Orkok Sikolya

Novella (1031 katt)

A rhynian-i csatahajó dagadó vitorlákkal üldözte az ork fosztogatókat a badharast-i öbölben, míg a háttérben, a parton vékony füstcsíkok szálltak felfelé, jelezve, nemrég még a drakkar legénysége ott portyázhatott. A másik hajón látszott, hogy tapasztalt kezek irányítják, mert egyre csökkent a távolság a két vízi szörnyeteg között.

Az üldöző L´Aastrai kapitány volt, a legendás L´Aastrai, az orkvadász, aki most a magasba emelte kezét, melyben ott csillogott rettegett fegyvere, a Tharúth Orcas, vagyis az Orkok Sikolya. Ugyanakkor az árboc csúcsára felszökkent a kapitány zászlója is, a fekete-vörös csíkos Angwarthan, a Rettegett Lobogó, s ekkor az orrban lévő katapultok lomha reccsenéssel megemelkedtek, hogy gyilkos kőzáport zúdítsanak az előttük úszó hajóra. Recsegés, ropogás hallatszott a távolból, és ork halálsikolyok.

Persze ők is megpróbálkoztak valami hasonlóval, de L´Aastrai számított rá: egy aprócska mozdulat a kormányon, és a kőhalom, amit feléjük küldtek, ártalmatlanul csapódott a hullámok közé, jókora vízperrmetet záporoztatva a fedélzetre. Néhány matróz és katona megvetően felröhögött.

Két-három további erőtlen kísérlet után az orkok feladták és elcsendesedtek. A kézitusára készültek. Aztán rövidesen egymás mellé ért a két hajó, és ekkor elszabadult a pokol.

Emberek, törpök ugráltak át az orkok közé vérszomjas kiáltásokkal, és kezdetét vette a küzdelem. Az orkok szám szerint fölényben voltak ugyan, de az emberek vadsága - bármilyen hihetetlen is - szinte meghaladta az övékét. Több hónap visszafojtott keserűsége és dühe tört most elő belőlük, ahogy elvesztett szeretteikre gondolva kezdték aprítani a behemótokat. Már-már veszni látszott az orkok helytállása, amikor hirtelen sűrű füst és köd borította el a hajókat, s a mélyből egy Lélekrabló emelkedett elő.

- Démonmester van a hajón! - ordították az emberek, s a két mágus, aki eddig mögöttük rejtőzött, hirtelen előlépett, hogy megpróbálja feltartani a szörnyet, amíg a többiek visszamenekülnek a saját hajójukra.

Eddig még nem volt rá példa, hogy a démonok szövetkeztek volna az angorath-i orkokkal, és ez most mindenkit iszonyattal töltött el.

L´Aastrai eközben villámgyorsan elvagdalta a köteleket, amik a két hajót kötötték össze, hogy minél hamarabb eltávolodhassanak ettől az iszonyattól. A démonmesterre még ő sem volt felkészülve. Néhány embere sajnos már nem ért át, ők mind áldozatul estek az orkoknak vagy a szörnyetegnek. S ekkor megjelent a drakkaron maga a démonmester.

- Ugye, nem hiszitek, hogy elmenekülhettek - vigyorgott a kísérteties fej, miközben kezei között egy tűzlabdát formálgatott.

A kapitány két varázslója ekkor mély hangon kántálva, -amit rajtuk kívül senki nem hallott és értett - ellenvarázslatba kezdett.

- Ha most végzel velünk, két ilyen bárka jön, hogy elintézze szánalmas kis talpnyalóidat - mosolygott vissza L´Aastrai, bár már látta, hogy ebből a helyzetből nincs menekvés.
- Akkor azokra is hasonló sors vár - mondta a Lélekrabló és feldobta a kezében tartott tűzgolyót, ami pár pillanattal később már vissza is pottyant bele.

A mágusok arca egy pillanatra megfeszült a koncentrálástól, de aztán beléjük hasított a felismerés: a démonmester nem a tűzvarázslatot használta, így a jégpajzs, ami láthatatlanul feszült köztük és a Lélekrabló között, most milliónyi apró szilánkra robbant a semmiből előzúduló kőtömbök csapásai alatt.

Hatalmas recsegés, ropogás és a szövetségesek halálsikolyai hallatszottak mindenfelől, majd a büszke, sziklákkal túlterhelt csatahajó széttépett játékszerként süllyedt a mélybe. Magával húzott mindent, élőt és holtat, embert és törpöt, közlegényt és kapitányt.

És az örvény magával húzta a Tharúth Orcast is, és az orkok örömüvöltésben törtek ki.