A démonmenhely

Novella (1012 katt)

- Olyan kiszámítható vagy, Yggdra. Tizenháromezer év sem volt elég, hogy némi jellemfejlődésen menj keresztül... Pedig ez a bolygó több, mint alkalmas helyszín. Hány szem kell még, hogy láss?

A két férfi egy föld alatti, köralakú kápolnában állt egymással szemben. Sil kápolnájában.

- Nem szorulok kioktatásra, Sil. Teszem, amit tennem kell. Te pedig az utamban állsz, te is tudod. Mondanám, hogy hagyd el önszántadból ezt a világot, de úgysem tennéd. Hisz te itt fontos dolgok őre vagy, nemde? - Yggdra ájtatosan emelte szemeit az ég felé, kihangsúlyozva szavai gúnyosságát. - Nos, én alaposan megvizsgáltalak, de egyetlen indokot sem találtam arra, hogy miért pont neked kellene az emberiség megmentőjének lenned. Önjelölt megváltó vagy, ez az igazság.

Sil csendben végigmérte az előtte álló férfit. Yggdra hosszú, fekete ruhát viselt, melyet végig aranyhímzésű szemek díszítettek. A kezében lévő bot végén is egy szemet formázó ékkő csillogott.

- Te pedig önjelölt Látó. Képes vagy bebarangolni az egész teremtést, de még mindig a szemeiddel akarsz látni. Hiába gyűjtesz magadnak akárhány szemet, hasztalan, ha azt az egy kérdést nem teszed fel: mit is akarsz látni valójában?

- Engem ne oktasson ki egy pizsamás vénember! - fortyant fel Yggdra.

Valóban, Sil hálóköntösben és kockás házipapucsban állt vele szemben, kezében füstölgő pipával. Olyan angol úriember benyomását keltette, aki még a világvégét is brandyt kortyolgatva nézné végig.

- Talán ha bejelentetted volna az érkezésed, méltó módon fogadhattalak volna. És nem a ruha teszi az embert. Ha így lenne, az emberiség fele már üdvözült volna, ezt te is tudod.

Nem szándékosan hergelte ellenfelét, mégis az elevenébe talált. Kimért, hűvös stílusa is dühítette Yggdrát.

- Ebből elég! Ha ennyire ismersz, tudhattad, hogy egyszer eljövök. És azt is, hogy mi lesz a szándékom. - Yggdra körül halványan izzani kezdett egy rúna. - Elegem van abból, hogy titokzatoskodó vénemberek döntsék el, mit tehetünk és mit nem! Ki vagy te, hogy megszabd a határokat? Sokan vagyunk, akik szerint ideje eltűnnötök, hogy az új idők megszülethessenek! Adok még egy esélyt, hogy önszántadból fejet hajts a forradalmunk előtt. Légy érte hálás!

Ha Sil hálás is volt, arról rezzenéstelen arca nem sokat árult el.

- Egy zsarnok mindig egyedül hal meg, Yggdra - mondta halkan, szomorúsággal hangjában.

- Mit tudsz te erről, istenek kutyája? - Yggdra végképp elveszítette türelmét. - Soha nem volt egyetlen saját gondolatod sem! Mindig csak az istenek seggét nyalni... Én megmutatom, milyen az, amikor az ember parancsol!

Karjait a magasba emelve kántálni kezdett. A rúna egyre erősebben ragyogott körülötte, a levegő kavargott, groteszk formákba rendezve a fáklyák lángjait. A falak visszaverték a gyűlölettől izzó szavakat.

- Qas-denum-zernu... Jelenj meg előttem, ki az Univerzum sötétjében, a halott anyag szerkezetében laksz... Hozd el a szétzúzott teremtés, az összetört lét, a halva született megnyilvánulások erejét... Kösd össze evilági erőkkel, hogy létrejöjjön ama káosz, mit halandó fel nem foghat... Sződd össze gyűlöletemmel, hogy ellenségem pusztíthassam! Agh-erton-xholim!

Mire szavai végére ért, a kápolna mögötte lévő része teljes sötétbe borult, a fáklyák lángjai szürkébe fordultak. A sötétség örvényleni kezdett, és groteszk formát felvéve Sil felé nyújtózott. Körülölelte a mozdulatlan férfit, mintha el akarta volna nyelni, hogy a Mindenség legsötétebb zugába vigye magával.

- Érzed már a végtelen rettegést, Sil? Kegyes leszek hozzád, és megengedem, hogy félelmed legyen a búcsúajándékod! Add nekem, így erőmben élhetsz majd tová... - Yggdra szava torkán akadt, ahogy önkívületében kifordult tekintetét Silre emelte. Az örvénylő sötétség ugyanis zsugorodni kezdett, egyre lejjebb csúszva a férfi alakján, mígnem lábainál egy fekete macska alakját vette fel. Az állat dorombolva dörgölődzött Silhez.

- Nicsak, Kitta! Hát megkerültél? Jól elkóboroltál, cica. - Sil mosolyogva csóválta fejét. - "A halott anyag szerkezetében"... Örülhetsz, hogy visszataláltál! És én is örülök, hogy nem hiába rángattak ide az éjszaka közepén! Azt hiszem, igazán hálásak lehetünk ennek a bácsinak - nézett a döbbenten álló Yggdrára. - Köszönd meg szépen, úgy illik! - Megsimogatta az állatot, majd Yggdrára mosolyogva pipájába szívott, és kiment.

A kis kápolnában a macska és a fekete taláros, kövülten álló férfi még sokáig néztek egymás szemébe. Aztán a cica a férfi felé indult, és a fáklyák lángjai szürkébe fordultak.