A Bárdok Alkonya /Első Könyv Harmadik Fejezet/

Novella (915 katt)

- Ó, istenek! Segítsetek nekünk, midőn eljött a veszély órája. Legyetek Ti a bíráink, és döntsetek sorsunkról bölcsen. Életünk, ím kezetekbe adjuk, és reméljük, békében ér minket a halál. Ha kell, hát védjük hazánk, és népünk. Érjen minket bánat, vagy akár a mindent feledtető halál, áldásotok szálljon át mirólunk nemzetünkre, családunkra. És most a vég órájában legyetek kegyesek velünk, hogy legyőzzük ellenségünk, éljen!
- És most uraim, ideje hogy megtegyük, amit elvárnak tőlünk az istenek!- ezekkel a szavakkal zárta le a közös imát a főkapitány. - a sors nemes feladattal bízott meg minket. Talán a népünk sorsa múlik az elkövetkezendő perceken. Itt az ideje megmutatni az ellenségeinknek, milyen erősen harcol egy Elechtei. Perkholt kapitánnyal ti négyen elindultok az istállók felé! Lopakodjatok. A többi helyőrséget is értesíteni kell, különben őket is lerohanják. Mi tízen itt maradunk, és utolsó vérig harcolunk. Fegyverbe katonák, csata éled!

A páncélos vitézek isteneikhez imádkozva indultak elfoglalni pozíciójukat, miközben a főkapitány magához intette Perkholtot.

- Aram! Ígérd meg nekem, hogy ha eljutsz a fővárosba, megkeresed a családomat, és értesíted őket. Add ezt át a fiamnak helyettem, kérlek!- Azzal a kezébe nyomott egy lovas vitézt formázó faragást. A vitéz az Elechtei Egyesült Hadsereg Északi királyság légiójának címerét viselte. Fényes kardját kivonva éppen csatába indulást vezényelve tündökölt a kis faragott szobron.
Aram Perkholt fényes szemmel, remegő hangját suttogássá szelídítve szólalt egykori kadéttársához.

- Majd te odaadod neki, ha ennek vége. De addig is ezt azért megtartom, hogy legyen miért visszajönnöm. Még a végén elkényelmesednék a fővárosban.- Elmosolyodott, majd tisztelegve hátralépett, és egybeolvadt a késő éjszakai sötétséggel.
- Majd meglátjuk, barátom!- suttogta maga elé Keligoor Girdas az ötös számú északi előretolt határvédő helyőrség főkapitánya. Feltette sisakját, meglazította kardját, és elindult, hogy felvegye a harcot az ellenséggel, ami már betört a helyőrség egyetlen kőépületébe, a parancsnoki kaszárnyába. A hátra maradt kilenc katona a kis rejtekajtó mellett várt rá, amin keresztül kimenekültek. A csata alig fél órája kezdődött, és Keligoor elképzelni sem tudta mivel, vagy kivel állnak szemben. Csak azt tudta, hogy bármi áron megvédi a hazáját. Tudta azt is, hogy a mellette gyülekező kilenc, többnyire fiatal katona is bármikor képes az életét áldozni a Királyságért. Az ellenség kis létszámú volt, de még mindig több, mint a saját csapatáé. A semmiből tűntek fel, alig nyíllövésnyire a falaktól, majd alig egy perc múlva a fal egy részen ledőlt, noha nem láttak olyan szerszámokat, amikkel ezt elérhette volna az ellenség. A csata elején mindenkit lesöpörtek a titokzatos támadók. A sötét miatt nem lehetett látni őket, de Keligoor sejtette, nem emberi fajúak, de nem is a királyságban élő több faj valamelyikébe tartoztak. Mintha valami felsőbb erő vezérelte volna őket, először az alvó Bárdjukra támadtak, aki védekezni sem tudott, és álmában érte a kegyetlen halál. Feje még most is a sátra előtti dárdára van tűzve. Keligoor Girdas megrázta hosszú barna haját, és az előtte álló feladatra koncentrált. Intett a csapatának, hogy húzódjanak kedvezőbb pozícióba. Elindultak az árnyékos fal tövébe. Az ellenség úgy robbant elő a rejtekajtóból, mint a levegő a köhögő ember szájából. Keligoor mély lélegzetet vett, majd csengő hangján elkiáltotta magát: - Fegyverbe népem, a haza veszélyben. Éledjen erő és kard, harsogjuk túl a csatazajt!!!

Azzal előreszökkent, és belevetette magát a vérengzésbe. Utolsó emberi gondolata a családja volt. Majd átvette elméje felett a hatalmat a belénevelt katona, és többé már nem látta fia arcát, sem felesége alakját. A küzdő felek felett elsüvített a szél, és ködöt hozott az elesettekre, mint egy istenek által adományozott, mindent letakaró, halálos szemfedő.