A szertartás

Novella (989 katt)

A hajnali hűvös levegő lassan kezdett felmelegedni, és a kora tavaszi napfény jóleső melege cirógatta a bőrömet éppen, amikor valaki hirtelen elém állt.

- Jó reggelt - köszönt halkan, és én megismertem Lauoria főpap hangját - van kedved sétálni velem egyet?

Bár a tegnap esti vacsora emléke meglehetősen távolinak tűnt, úgy döntöttem, hogy a reggeli hiányát nem teszem most szóvá: lassan felemelkedtem fekvő helyzetemből, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, és kérdőm néztem rá.

- Na mi az? - kérdezte vigyorogva - a tegnap esti huncutkodás elvette az erődet?

Mi tagadás, még most is remegés futott át az izmaimon, amikor az éjszakai virgonckodásra gondoltam, de úgy döntöttem, elég lesz egy rövidke horkantással megerősítenem a főpap kérdését. Nem akartam sem felcsigázni az érdeklődését, sem megbántani, hiszen mégiscsak főpap és mint ilyen, önmegtartóztatást fogadott. Legalább is azt hiszem.

- Ha készen vagy, akár indulhatnánk is? - nyaggatott tovább és én csak bólintottam.

Szép komótosan elindultunk a megszokott úton, amerre nap mint nap elsétáltunk, aztán az egyik hatalmas bástya mellett beléptünk egy aprócska kapun.

- Ma nem arra megyünk - mondta Lauoria, látván kérdő tekintetemet, hiszen máskor itt egyenesen tovább gyalogoltunk - mutatni szeretnék valamit neked. És persze mesélni is, ha van hozzá kedved, hogy végighallgasd.

Ezt mindig eljátszotta, ha sokat akart beszélni, és már tudtam, hogy megint valami hosszú-hosszú történetet fog előadni. A reggelit, azt hiszem, nyugodtan elfelejthetem - gondoltam, és bosszúsan odébb rúgtam egy követ.

- Jó ötven éve történhetett, hogy L´Aastrai kapitány megelégelte az orkok állandó határszéli zavargásait, és elhatározta, hogy szembeszáll velük - kezdte, s közben a távolba meredt, mintha ott lebegne előtte egy pergamen, amiről felolvas éppen. Bár lehet, hogy így is volt, mindenesetre én nem láttam semmit.

- Hiszen tudod, Rhynian éppen szomszédos Durgolthaal-lal, ahol pár száz éve megvetették a lábukat Durgol ocsmány teremtményei, az orkok. Durgol egyenes ági leszármazottja Narudhoor-nak, a félistennek, aki viszont Muromaarnak, a Káosz istenének fattya. Muromaar ugyan - ha mondhatjuk így - éppen örök időkig tartó büntetését tölti a távoli Sharmion szigetén, Ylmirion teremtő isten fennhatósága alatt, Narudhoor meg elesett az angorudhán-i csatában, de Durgol valahogy megmenekült. Megmenekült, birodalmat alapított és kitenyésztette az orkokat. Az orkok nem többek, mint némi értelemmel bíró állatok, akik nem tudnak teremteni, nem tudnak újat alkotni, csak elvenni, ami a másé. Csapatokban járnak, mert egyedül gyávák és beszariak. Nem tudnak mit kezdeni az elvett javakkal sem, újra és újra be kell törniük az emberek, törpök vagy tündék területeire, hogy megszerezzék, amire éppen szükségük van. Nos, hát ezt unta meg L´Aastrai kapitány, ezért szervezett ellenállást ellenük, s bár frontális támadást nem tudott intézni Durgolthaal ellen, a betörő ork csapatokat rendszerint csapdába csalta és elpusztította. Ezekben a harcokban vált legendássá fegyvere, a Tharúth Orcas is, az Orkok Sikolya, ami számtalan ork harcos életét kioltotta, és amelyről úgy tudták, sérthetetlenné tette birtokosát.

Nos, meg kell vallanom, már a történet elején elvesztettem a fonalat, hogy ki kicsoda a Káoszistenek közül, bár már legalább harmadszor hallottam ezeket a neveket, de az Orkok Sikolya említésére vadul bólogatni kezdtem. Igen, azt legalább már hírből ismertem.

- Aztán sajnos egy váratlan támadás során eltűnt a kapitány és legendás fegyvere is. Szerencsénkre, mivel a csata nem zajlott messze egy felgyújtott falucskától, néhány halász, aki a tengerre menekült a vérengzés elől, a szemtanúja volt az eseménynek. Azért mondom, hogy a szerencsénkre, mert bár a kapitány és a legénysége meghalt, a kard pedig elveszett, kiderült, hogy nem az orkok ölték meg őket. Sokkal rosszabb történt: felbukkant egy démonmester, mégpedig az orkokkal együtt!

Valószínűleg nem tanúsítottam túl nagy érdeklődést a tény hallatán, mert a főpap megállt, és bosszúsan rám nézett. Sötétvörös talárja szétnyílt kissé, alatta meglepően színes tunika feszült, övében egy drágakövekkel kirakott tőr lapult. Mikor meglátta pillantásomat, zavartan összehúzta a köpenyét és megint belekezdett a mesélésbe.

- A démonmesterek felbukkanása azért veszélyes, mert ők Unghornak, a Sötétség istenének teremtényei. Ismerik és nagyon jól használják a mágiát, ok nélkül soha nem pusztítanak vagy kegyetlenkednek: mindig határozott céljuk volt, bárhol is jelentek meg eddig. Igaz, az utóbbi kétezer évben nem hallottunk felőlük: az a hír járta, hogy létszámuk jelentősen megcsappant és visszavonultak uruk védelmére, akit legutóbb kegyetlenül elpáholt Virillion és Gudolnarh isten, a Tűz és Fényesség istenei.

Na tessék, megint jön ezekkel a kimondhatatlan - és megjegyezhetetlen - nevű felsőbbrendű lényekkel. Vajon mennyien lehetnek még? - gondoltam, és eközben laposan a főpapra pillantottam. Hát persze, hogy élvezte a helyzetet, hiszen megint megcsillogtathatta mérhetetlen tudásának tárházát. Én meg csak itt bandukoltam mellette, és kénytelen voltam hallgatni. Reméltem, azért ebédre befejezi és visszaérünk...

- Namármost - folytatta - ha L´Aastrai kapitányt valóban egy démonmester - mégpedig az orkokkal szövetkezve - ölte meg, akkor itt valami sokkal súlyosabb dolog lapul a háttérben, mint egy szimpla ork támadás vagy területfoglalás. Lehet, hogy Unghor a sötétség visszaállítására törekszik, hiszen az ősi legendák szerint kezdetben ő uralt itt mindent. Csakhogy amikor megkívánta Ainithaint, a Világosság istenasszonyát és gyermekük született, Ylarion, az egyenlő részre osztotta a Mindenséget kettejük között, így a világosság és a sötétség ideje meghatároztatott. Azóta Unghor folyamatosan harcban állt mindennel és mindenkivel, aki a Világosság oldalán állt. Bár ez csak egy feltevés, lehet, hogy egészen más okok miatt szövetkeztek az orkok és a démonmesterek.

Hirtelen két fiatal gyerkőc futott el mellettünk és örültem, hogy egy pillanatra elkalandozhatott a gondolatom. Nem szívesen gondoltam rá, mi lenne, ha megint mindent a sötétség uralna, nem szerettem az éjszakákat.

- Azt bizonyára tudod - kérdezte hirtelen tőlem - hogy ez a város, ahol élünk, egyelőre el van rejtve a kíváncsiskodó szemek elől. Az emberiség hajnalán maga Aur´ila építette és bízta az őseink gondjára, amikor még nem volt bizonyos, hogy az emberek maguktól meg tudnak állni a saját lábukon. Aur´ila, a Rejtőzködés istene amolyan végső mentsvárnak szánta ezt a menedéket, ahol az emberek megerősödhettek annyira, hogy méltó társai legyenek a törpöknek és a tündéknek. Aztán annyira jól sikerült a terve, hogy eddig még soha, senkinek nem állt szándékában elhagyni Demberathont, a Rejtett Várost, és persze azóta senki nem is tette be ide a lábát. Aur´ila meghagyta az ősöknek, hogy ha minden évben megemlékeznek róla, ő gondoskodik majd arról, hogy a Tudás Fellegvárában mindig sercegjenek a tollak a pergameneken, újabb és újabb tudással halmozva el minket, akik itt élnek e falakon belül. Így hát tudunk szinte mindent a világ dolgairól, anélkül, hogy akár egyetlen lépésnyire is elhagytuk volna ezt a menedéket. Megszerettük, és megszoktuk ezt a biztonságot, és nem túl nagy ár érte, amit Aur´ila kér.

Most, hogy végre egy pillanatra elhallgatott, kicsit jobban körülnéztem: még sohasem jártam a palota ezen szegletében. Aur´ila főpapja szótlanul ballagott mellettem, s én érdeklődve figyeltem a falakat borító festményeket, melyeken a hősi múlt emlékei elevenedtek meg: emberek harcoltak mítikus lényekkel vagy olykor-olykor egymás ellen. Néha-néha felvillant egy-egy baljóslatú jelenet is, ezeknél leggyakrabban sötét tónussal dolgoztak a festőmesterek, s csak a vér vörös színe izzott a vakolaton.

Hirtelen távoli ének hangjait sodorta felénk a gyenge tavaszi szellő. Férfiak és nők éneke volt, amolyan kérdés-felelet formában. A dicső múltat énekelték meg, s az istenek segítségéért fohászkodtak. Többen énekelték mindegyik strófát, mégis magányosan csengett a dal, mintha valakinek az élete múlna éppen el. Csodálatos volt, s a sikátorból, ahol eddig haladtunk, most kiléptünk egy szélesebb járatba: a dallam hol megtört a falakon, hol felerősödött és visszhangzott, attól függően, hogy éppen egy erkély vagy beugró került az útjába. Itt már sokkal több díszítés látszott, mint eddig. Hol egy démon vicsorgott le az egyik tetőről, hol két, talpig fegyverbe öltözött harcos szobra fogott közre egy-egy faajtót, hol mesteri növényi levélminták kacskaringóztak a párkányokba faragva. Minden a gazdagságot, békét sugallta a szemlélődőnek, az Aranykor jelenben való megtestesülését.

Aztán a dallam hirtelen erősödött fel, és mi kiértünk egy hatalmas térre, amit épületek vettek körül, szinte elképzelhetetlen magasságba emelkedve föléje. És mindenhol emberek álltak, a levegőből apró, színes virágszirmok hulltak alá, szinte szőnyegként borítva a márvány padlózatot.

- Jöjj velem - szólt Lauoria és én kábultan követtem. Még soha nem láttam együtt ennyi embert a városban. A tér közepén a főpap megállt, és amikor teljes csend lett, magasba emelte a kezét és kántálni kezdett:
-Aur´ila, hívunk téged az Ősök ígéretéhez híven! Aur´ila, hozzád fohászkodunk, az ősök ígéretéhez híven! Aur´ila, nevedet nem feledtük el az Ősök ígéretéhez híven! Aur´ila, a védelmedet kérjük az Ősök ígéretéhez híven! Aur´ila, fogadd most áldozatunkat, az Ősök ígéretéhez híven!

Döbbenten fordultam a főpap felé, aki most egy véres tőrt fogott a kezében. A markolatgombjáról megismertem, ez lapult az előbb az övében. Vajon kinek a vére piroslik rajta? Hol van az áldozat? - gondoltam - hiszen rajtunk kívül...

Hirtelen nyilallt belém a felismerés, de már a testem is érzékelte, hogy valami nincs rendben. Lábaimban megremegtek az izmok, gyengeség fogott el. Térdre buktam, torkomból véres-habos levegő tört elő, a tüdőm sikoltva követelte a jussát, de én már hiába kapkodtam levegőért. Testem a földre zuhant, lábaim apró rángásai nyomán véres virágszirmok permeteztek rám, amikor Lauoria fölém hajolt és halkan ezt suttogta:

- Kérlek, ne haragudj rám. Talán megértesz, a népünkért áldoztalak fel. Azért, hogy továbbra is rejtve maradhassunk. De meg kell mondanom, eddig te voltál a legértelmesebb áldozati bika, akit ismertem. Hősnek kijáró pompával fogunk eltemetni, ezt megígérhetem...