Aranitha és a végzet lovagja/Első fejezet/

Novella (899 katt)

Ülj most le! Elmondok neked egy történetet, mely a szemeim előtt zajlott le. Nem evilági helyen és nem evilági szereplőkkel. A történet a lelkemben élt, és talán még most is ott lapul. Arról szól, miként teheti a lelki tisztaság és az örök szeretet jobbá az életet, és miképpen lehet boldog az ember, ha egy kicsit is, de álomvilágban él. Ez az Én álmom, amit szeretnék megosztani veled. Remélem, egyszer megérted, miért könnyezik a szemem, valahányszor felidézem ezt a felejthetetlen utazást, melyet ébren és mégis álmodva éltem meg. A gyönyörűség és boldogság könnyeivel áztatom ezeket a képzeletbeli lapokat. A lélek erejével voltam képes leírni, mi történt akkor, ott, ahol és amiért történt. Lelkem teljes szeretetével kívánom, egyszer te is találkozz azokkal az élményekkel, amelyeket itt leírtam, és amik rávittek a tettekre, melyekkel igyekszem boldoggá tenni barátaim életét!
Fogadd szeretettel ezt a művet, amely neked készült, rólad íródott és veled/benned él tovább!

A nyári nap fénye melegen tűzött le a füves pusztára. A langymeleg szellő vidáman szaladt végig a búzakalászokkal teli földeken. Az erdőben cikázva incselkedett a századéves tölgyfák ágaival. Elgondolkodtató bárányfelhők vonultak lustán az égbolton örök csínytevőjük és fáradhatatlan pásztoruk hatására. Még alig múlt dél, de a nap mégsem perzselt elviselhetetlenül. Az erdők lakói örömmel lépdeltek a friss zöld szőnyegen, mely értékes táplálékul szolgált majdnem mindnyájuknak. A szirtek között sasok játszadoztak fiókáikkal, akik alig tanultak meg repülni. Minden gyönyörű volt, és a nap nem ígérkezett rosszabbnak a csodálatosnál. A természet ereje teljében, boldogan, és teljes nyugodt szépségét feltárva élte mindennapi életét. Az emberek örömmel indultak kirándulni szeretteikkel, vagy lovagoltak el a szebbnél-szebb és titkosabbnál-titkosabb búvóhelyeikre, hogy ott feledve az unalmas hétköznapokat, egy kis nyugalmat és békét merítsenek a föld lelkéből.

Így történhetett, hogy egy lassan nagykorúvá váló fiú félelmetes iramban lovagolva vágott át Shelkahen rétjein. A felszerszámozatlan ló nyakára simulva alig halhatóan suttogva biztatta minél nagyobb sebességre. Sietségének oka nem volt más, mint egy alig húsz méterrel előtte nyargaló leány. Szőkésbarna haja egyetlen lófarokba fogva csapkodta hátát, szegényes öltözéke pedig nem engedte következtetni magas rangú származására. A fekete lovaglónadrág és a fehér vászoning egyszerű megjelenést kölcsönzött Aranitha hercegnőnek. Apja megengedte, hogy vegyüljön a szegényebb réteg fiataljaival, mert tudta, lánya csak igaz szerelemből lenne bárkinek is a felesége. A lány sok barátja szinte még csak hírből sem ismerte az arisztokráciát. Legjobb barátja, és egyben a legigéretesebb kérő ott loholt lovával mögötte. A hatalmas mén, mellyel szinte repülve szelte át a vidéket, szép lassan növelte a közte és üldözője közt lévő távolságot, pedig a fiú fekete heréltje izmosabb volt. Az ifjú egyetlen hátránya volt, hogy a lovaglás művészetében nem volt olyan jártas, mint a hercegnő. Aranitha lassan elérte az erdőt, mely a közös versengésük célja volt. Mielőtt a fák közé robogott volna, visszafogta lovát, és az eszelős sebességet átlagos léptetésbe fojtotta. A város egyetlen hozzá hasonló lelkű ifja a veszteség ízével fékezte lovát, majd égővörös arccal lépett a hercegnő mellé.

- Vesztettem!- közölte izzadságát ruhája ujjába törölve. - A verseny te nyerted, de a lovam utolért volna, ha nem kényszerítesz az elhagyott zsebkendőd hajszolására.

Azzal elővette a hercegnő selyem zsebkendőjét, melyet a nagy menetszél kikapott a ruhája zsebéből. A még mindig ziháló lány visszaemlékezett arra, ahogy a fiú a szélvész gyorsasággal haladó ló hátán lefordulva menet közben kapta fel a kis szövetdarabot a földről. A ló alig vesztett a sebességéből, de ez akkor is figyelemre méltó és őrült tett volt. Mivel a túlzott hivatalossághoz nem maradt elég levegője, Aranitha csak egy szimpla köszönöm szépen közepette vette el a zsebkendőt Baer´iur kezéből. A lovaglás fáradsága miatt nem figyelt, így egy pillanatra összetalálkozott a szemük, miközben ujjaik egymásba akadtak. A fiú elpirult ugyan, de hagyta, hogy a zsebkendő az ujjaik között a földre essen, mivel megelőzve, hogy a hercegnő elrántsa a kezét szorosan becsúsztatta ujjait a lányéiba. Így álltak egy kezükkel a másikéba kapaszkodva, miközben a nyári szellő kellemes erdőillatot hozott feléjük. Egymásba kapaszkodtak egy kézzel, nehogy a cselszövés, a rétegek különbségei és a társadalmi elvárások elszakítsák őket egymástól. Az erdő fái alatt két füvet legelő ló társaságában boldogabbak voltak, mint a világon bárhol másutt tudtak volna lenni. Izzadtak és fáradtak voltak, mégsem kellett felelniük tettükért, mely szinte égette a lelküket. A természetben nem voltak szabályok. A két ifjú egymás iránt érzett érzelmei nem a szerelem szálai voltak. Még nem. Kapcsolatuk a kölcsönös bizalmon, együttérzésen és életszereteten alapult. A fiú tett egy bátortalan lépést, majd egyik kezével még mindig szorosan a lány ujjait fogva másik kezével átkarolta, majd magához húzta. Aranitha nem ellenkezett, jól esett neki a tapasztalatlan udvarló esetlen és mégis őszinte lépése. Az ölelés nem csak fizikailag olvasztotta eggyé a két gyermeket. Testük összefonódott, és akaratukon kívül a lelkük egy darabja is. Sorsuk már nem két külön személyé volt, mert attól a perctől fogva egymásra voltak utalva, és nem tudtak volna a másik nélkül boldogulni. Életeknek tűnő percek múltak el, majd a tökéletesen boldog pillanat tovalibbent. Baer´iur elengedte a lányt, aki a társadalmi ellentétek ellenére is őszintén tisztelte, bízott benne és észrevette benne a jövőbeni férfit, akit lehet szeretni. Még álltak pár pillanatig kéz a kézben, de ez már nem ugyanolyan volt, mint az előbbi. A természet harmóniája most inkább hatott mesterségesnek. Így az ifjú elindult, hogy visszahozza az időközben elkóborolt lovakat. Aranitha egyedül maradt. Lehuppant egy hatalmas tölgy öreg törzséhez, és csukott szemmel arcát a leveleken áttűző napfény felé fordította. Elmosolyodott, mikor meghallotta egy közelben fészkelő veréb boldog trillázását. A természet csendjét azonban hamarosan szétzúzta Baer´iur távoli hangja. A fiú izgatottan kiabálta a lány nevét. A hang nem hangzott fájdalmasnak, Aranitha mégis aggódva futott a hang irányába. Érezte, valami történt az egyetlen fiúval, aki képes volt ellopni a szívét, és vele együtt örök hűségét is. Torkában dobogó szívvel rohant a szűnni nem akaró óbégatás irányába. Egy hatalmas ágon áttörve egy tisztásra ért. A hirtelen szemébe tűző erős napfény elvakította egy pár pillanatra. De amikor kinyitotta a szemeit, olyat látott, ami kihatással volt egész életére.