtalanul összeesett. Vége volt. Mire odaértünk hozzájuk, már halott volt, mint egy kő. Mardon azt mondta, temessük el tisztességgel, de nem volt nálunk semmi, amivel egy tisztességes sírt lehetett volna ásni. Ott nem hagyhattuk a vadak prédájául, magunkkal nem hozhattuk, mert hosszú volt az út hazáig, hát rákötöttünk egy nagyobb követ, és a lápba süllyesztettük. Bizony így tettünk. Mikor végeztünk, elindultunk vissza a falunkba. Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Itthon sem mondtuk el senkinek, hol jártunk és mit tettünk - elrévedve nézte a kezében tartott kupát.
- Közel egy hónap eltelt, mikor egy este betértem egy kupa borra az ivóba. Akkor még a régi ivó volt, akkoriba még nem volt fogadó. Azt lebontotta Mardon, a helyett építette ezt a mostanit. Szóval, betértem egy kupa borra, és csak úgy ültem és idogattam a boromat. Egyszer csak nyílik az ajtó, és belép rajta Szandó. Azt hittem, menten lefordulok a padról. Itt ment el mellettem, ha felemelem a kezem, elérhettem volna. Mikor mellém ért, rám nézett és mosolygott. Mosolygott, és láttam rajta, jót szórakozik a rovásomra. Azt hittem, megőrültem. Láttam mikor Mardon leszúrta, majd segítettem eltemetni a lápba, és most mégis itt van, és kinevet engem. Aztán nyugodtan odasétál Mardonhoz, és vigyorogva megkérdezi tőle, hogy lehiggadt-e már, és lehet-e már normálisan beszélni vele. Mardon sápadtabb volt egy halottnál. Csak dadogni tudott. Később bementek a belső szobába, és ott beszélgettek sokáig. Sok esztendeje történt ez, de nem volt elég bátorságom Mardont megkérdezni, mi is történt akkor, ott a lápban, és most már nem is fogom megtudni soha. Nálam öregebb Mardon, és már halálán van. Lejárt az ideje. Tudom, a többiek sem szóltak senkinek a történtekről. Pedig ők sem értették ezt az egészet, ez biztos. Mardon és Szandó attól a naptól fogva jó barátok lettek. Később Szandó segített Mardonnak a régi ivót elbontani, és felépíteni ezt a mostani fogadót. Szandó néha elmegy hosszabb- rövidebb időre, de mindig visszatér ide végül.
- Miután Szandó visszatért, eleinte féltem, hogy bosszút akar állni rajtunk. De nem történt semmi. Azért én féltem tőle nagyon. Néhány hónapra rá, egy nap, elmentem fáért az erdőbe. Fogytán volt otthon a tűzifa, hát elmentem, hogy hozzak egy szekérrel. Meg is raktam a szekeret, és indulok hazafelé. Ahogy jövök-jődögélek, hát egyszerre egy nagy roppanás, és már repültem is le a szekérről. Eltörött az egyik hátsó kerék tengelye, de oly módon, hogy a szekér az oldalára fordult. Azért vetett le magáról engem. A tengely az tengely, de a baj ott volt, hogy ahogy leestem a szekérről, olyan szerencsétlenül estem, hogy eltörött a bal lábam. No, szépen vagyok, gondoltam. Ember erre ritkán jár, legfeljebb csak fáért, mire az otthoniak észreveszik, hogy baj lehet, és keresni kezdenek, addig sok idő eltelik. Közben engem fölfalhatnak a vadak, hisz még meg sem tudom védeni magam a törött lábam miatt. Ott töröm a fejem, mármost mitévő legyek, hát egyszerre csak Szandó közeleg. No Arman, gondoltam magamban, most véged van. Most bosszút áll rajtad, amiért akkor ott voltál a mocsári úton. Mikor oda ért hozzám megállt, körülnézett, majd egy szó nélkül, fadarabokat kötözött a törött lábamra, ne tudjon megmozdulni a törött rész, majd kifogta a jószágot a szekér elől, és fejére fordította a szekeret fástól, mindenestől. Fogott egy karnyi vastag ágat, és odakötözte a törött tengely helyére, ráerősítette a kereket, majd megfordította a szekeret. Ekkor visszarakta rá a fát, befogta elé a jószágokat, megfogott engem is, és óvatosan fölrakott a szekérre, fölült ő is, és szépen elszekereztünk a házamig. Ott engem letett a tornácra, ő pedig lepakolta a fát a szekérről, majd kezét megemelve elköszönt, és már ott sem volt. Én pedig még csak meg sem köszönhettem neki, amit értem tett, mert addigra már el is ment. Később, mikor már a lábam is rendbe jött, hallottam, hogy másokon is segített, ha bajban voltak. Bizony, segít mindenkinek, akinek csak teheti, és még egy köszönömöt sem vár el érte senkitől. Meg sem várja, hogy megköszönhessék. Segít a rászorulónak, és mire megköszönnék, már rég elment. Ilyen ember ez a Szandó. Bizony. Sokan vannak, itt a faluban, akiknek segített. Sok betegnek hozott olyan gyógyírt, amit csak ő ismer, és meggyógyította őket. Ha segítséget kért tőle valaki, szó nélkül segített, soha nem utasított vissza senkit. Itt mindenki tiszteli Szandót. Mindenki. Bizony, így igaz - és emlékeibe merülve elhallgatott.

Csend telepedett az ivóra, csak a fáklyák sercegése hallatszott.

- Azért az sem volt semmi - törte meg a csendet, néhány perc múlva, egy középkorú férfi - amit öt év előtt tett azzal a rablóhordával, amelyik fel akarta dúlni a falut. Híj, de elbánt velük! Pedig egymaga állt ki ellenük! - nézett az ifjú idegenre, és a szeme csak úgy ragyogott az emlékek hatására.
- Egyedül? Egy egész rablóbanda ellen? - az ifjú nem tudta eldönteni, csak bolondítják, vagy valóban így volt.
- Bizony. Teljesen egyedül. Pedig a rablók voltak vagy ötvenen, ha nem többen. Ott voltunk mi is, minden harcképes ember a faluból, de Szandó megtiltotta, hogy közbelépjünk. Azt mondta, várjuk ki a végét, és ha őt megölik, akkor harcolhatunk mi is.
- Így volt. Mi is ott voltunk - szóltak többen is, bizonygatva, hogy ez valóban így történt.

Az ifjú álmélkodva hallgatta őket.

- Az úgy volt, - kezdte a történetet a férfi, - hogy úgy a száraz évszak végén jártunk, már majdnem végeztünk a termés betakarításával, mikor halljuk ám, hogy a kétnapi járóföldre lévő Gronig falvát rablók prédálták fel. No, erre mi felkészültünk a fogadásukra, hisz nem tudtuk, nem jönnek-e a mi falunk ellen is. Minden fegyverforgatásra alkalmas ember összegyűlt, és kivonultunk a Felső lapályra, ahol az út jön Gronig felől, várni a rablókat. Akkoriban Szandó már hónapok óta nem volt a faluban, nem tudtuk merre jár, tehát nem számítottunk a segítségére. De ez nem jelentett gondot, mert mi magunk is meg tudjuk védeni magunkat, jártasak vagyunk a kardforgatásban, kopjavetésben és más harci szerszámok kezelésében. Meg aztán mi is voltunk vagy százötvenen. Tehát, kivonulunk a Felső lapályra, majd szerzünk mi meglepetést a rablóknak, de olyat, hogy belesántulnak! Ahogy ott várunk, meg is érkeznek a rablók, annak rendje és módja szerint, de mikor meglátták, hogy várjuk őket, hát az nagyon nem tetszett nekik. Megálltak tőlünk vagy százlépésnyire, és tanácskoztak. Amikor végeztek a tanácskozással, a vezérük megüzente, megkegyelmez mindenkinek, ha átadjuk nekik a terményeink felét, ellenkező esetben kardélre hánynak mindenkit a faluból. Erre azt üzente vissza a bíró, nekik adjuk mindet, csak jöjjenek és vegyék el, ha tudják. Alighogy elment a küldöncük, még nem ért vissza a többiekhez, hát látjuk, hogy Szandó ballag felénk a láp felől. Mikor odaér hozzánk, a bíró elmondja neki a rablók üzenetét és a választ, amit ő küldött vissza. Jól van, mondta erre Szandó, ti maradjatok itt, majd én megnézem magamnak ezeket a rablókat. A bíró tiltakozni akart, hogy mi is meg tudjuk védeni magunkat, de Szandó leintette, majd ha őt megölték a rablók, akkor mi is verekedhetünk kedvünkre, addig maradjunk veszteg. Ezzel elment a rablókhoz. Senki nem mert ellenkezni vele, hát vártunk. Megállt vagy húszlépésnyire a rablóktól, és valamit kiáltott feléjük. Nem értettük mit, mert messze is volt, meg a szél is fújt erősen. Egyszerre csak kilép a rablók közül egy nagy behemót, Szandó alig a válláig ért, és nagy kardforgatással nekirohan. Aztán láss csodát! Alighogy a behemót odaér, Szandó megmozdul, de olyan gyorsan, hogy szem nem tudja követni, és a következő pillanatban a behemót, csupasz hátsóval, elvágódik. Merthogy Szandó leoldotta a behemót nadrágzsinórját, a nadrág pedig lecsusszant annak bokájára, ez pedig ugye, komoly gondot okoz egy szaladó embernek. Ezért volt csupasz a rabló hátsója és ezért bukott orra. De akkorra már a rabló kardja a Szandó kezében volt, és ahogy elvágódik a behemót, hát nekilát Szandó, és alaposan elpaskolja a rabló csupasz hátsóját a saját kardlapjával. De olyan alaposan, hogy mi is hallottuk a rabló üvöltését valahányszor a kard lecsapott. Később megtudtuk, a behemót maga a rablóvezér volt. A többi rabló kővé meredve nézte, ahogy a vezérükkel elbánik, aztán, mikor észbe kaptak, nagy ordítással és kardlengetéssel nekirohantak Szandónak. De addigra már Szandó befejezte az ütlegelést, és mint a gondolat, ugrott a rablók közzé. Lett is nagy kavarodás. Mint a villám cikázott a rablók között ide-oda, mire a rablók rájöttek mi történik, addigra már egyiküknél sem volt se kard, se kés. Szandó mindtől elvette és eldobálta felénk, hogy úgy potyogott elénk a sok kard és kés, mint a záporeső. A rablók előbb meglepődtek, aztán nagy ordítozással, puszta kézzel támadtak Szandóra. Ekkor mondta a bíró, hogy ezt bizony látni akarja közelebbről is, és futva indult a verekedők felé. Mi utána. De mire odaértünk, a rablók már mind a földön voltak, leütve. Csak Szandó állt és a behemótot tartotta a nyakánál fogva, de úgy, hogy a behemót lába a levegőben kalimpált. Csak úgy fél kézzel fogta a rablót, mint fehérnép az ünnepi ebédre szánt csirkét. Mikor aztán a rabló képe kezdett elszürkülni, akkor letette. Megmondta a rablóknak, azt akarj, vigyék vissza az elrabolt javakat Gronigba, de ha valaki szökni próbál, hát azt alaposan csúffá teszi. Nem is mertek a rablók mozdulni a Szandó engedélye nélkül egy lépést sem. Úgy vittek vissza mindent, olyan engedelmesen, mint kisgyermek engedelmeskedik az anyja szavának. Mi is elkísértük őket, voltunk vagy húszan, egészen Gronig falváig, és ott megvártuk a Fokvárból kiérkező katonákat, azok aztán elvitték a rablókat a tömlöcbe. Úgy hallottam, a rablóvezért felakasztották, a többit elvitték a Karman hegyek kőbányáiba. Hát így bánt el Szandó egymaga az egész rablóbandával. Sokáig a rablókon nevetett az egész vidék. - nevetve fejezte be a történetet.

Nevetett a hallgatósága is.

Még nevetgéltek egy ideig, felelevenítve a rablók megszégyenítésének emlékezetesebb mozzanatait, majd lassanként elkezdtek hazaszállingózni az emberek. Már csak néhányan tartózkodtak az ivóban, mikor az ifjú kiment. Kivezette lovát az istállóból, majd ellovagolt az éjszakába. Ment találkozni a társaival, és beszámolni a történtekről. Tudta, nem fognak örülni.

A dolga annyi lett volna, hogy megtudja, Szandó a faluban van, vagy nincs. Nem ő kellett volna tárgyaljon vele. Kicsit túlbuzgó volt. Lehet, meg fogják büntetni, de ezt vállalnia kell. Azért be fog számolni a történtekről, és arról is, amit a falusiak meséltek. Érdekes dolgokat hallott. Talán tud mit kezdeni az ura a hallottakkal.

Ügetésre fogta lovát.