A vándor

Novella (984 katt)

Az őserdő gyanúsan csendes volt. Csak néha rezzent egy-egy levél, mozdult egy-egy ág. Az erdő rengeteg lakója csendesen lapult a közeledő veszély elől.

Egyszerre hűvös szél mozgatta meg a hatalmas őserdő fáinak ágait. "Engem keres!" - gondolta az erdő avarja alatt megbúvó vándor. - "Meg ne mozdulj, és ne gondolj semmire! - mondta magának.

Az erdő felett egy sötét árny úszott el. Megállt egy pillanatra az egyik hatalmas odvas fa felett, és azonnal lecsapott. Sivítás futott végig az erdőn, még nagyobb rettegést keltve az erdő lakóiban. Az árny felemelkedett, és kezében egy halott mókust tartott. Elhajította a tetemet, és eltűnt a távolban.

Az erdő fellélegzett, és mintha újjászületett volna minden. A napfény elért a legsötétebb vermek legeslegmélyére is. A vándor felállt, lesöpörte magáról az avart, és mélyeket lélegzett becsukott szemmel a nap felé fordulva. Pár perc múlva már egy térképet és egy iránytűt tartva kezében igyekezett célja felé.

"Nemsokára odaérek! Nagyszerű!" - gondolta a vándor, miközben élesen figyelte a körülötte lévő hangokat. Eltette a térképet és az iránytűt. Kissé megváltoztatta irányát, és továbbment készenlétbe helyezett kardjával. Vízesés hangja ütötte meg a fülét. Arca felderült, és elmosolyodott. "Már egészen közel van a cél!"

Ebben a pillanatban hátulról egy kardfogú tigris vetette rá magát, de hála a vándoron lévő, ruhája alatt megbúvó elf páncélnak, nem sebesült meg, viszont a ránehezedő hatalmas súlytól arcra esett. Kardja kirepült kezéből, és belefúródott a földbe. De ekkor már a kezében egy hosszú tőrt tartott. Megpróbált szabadulni a tigris erős mancsai közül, de nem engedett a szorításból, és végre megtalálta a vándor nyakát. Ekkor azonban harapás helyett egy fájdalmasat üvöltött, és legurult a vándorról, aki visszakézből szívenszúrta az állatot. Felvette kardját, és tokjába csúsztatta. Odament a döglött állathoz, melyből még mindig meredezett a tőr nyele.

Miután megnyúzta az állatot, és kitépte két hatalmas metszőfogát, ismét elindult a vízesés felé. A vízesés egy hatalmas szakadékba zúdult le, mely felett egy indákból font híd vezetett át. A vándor egy pillanatra megtorpant, de legyűrte félelmét, és nekivágott a hídnak. Már fél lábbal a túloldalon volt, amikor a híd leszakadt a vándorral együtt. A vándor gyors reflexének és szerencséjének köszönhette, hogy meg tudott kapaszkodni a hidat tartó egyik oszlopban, és még mielőtt az is belezuhant volna a szakadékba, sikerült felmásznia.

- Ezt megúsztam! - mondta a vándor, de szemei előtt már a cél lebegett. Sík terepen volt, szemben pedig egy hatalmas, koponyát formázó hegy. Most viszont valami furcsa félelem kerítette hatalmába, ami sietésre késztette. Pár perc múlva a barlang bejáratához ért, mely egy nyitott szájat formázott; telis-tele volt éles fogakkal. Meggyújtotta a fáklyáját, kivonta kardját, és belépett.

Lassan, óvatosan haladt egyre beljebb, minden egyes lépés után jól szétnézve. Pár lépés után a barlang élesen jobbra kanyarodott, és egy hatalmas, sűrűn szőtt pókháló zárta el a további utat, melyben rengeteg tarantella tanyázott.

- Na most mit csináljak? - kérdezte magától a vándor, és egy hirtelen ötlettől vezérelve belemártotta a fáklyáját a hálóba, amely szinte azonnal lángra kapott. A pókok szanaszét szóródtak a barlang falába vájt apró üregeiben. A vándor továbbment, és ha lehet, még nagyobb figyelmet szentelt az esetleges csapdáknak.

De sajnos nem figyelt eléggé még így sem, s lába beleakadt egy kifeszített kötélbe. Amint megérezte a kötelet a lábánál, azonnal megdermedt. Lassan visszahúzta a lábát, és átlépte a kötelet.

Pár lépés múlva egy furcsa mintázatú padlóhoz ért. A gyanútól élve kavicsokat és kisebb köveket vett elő az oldalán lógó egyik zacskóból, és ráhajította a padlóra. Gyanúja beigazolódott. A fal réseiből mérgezett nyílvesszők áradata tört elő. Kitapasztalta, hogy mely alakú kövekre nem szabad lépnie, s elindult. Kb. félúton járhatott, amikor elvesztette egyensúlyát, és majdnem hasra esett, de szerencséjére gyorsan visszanyerte egyensúlyát.

Miután végigért a padlón, egy vastag, vasalt faajtóhoz ért, mely zárva volt. Előkotorta hátizsákjából tolvajkulcsait, és hozzáfogott a zár kinyitásához. Nem telt bele öt perc, s a zár kattant egyet. A vándor óvatosan belökte az ajtót. Egy hatalmas kőtömb zuhant a bejárat elé. A vándor letörölte homlokáról a verejtéket, és hátizsákja mellől leoldott egy hosszú öntöttvas-csövet, melynek egyik vége laposra volt kovácsolva. Becsúsztatta a kő alá, és minden erejét megfeszítve kezdte befelé tolni. Tíz perc múlva már akkora rés volt, hogy a vándor egész kényelmesen be tudott menni.

A látvány lenyűgöző volt.

- Már csak ezért is megérte idejönni! - gondolta a vándor. Egy hatalmas teremben volt, melynek közepén egy kerek oltárszerűség volt. A teremben minden színaranyból volt. A tartóoszlopokon gyönyörű faragványok díszelegtek, és mindenütt a fal mentén különféle szobrok voltak. A vándor elindult az oltár felé. Az oltáron egy kerek amulett volt, hosszú lánccal.

- Ez az! Megvan! Végre az enyém a bölcsesség amulettje!

Leemelt az oldaláról egy homokkal teli zacskót, óvatosan megfogta az amulettet, és egy hirtelen mozdulattal felkapta, és helyére tette a zacskót.

- Sikerült! - kiáltott fel.

Sarkon fordult, és az örömtől bódultan nyakába akasztotta az Amulettet, és betette ruhája alá. Elindult kifelé a barlangból. A padlón szerencsésen túljutott, és most már szinte futva ment tovább. Balszerencséjére. Ugyanis lába beleakadt a kötélbe, és hasravágódott, a falból pedig két, hegyes karókkal teli széles deszka vágódott ki, mely átszúrta a bal lábát a sípcsontja fölött. A vándor a fájdalomtól hatalmasat ordított. Ismét lecsatolta a vascsövet, és megpróbálta a két deszkát szétfeszíteni, nem sok sikerrel. Szerencséjére a két deszka egy idő múlva visszaállt eredeti helyére, a falba.

A vándor bekötözte lábát, és hátizsákjából egy üvegcsét vett elő. Levette kupakját, és egy hajtásra megitta. A lábában lévő fájdalom lassan elmúlt, és a seb kezdett begyógyulni.

Kibicegett a barlangból, és elindult észak felé, a hegyek irányába.