A kezdet I. rész

Novella (930 katt)

9000 évvel később

Egy felgyorsult világban szükség van a szünetre. Nem hogy szükség van, KELL! És mégis a tanórák negyvenöt percen át tették próbára az embert. Kár, hogy az az ember, aki ezt a 45 perces ballépést kitalálta, az nem gyerek, hanem egy lábát lógató felnőtt volt. Nem tudom, biztos valami Thomas, vagy Hugó lehetett, aki ezt a baromságot előállította. Gondolom, hogy valami lerobbant helyen élt és nehéz gyerekkora volt, de mégis miért kellett így megbüntetnie a fiatal társadalmat. És akkor megszólalt az angyalok hárfája. Az örömóda. MAGA az Örömóda a 429 éves hangszórókból az iskolában. A szemüveges, vörös hajú férfi tanár kiment, és engem figyelt, azzal a gonosz fejjel, mintha megöltem volna a testvérét. Legszívesebben megrúgtam volna: MIÉRT ENGEM PÉCÉZETT KI?? Le sem vette rólam a szemét, még amikor a táblára írt, akkor sem mertem semmit csinálni, mintha valami harmadik szem figyelne engem. Majd megmondom anyának és akkor lesz nemulass! Szegény hapsi arcát már elképzelem, ahogy ott áll a bűnbánó arccal, és hallgatja anya ordítozását. Felkaptam a cuccaimat, és már mentem is haza.

AZ ÚT

Elég közel lakom az iskolához, igaz egy másik kerületben lakom, de így is öt perc alatt oda tudok menni mindenféle közlekedési eszköz nélkül. Mégis sokszor késem. Kiléptem az iskola ajtón és elindultam jobbra. Mellettem még sokáig az iskola épülete volt, de a kereszteződésnél már nem. Átmentem az úton, és amikor rátettem a lábamat a járdára, különös érzés kerített hatalmába. Mintha figyelnének... A tarkómat csiklandozta ez az érzés. Picit felgyorsítottam a lépteimet. Három perc alatt hazaértem. Végig megmaradt bennem az hogy valaki figyel. Pedig kitérőket is tettem, meg házak között haladtam el néhány utcával arrébb. Aztán már ott is voltam a kaputelefonunknál. Beütöttem az ajtószámot ( 12 ) és a kódot ( azt nem mondom el Benyitottam a nehéz faajtót. Vettem egy mély levegőt, és becsuktam magam mögött az ajtót, de az valamiért nem csukódott rendesen. Sóhajtottam egyet és megfordultam... Bár ne fordultam volna meg, bár futottam volna teljes erőből. Egy hatalmas ütés ledöntött a lábamról...

A lábamon volt a kötél, ami hozzá volt erősítve a plafonhoz. A kezeim szabadon voltak, de nem tudtam kioldani a kötelet. Ott lógtam egy kis szobában. Vagyis valamilyen tárolóban. Ez a ház tárolója. Kis helyen, rácsokkal védve, ide le lehet hozni a cuccokat, a felesleges ruháknak nem kellett a házban állniuk. Észrevettem a miénket, ahol ott volt egy bicikli, néhány csomag a régi ruháinkból, meg egy 10 krumpli, néhány kartondoboz, bennük zöldségek, amit ide le szoktunk hozni. A KRUMPLI! Ott volt a kupac tetején a kés. Igen, a késsel le tudnám vágni a kötelet! Elkezdtem hintázni, és az alkalmas pillanatban megkapaszkodtam. Nagyon nehéz volt, de felküzdöttem magam a tetejére, és akkor már többnyire én tartottam magam. Szerencsém volt, mert a kötél eléggé hosszú volt. Átestem a rács túloldalára, és közben megfordultam. Megint fejjel lefelé voltam, de tartottam magam és közel volt a kés. Kinyújtottam a kezem, és nem tudtam megfogni, sőt majdnem leesett a padlóra, ahonnan így az életben nem szedem fel. Most megpróbáltam sokkal lásabban. Megérintettem a kést, kicsit megmozgattam, és belesett a tenyerembe. Egyből vissza akartam menni a rács tetejére, de azt hittem, belepusztulok, hirtelen olyan fejfájásom lett. Lassan felmentem a tetejére és ott ültem a rácson. A kést most óvatosan a lábamhoz tettem, onnan a kötélre. De az nem vágta a kötelet. Megpróbáltam erősebben. Akkor egy kis vágást éreztem a lábamon, és elszakadt a kötél. Eddig a kötél tartott nagy részben, így anélkül majdnem hátraestem és betörtem a fejem. Utolsó pillanatban előrerántottam a fejem, és így nem oda estem, hanem csak a képemet nyomtam bele a szembe lévő rácsba. Érdekes volt.

Szaladtam a lifthez. Nyomogattam a gombját, és vártam hogy induljon felém. Elindult, de csak késve indult, ami azt jelentette, hogy valahol épp állt a lift, és valaki épp most felém tart. Nem mertem kivárni és felfutottam a lépcsőn. Félúton gurgulázó hangot hallottam, és akkor megszaporáztam lépteimet. Amikor kinyitottam a földszinti lépcsőajtót, akkor valaki beleszimatolt a levegőbe. Becsuktam az ajtót és gyorsan elé toltam egy kis fenyőfát. Nehéz volt. Leraktam és már futottam tovább amikor:

- Te meg mit csinálsz?

A postás volt, aki épp az udvaron állt. Én nem vettem róla tudomást, futottam tovább. A bejárati ajtónál még láttam, ahogy a szörny tőből leharapja a postás karját...

Bezártam a bejárati ajtót, és hirtelen megálltam. Most merre, merre?? Elindultam jobbra és utána a saroknál megint jobbra. Itt egy hosszú út következett, és féltem, hogy kiszúr a szörny. Már a végénél jártam, amikor hatalmas dörej hallatszott a ház felől. Most balra fordultam a sarkon. Emberek jöttek velem szembe, és nem értették, miért vagyok ennyire ideges. A rövid úton végig mentem és most jobbra mentem. Akkor jöttem rá, hogy az iskolám felé futok. Csak vitt a lábam és nem figyeltem. Kiértem a nagy kereszteződéshez, ahol a Vámház körút elválasztja egymástól a Királyi Pál utcát a Lónyay utcától. Átfutottam a zebrán, és egy autó kis híján elgázolt. Ránéztem a sofőrre, mosolyogtam, és megpaskoltam a kocsi motorháztetőjét, mint egy kis szelíd kutyának. Futottam tovább, de most jobbra fordultam a Vámház körúton, fel. Most már nem a suli felé mentem, hanem... Zolihoz! Igen, az osztálytársamhoz. De abban a pillanatban a házak tetejéről egy szörny ugrott le, egy kis puffanással, tökéletesen lábra érkezve. A zebrára esett és üvöltött. PUFF!! Az egyik autó elgázolta a szörnyet és legalább 20 méteren át tolta. Na most jött el az az idő, amikor folytatni kell az utat! Már közel volt a házuk... És megvan!

De ahogy ott álltam a a kapunál, kaputelefonunknál, teljesen elfelejtettem a kódjukat...Valami...
És ekkor megpillantottam azt az embert, aki elgázolta a szörnyet. Az ember ordított és menekülni akart. Egyenként tépte ki a végtagjait... Hátraestem az ijedtségtől, és nem bírtam mozdulni. A szörny még 20 másodpercig ott állt, és végignézett az utcán. Kétszer átsiklott rajtam a tekintete, egy kicsit megkönnyebbültem, aztán harmadszorra észrevett. Lassan elindult. Remegtek a lábaim és léptem párat a kaputelefonhoz. És akkor eszembe jutott a kód! A kocsi rendszámán volt rajta! Micsoda egybeesés!! És mekkora mázli!! Írtam a kódot a remegő ujjaimmal. Rosszat írtam! A szörny beindult és már futott felém. Így 10 másodperc alatt ideér. Mi is a szám??

ZZZZZZZZZZZZZZZ

A kapu most már nem volt bezárva és nehezen, de kinyitottam. Csönd telepedett a hosszú folyosóra, amin elkezdtem futni. A negyedénél egy hatalmas robaj törte meg a csendet. A végénél reccsenés hangzik. A liftben már a farkas üvöltése. Akkor döbbentem rá, hogy a szörny igazából egy két lábra állt két méteres farkas. Nem mertem nem lifttel menni, mert a farkas a lépcsőnél másodpercek alatt beér. A lift nagyon lassan indult. Az első emeleten voltam, amikor a farkas betörhette a lépcsőajtót és beleszagolt a levegőbe. Sírni kezdtem, és azt gondoltam, nincs menekvés. A második emeletnél hallatszott a lába és karmai sebes csapkodása a csúszós kövön. Ekkor hirtelen kinyitottam a liftajtót a második és a harmadik emelet között. Megállt a lift. És én biztonságban éreztem magam. Nem kellett volna. Egy ajtó kinyílt valahol, és kis kacarászás kíséretében becsukódott. Kicsit lentebb meg egy vakkantás hallatszott. Sikoltozások. A cafatok. Roppanás. Talán a combcsonté...