A Bárdok Alkonya /Első Könyv Első fejezet/

Novella (979 katt)

I. Könyv.
A Jelek könyve
I.
A hosszú béke kétszázhatvanadik évének végén, mikor az Elechte- i Egyesült Királyságok Téli Játékai éppen befejeződtek, Marius a Keleti Királyság fővárosának polgára, a kovácscéh nagymestere éppen a családi házába tartott. Nem gondolt semmire, sem jövőre, sem múltra, csak hogy végre elérje a meleget és biztonságot jelentő ajtókat. A kegyetlenül csípős szél a közeledő hajnal illatait sodorta felé. Piros orrával beleszimatolt a levegőbe és elmosolyodott. Sülésben lévő pékáruk és húsok, friss hal és rák szaga szállt egyenest felé. A hajnal sugarai ódzkodtak előbukkanni a horizonton, így Marius csak a fáklyák fényében vehette figyelembe, hogy éjfél után alig két órával mennyire kihaltak az utcák, és mégis mennyire lelkiismeretesen készülnek az emberek a reggelre. Elmosolyodva biccentett egy ifjú inasnak, aki egy vízzel telt vödröt cipelve megpróbált kitérni az útjából. A fiú vékony testfelépítése ellenére kordában tudta tartani a túlzott súly hordozása miatti egyensúlyzavarait, de az utolsó pillanatban bebotladozott Marius elé. A férfi - öreg korát meghazudtolva- villámgyorsan félreugrott, és megpróbálta nem útját állni egy sietős cselédlánynak, aki keresztülszáguldott a szemben álló két házat összekötő kis utcán. Az inas közben mégis megcsúszott a fagyott harmatcseppeken, amik az utca kockaköveit borították, és sikerült egy akrobatákat megszégyenítő és elemi erejű esést produkálnia. Marius hasát fogva nevetett, de vigyázott nehogy a nagy nevetés közepette ő is elveszítse egyensúlyát és a fiú sorsára jusson. A cselédlány kuncogva lépett be a ház ajtaján, és nem sokat törődve az ifjúval gyorsan be is csukta azt. Marius, miután kinevette magát, odasétált a földön fekvő, ülepét simogató inashoz, és mosolyogva segítette talpra. Az alig huszadik életévét betöltött inas bosszankodva vette tudomásul, hogy a vödör széthasadt és a víz elfolyt. Morogva indult vissza a kúthoz, mert előre érezte hogy a vödör árát rajta fogják számon kérni. Marius táskás szemeivel követte, ahogy a fiú eltűnik az utcasarkon, majd folytatta útját. Fáradtan sóhajtott egyet és komorabb arckifejezést öltött fel. Így leginkább egy gondterhelt írnokra hasonlított. Ha kezeit nem borították volna bőrkeményedések, és nem látszott volna rajtuk, hogy rendszeresen fizikai munkát végeznek, még talán igaz is lehetett volna. Marius gondja viszont egészen más volt. Ezen az estén túl sokáig volt fent és a munkáját is a családja elé helyezte. Egészen éjfélig kellett várnia az utolsó ügyfelére és Az pontban a harangszóra meg is érkezett -mint azt a tervben meg is beszélték-. A munka veszélyes volt, de Marius úgy vélte itt az ideje élni egy kicsit és kockáztatni. Elfeledkezett azonban a családjáról. A felesége türelmetlen egy asszony. Épp emiatt sietett olyan nagyon. Legalábbis a felszín ezt mutatta. De mélyen önmagában tudta: Idegességének oka az, hogy olyan dolgokat látott az este folyamán, amik meghaladták egyszerű gondolkodását. Rengeteg pénzre tett szert, de igen alapos munkát kellett végeznie, miközben a türelmetlen ügyfél utasításait hallgatta.

- Ennyi pénzből egy egész hétre elég ennivalót tudok vásárolni.- gondolkodott és előre örült felesége örömének.
Útban hazafelé azon kapta magát, hogy a múlton rágódik. Visszaemlékezett a Hosszú Béke előtti időkre, amikor az irányítás nélkül élő embertömegek bandákba, hordákba tömörültek, és a területért folytatott véres harcok tizedelték a népet. Ez volt a kiskirályok korszaka. Ő maga még nem élhette meg ezeket a szörnyű időket. Hálás is volt az égben lakozóknak ezért. A legnagyobb harcok közepette mindig volt egy-egy törzsi, vagy vallási háború, ahol a kisebb bandák a túlélés érdekében egyesültek. Egy ilyen- látszólag egyszerű - csetepaté után került sor a népegyesítésre! Ez volt az erőszak és zsarnokság éve pontosan háromszáz esztendővel ezelőtt. Abban az évben a forrongó kontinenst a belső ellentétek és valami névvel nem illetett fenyegetés a pattanásig feszítette. Egy nap egy sötét és hatalmas hadvezér ragadta magához a hatalmat. Szövetkezve a messzi nyugatról jövő kegyetlen, gonosz népekkel anarchiába és káoszba taszította az akkor ismert világot. Ocsmányabbnál ocsmányabb alattvalói- orkok, trollok, lidércek, koboldok, és megrontott, korrupt lények lesték minden szavát és tették ki haderejének gerincét. A bestia légiók és szörnyhordák könnyen és minden nehézség nélkül hajtották igába a földeket. A parasztok, és a gyermekek nem képviseltek túl nagy ellenálló erőt. Aki mégis ellenállt azt elsöpörték.

A történelemkönyvek hűen emlékeznek meg a hihetetlen méretű fejetlenségről. Rettegés és árulás uralta a kontinenst. A lelketlen hadvezér később élőholt ősmágusok megidézésével olyan nagy mágikus hatalomra tett szert, hogy képes volt legyőzni a halált és megrontani mindent. Haethlin Paeris volt valaha a neve, de ezt később Hollair Peatreon -"világok rontója" - ra változtatták. Míg világ a világ a krónikák, és a későbbi korok úgy emléketek meg róla: "Ő a világrontó feketemágus, világunk ellenségeinek hadvezére." Mára már inkább mitikus személlyé vált. Ő az aki a rossz gyermekeket a légiójába rabol, és ott minden nap éhezteti és megkorbácsoltatja őket, ha anyjuknak nem fogadnak szót.

Aztán feltűntek a Bárdok. Senki nem tudta megmondani honnan, és mikor jöttek. Egyszer csak híreket lehetett hallani egy magukat Bárdoknak nevező emberek csoportjáról. A központosult birodalom határán hirtelen megjelenésük gondterhelté varázsolta a sziklamerev érzelemmentes arcot. A Világrontó, bár erre nincs bizonyíték, valahonnan ismerhette a Bárdokat, mert a központosult birodalom teljes hadseregét a hirtelen feltűnő csapatra—100-150 ezer fő a 200 fős "bárdsereg" ellen- irányította. Sokan állították azt- és valószínűleg ez áll a legközelebb a valósághoz tekintve a Bárdok viselkedését,- hogy a hadúr régebben Bárd volt, de hatalma java részét elvesztette és gonosz viselkedése miatt menekülnie kellett. A hadsereg kivonulása a "tisztátalan horda" ellen hatalmas ünnep volt. Ám alig 3 nappal később-, amikor a hadoszlop még csak fele úton sem volt- Hollair új híreket kapott. A birodalom határának négy égtája felől újabb 100-100 fős bárdcsapat közeledett.

A bárdok eltüntetésére irányuló offenzíva egyetlen "csatájára" a Skelethoor falu melletti kaszálón került sor. Senki sem tudja megmondani mi történt ott, a Bárdok pedig csak mosolyognak a "csata" emlegetésekor. A tények arról számolnak be, hogy este kezdődött a harc, majd reggel a teljes menetoszlop egyetlen halott és sebesült nélkül a Bárdok oldalán megindult saját elnyomó Ura ellen. A birodalom vezetőségében fejek hullottak- a szó szoros értelmében- majd, mondják hogy egy hatalmas térkaput nyitva a sötét hadvezér a hűségesebb-és többnyire nem ember- követőivel átlépett egy másik létsíkba. A Bárdok későbbi vizsgálata azt támasztja alá inkább, hogy a mágus valószínűleg az ismert kontinensen kívülre menekült. Pontosan meghatározni nem voltak képesek, de ez a felszabadítás napjaiban nem is volt fontos. Senki nem akarta követni elnyomó urát. A hátrahagyott ellenfeleket pedig "meggyógyították", és elfelejtettek minden gondot. A Bárdok figyelmeztették a népet, és ez jóslatként máig fennmaradt: A sötét ellenfél még visszatér, hogy beteljesítse sorsát. És akkor a Bárdok ítéletet mondanak fölötte. A múlton rágódó Marius összeráncolta a homlokát, mikor eszébe jutott a jóslat. Remélte ő már nem éri meg a fekete ellenfél visszatérését. Nem kívánt harcolni. Békés életében még soha nem kellett erőszakosan fellépnie. Megrázta fejét és folytatta a múlt feltárását.

A Bárdok hatalmas ünneplés közepette bevonultak a fővárosba, majd miután kipihenték magukat és bevárták egymást, beültek a királyi palota nagytermébe-, a híres Tanácsterembe-, és rögtön elkezdték a kontinens ujjászervezését. Két teljes nap múlva végül megszületett a birodalom melynek a neve Elechtei Egyesült Királyságok. A mai királyságok területeikben szinte semmit nem változtak, mivel a helytartók mind egy szálig meg voltak elégedve a saját kis birodalmuk nagyságával. Eredetileg 160 tartományra osztották a Népegyesülést külön helytartókkal, de később a gazdasági egyensúly miatt egyes tartományok egybeolvadtak. Mára már csak a Perem áll tartományokból, körülölelve a Magot- másik és ismertebb nevén a Központi Birodalmat-, Ami öt nagykirályságból állt. Négy nagykirályság- Északi, Déli, Keleti és Nyugati- körülölelte az ötödiket. Az ötödik tartomány, magából az Egyesült Királyságok fővárosából Barda- Alléionból (Ami annyit jelent a Bárd Csillag) állt. Bár a Bárdok nem akartak semmilyen jutalmat a felszabadításért, az emberek mégis a tiszteletükre nevezték el a fővárost. A Birodalom hatalmas fejlődésen ment keresztül az alatt az idő alatt, amíg a Bárdok felügyeltek mindent. A nép őket szerette volna vezetőkként, de a Bárdok állításuk szerint "nem ezért jöttek." Mára már az Egyesült Királyságok túl vannak a kétszázadik uralkodójukon és fél év múlva újra választás következik. A Bárdok befészkelték magukat mindenhova, mint a tudás és értelem őrizői és kis közösséget alapítottak. Az Elsők, ahogyan a legelső 600 Bárdot nevezik, még mindig élnek, de a városokat járva keresik az ifjú tehetségeket. A zenészek és mágusok legjobbjainak akadémiát alapítottak nemcsak a fővárosban, de minden régióban hogy fennmaradjon a Bárd közösség, és mára már elérték az ezer főt. A kontinens csendben fejlődött. Az egyetlen gondot a néha a határokon feltűnő hordák okozták. Voltak ugyanis népek, amelyek nem kívántak a Bárdok birodalmába betenni lábukat, ám mindent megtennének, hogy egy kis részt kiszakítsanak a birodalomból, és önálló államot alkossanak. A Hosszú Béke száztizennegyedik évében hatalmas egyesített kívülálló sereg ostromolta nyugaton a birodalmat, de sikerült véresebb csaták és hatalmas áldozatok nélkül visszaverni őket. Azóta törvény tiltja az Egyesült Királyságok területére kívülállókat engedni. Szerencsére csak Nyugatról tudnak a szárazföldi katonák egy félszigetről átkelni Archton kontinensére. Keletről, Északról és Délről tengeri védelem állja útját a Birodalom ellenségeinek. Az Archton földjén alapított Elechtei Egyesült Királyságok polgárai biztonságban érezték magukat. A sors azonban úgy döntött, a Birodalom túl sokáig élt boldogan. Marius sejtette, hogy baj van, de hogy mekkora azt még Ő se fogta fel.Az ajtóhoz érve abbahagyta a történelem feltárását és leporolta a kabátjára és egyéb ruháira tapadt havat. Megvizsgálta arckifejezését a bejárati ajtó melletti ablakon, és fáradtan konstatálta hogy szemei beestek, karikásak, és ami a legszembetűnőbb, sápadtabb a szokottnál. Remélte senki nem figyelt fel erre és kezének remegésére. Az este -és különösen az éjféli vendég- nagyon sokat kivett belőle. Halkan kinyitotta az ajtót, majd belépett a házba, ami a vártnál is zsúfoltabb volt.

- Hát persze -emlékeztette magát- ma ünnepeljük a Játékok végét. Ma van a Győztesek Estélye. A tehetős céhmester megengedhette magának, hogy az átlagosnál nagyobb házban éljen, ami- a kis család miatt még inkább- lehetővé tette a vendégek elszállásolását és a nagy partik rendezését. A tömegen keresztül meglátta nagyobbik fiát amint a néhány nappal ezelőtt önállóan elkészített kardját villogtatja az ámuló fiatal lányoknak.
- Nézzenek oda.- Mosolygott magában- Alig tizenhét éves, és már jobban bánik a lányokkal, mint egy herceg. Mosolyogva biccentett Aethlosnak aki egy nemesi főúrnak is tiszteletére váló meghajlással válaszolt. A lányok kéjesen felsóhajtottak, majd megtapsolták. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy ezt a fajta tiszteletnyilvánítást a párbajokon lehetett látni, a küzdő felek részéről. Úgy látszik Aethlos még mindig a végjáték a bajnoki címért vívott gladiátorharc hatása alatt van, és nem tud szabadulni a párviadalok látványától.
- Ráér Ő még megtanulni az élet mélyebb rétegeit. Had szórakozzon kedvére, amíg fiatal. Ezek voltak Marius utolsó gondolatai fiáról ezen az estén. Feleségét kezdte igazán keresni. Őt érdekelni fogja, ki volt az éjjeli kuncsaft. Mivel azonban az idő nem lett volna alkalmas a kényes téma megbeszélésére, Marius inkább a parti utánra halasztotta a dolgokat, és inkább élvezte a hajnal további részét.
Miután a vendégsereg elhagyta a házat, és a cselédek elkezdték a tivornya nyomait feltakarítani, Marius félrevonta feleségét és magukra zárta a hálószobaajtót.
- Eddig tudtam várni, de ezt a titkot meg kell osztanom veled. Senkinek sem adhatod tovább és nem is beszélhetsz erről előttem se többet.- Ezekkel a baljóslatú szavakkal kezdte mondanivalóját Marius. Az asszony előbb elsápadt, majd a kislányos kíváncsiságtól felragyogott a szeme. Végül nyugalmat erőltetve magára csak higgadtan kérdezte:
- Mi lehetett ennyire különös? Semmi nem hozott ki így a nyugalmadból az elmúlt 10 évben.
- Az éjjel pontban éjfélkor furcsa látogatóm volt, aki egy különös kéréssel jött hozzám. - Marius a félhomályban inkább hatott egy ősöreg megviselt tölgyfának, mint életének alig delén túljutott mesterembernek. Felesége értetlenül állt a helyzet előtt.
- Nem értelek. Múlt hónapban egy lovag készíttetett veled egy fényes díszkardot, amivel később a gyermeke majdnem megölte a Déli Királyság főkincstárnokát. Ha ennek nem szenteltél nagyobb figyelmet egy "Már nem az én gondom" megjegyzésnél, akkor most már tényleg kíváncsi vagyok kivel mulatoztál az éjjel?!
- Ne fecsegj ostobaságokat asszony! - förmedt rá feleségére Marius.- Az estém utolsó vendége egy Bárd volt!- A hirtelen beálló csend és a kijelentés alkotta feszültség kikezdte volna egy fakír idegeit is.
- Egy Bárd. - Suttogta átszellemülten a nő.- Mit keresett egy Bárd a kovácsmesternél?- Mariusnak is el kellett ismernie ez fogós kérdés volt.
- Hát ez az, amit Én sem értettem. - Jött a felelet. - Ráadásul a kérése még inkább felizgatott. Egy kardot - érted asszony? Egy KARDOT- készítettem neki. El sem tudom képzelni, miért van szüksége egy Bárdnak kardra a Béke éveiben?
- De hiszen egy Bárdot nagyon nehezen lehet megsebesíteni karddal, és egy képzettebb Bárd már azonnal képes elpusztítani bármilyen fegyvert. Ha egy Bárdnak kardra van szüksége az lehet akár katasztrófa előjele is.- Az asszony falfehéren, arcát eltakarva, egész testében remegve dőlt neki az ajtónak.
- Legyen akármilyen nagy a baj, a Bárd megkért, hogy erről senkinek ne szóljak. Tégy lakatot a szádra Te is. - Marius a nyomaték kedvéért felemelte mutatóujját.
- Legyen akármekkora baj, egy Bárd mindig számíthat ránk. Én nem fogok szólni senkinek.
- A gyerekek sem tudhatnak róla. És most menjünk aludni!
Marius ezzel befejezettnek vette a dolgokat, és az ajtót kinyitva elhagyták a sötét szobát, hogy minél előbb lefekhessenek. Alvás előtt kénytelenek elbocsátani a cselédeket, emiatt vált kihalttá a hálószoba.
Azaz majdnem kihalttá. Az árnyékból egy kis utcai suhancképű fiatal tolvajfiú lépett elő. Zihálva vette a levegőt, mert egészen eddig a percig visszatartotta a lélegzetét. Nem akart hinni a fülének. Egy Bárd, akinek fegyvere van. Ezt értékelni fogják az illetékesek.
Kitárta az ablakot, majd kimászott. Az utcáról becsukta az ablakot, majd felszívódott az Egyesült Királyságok Keleti fővárosának utcai útvesztőjében.