Obeliszk /Születés/

Novella (1003 katt)

Régen, mikor az emberek gondolata még csak csírába szökkent, de meg nem fogant, a különböző világok, síkok vetélkedése maga volt az Egyensúly. Nem volt semmi semmi több, mint Gondolat. Nem voltak akkoron még határok, sem korlátok, szabadon száguldott az Akarat, a Vágy, s minden mi csak létezni képes volt, minden, mit csak a Gondolat akart és teremtett. Mindezek voltak azok, amit az emberek később csak "Felsőbb Lény"-eknek hívtak.
Ebbe a kuszaságba s önfeledt létbe rondított bele az Emberek létrejötte, mert magukkal hozták a pusztulást s a halált. Ugyan csöppnyik voltak, egy észre nem vett pillanat, egy felbukkanó Vágy szüleményei, mégis képesek voltak ők maguk is Gondolatot teremteni. Így született meg a Halál gondolata. Majd a Riadalom s a Fájdalom. A Gondolatok újabb Gondolatokat szültek, s nem volt megállás. Az emberek pedig, mint valami hatalmas s kozmikus lény, növekedni kezdett. S a Gondolataiknak nem bírtak határt szabni, hisz maguk is akaratlanul születtek és hatalmuk mégiscsak emberi volt.
Az embereket szülő pillanatnyi Vágy, a tiszta teremtés Vágya nem csak születésüket eredményezte, hanem kijelölte céljukat és bukásuk okát is. Céljukká vált hatalmasat, nagyot teremteni:
"Amikor az emberek imádkoznak, isten születik." - szól máig az örök érvényű mondat és akkor az emberi Gondolatok által maguknak való, új istenek születtek, sorra, míg az emberek végre elvesztették hatalmukat. Nem volt immáron hitük, hogy magukban és hatalmukban higgyenek, az istenek pedig nem táplálták hatalmukat, így először hatalmuk, majd hitük is semmi vált, régi erejét vesztve. Így vesztették el a képességet, hogy újabb s újabb isteneket teremtsenek, s a régieket pedig már nem táplálták elegen, hogy továbbra is Léthez jussanak.

Ezer év, s ezer hónap. Immáron túl gyenge volt, hogy Létét fenntarthassa... fáradt volt, nagyon fáradt. S idős, hisz az elsők között jött létre, ha nem ő maga volt az Első. S kíváncsi... ez elszórakoztatta, hisz ki halála szélén áll, nem kíváncsi. Egy pár pillanatig eljátszott még a halál gondolatával, majd úgy döntött, hogy ő maga Élni fog!
Az ezredik év ezredik hónapjának első napján testet öltött. Ismerte már a Kétségbesés gondolatát, ó, hogyne ismerte volna, így ismerős volt az érzés, mi végigkígyózott rajta a felismeréssel karöltve: Az emberi test korántsem volt olyan fejlett, mint gondolta: hatalmas tudása, mi az Egyensúly örök tudója volt, hirtelen apadni kezdett, elveszni látszott minden! Mélyen s halálosan megbánta tettét, de ekkor már nem volt visszaút.
Végül az ezredik év ezredik hónapjának második napján egy új lény született. Az emlékek elkerülték, egyszerűen semmire nem emlékezett; ki volt ő, mit csinált, hogy került oda... egyszerűen azt sem tudta, hogy mi ő. Majd idővel, évekkel tapasztalatok kavalkádja érlelte meg lelkét, miközben teste már felnőtt volt. Rá kellett döbbennie, hogy nem ember, s nem is valami más faj szülötte.
Ennyit tesz az emberi test. Mikor az isten leköltözött, s halandóvá vált, egy része meghalt. Az emberi test nem bírta befogadni a tudást, a kozmikus erőt s hatalmat. Egyszerűen minden darabokra tört, s szétszakadt. Így egy új lény született, ki felnőtten jött a világra, emlékei nem szolgálják múltját, s ki elrejtette képességeit... mert nem veszett el minden örökre: A dölyfösség volt az, mi akkor az istent vezérelte. Az utolsó pillanatban döntött: feladta emlékeit s tudását, csakhogy hatalmának egy töredéke megmaradjon, és hogy élhessen. Azonban már részben ember volt, mikor így döntött, így képes volt tévedni, s hibásan gondolkodni. Tehát megszületett a férfi, kinek emlékei nincsenek, azonban testében, elméjében különös erő lakozik. Nem emlékszik valódi önmagára, talán már rég nem is önmaga... de maradt azért egy töredéke múltjából: a teste, ami utolsó hívőinek Gondolatából eredt. Ez a Gondolat pedig nem volt más, mint az emberi fantázia, mi alakot képzel az isteneknek...