Holló (Első könyv, Nulladik- és első fejezet)

Novella (988 katt)

A Holló bár tény, a fantasy Bárdból ered, nélküle is érthető és élvezhető alkotás. Saját univerzumban játszódik már, hisz az idők során a Bárd világa annyira átalakult, hogy a Holló sztori fejezetre ez már tényleg távol áll attól a világtól. Sötét és komor történetet mutatok be, de ez nem jelenti azt, hogy minden szomorú és keserű lesz. Inkább a groteszk és a sötét humor lesz előnyben az élők, holtak és haldoklók eme furcsa világában, de ezt majd az olvasó (te) is megérted, ahogy a történet szálait egyre inkább felgöngyölítem. Most hol a Bárd befejezte... ott kezdi a Holló. Jó olvasást hű olvasó... üdvözöllek a sötétség világának legfélelmetesebb teremtményének fejében...

Holló

0. fejezet: Előhang

A hold kékes fényében fürdőzök némán, és minden oly csendes. A kezemet bámulom, és nem értem mi történt. Meghaltam. Ez az utolsó emlékem, de most élek, és nincsenek nagy szemfogaim, de félig farkassá alakulva se vonyítok az éjszakában. Nem vagyok élőholt, sőt. Élek. Lüktetnek az ereim, ver a szívem, lélegzik a bőröm. Sose éreztem magam ennyire élőnek. Mintha minden erő, amiről csak álmodtam, most bennem pihenne. Nem tudom, mi történt, de emlékszem, hogy megöltek, és most mégis élek.
A legjobb bizonyítéka a halálomnak tán az, hogy ahol most ülök, az az egy sírkő, amin az én nevem található, és előttem van a föld, miből kiástam magam. Mégsem vagyok élőholt. Érzem az ereket lüktetni. Érzem az élet minden apró jelét. Sose voltam... ennyire... erős.

Az ujjaim lassú táncot járnak, és én csak bámulom a jobb kézfejemet bambán. Élek, de miért? Az gyűrűsujjamon egy ében karika pihen torz, de határozott fehér vésetű zavaros értelmetlen formákkal. Sose hordtam ékszereket, de mikor felkeltem, ez már rajtam volt. Nem olyan rideg, mint a fém, de nem olyan puha, mint a fa. Nem tudom, mi lehet ez.

Lenézek, és csak most veszem észre az idő során a ruhám már szétfoszlott, és csak bomló szövetek takarják a testemet. Levegőt veszek. Tán a halál után ilyen jó érzés ez? Vagy tényleg több lettem, mint voltam? Mit jelent a több? Mire vagyok képes, és még fontosabb: mitől?

Csuklóm lassú mozdulattal fordul, és így minden irányból megfigyelem az új éktárgyamat, hogy végre rájöjjek, mi a fene is történik velem. Úgy érzem, ez az apróság kapcsolatban van azzal, hogy pár pillanattal ez előtt ki kellett kaparnom magamat saját koporsómból. A Gyűrű! Eltünedezik! Mintha elnyelné a kezem! Beleolvad az ujjamba, és csak egy tetoválás marad utána! Rá kell jönnöm, mi történt velem. Élek. Meg kell tudnom, mi folyik itt. Könnyed mozdulattal levettem magam a sírhantra, és felegyenesedem. Élek, és erősebb vagyok, mint valaha, a nevem pedig... Holló.

Post-Mortem

A szél enyhén fúj, mégis egy mézédesen keserű dal jut róla eszembe. Hol vagyok? Egy temetőben a saját síromon ülve. Van benne némi irónia, nem? Jó kérdés az, hogy hogyan is kerültem ide... hát meghaltam. Ez már egy hosszabb történet. Mindig érdekes kérdés, honnan érdemes elkezdeni egy történetet, de én azt hiszem, hogy ez az a mese, ami születésem óta tart. Hmm... akkor, a kérdés az, hogy most hol is van ez a szép történet? Úgy értem, ez már egy másik vagy csak a második fejezet? Hány fejezetes az életem?

Vicces, hogy ameddig éltem is ennyi kérdés kavargott a fejemben, szóval ez nem igazán nagy változás. Leugrok a sírkövemről és kinyújtózom. A szél még mindig ugyanazt súgja, de próbálok rá nem is figyelni. Öreg vagyok ahhoz, hogy ilyesmi megzavarjon.
Ruha. Szükségem lesz ruhára. Bár volt rajtam, de a halálom után foszlani kezdett, és nem bírta a kiásást. Olyan ruha kéne, ami... mi ez? A testemet feketeség veszi körbe. Ölelve formálódik. Mit akarhat? Nadrág lesz belőle, bakancs, ing. Mind ébenek, akár ez az este. Miféle erő lüktethet az ereimben? Mire vagyok még képes? Mitől vagyok erre képes?

- Ügyes. Nem tudnál valami kaját is csinálni?

A hang férfié. Északi kiejtés és ismeretlen akcentus. Szavai könnyedek. Ifjú hangját idézik, de első pillantásra sokat megéltnek látszik az, akitől hallom eme szavakat. Mosolyog és hasonló sötét zubbonyba burkolva áll az egyik fa előtt. Alatta erősen a katonákat idéző ruha van, de mindez hamuszürkében.

Rövid fekete haj, kék szemek, markáns áll, komoly és éles vonások, apró, de erős borosta. Az arcon van még egy furcsaság: a szemfogak. Duzzadtak. Miért? Ismét a feketeség, de most a szemem előtt és mintha boncasztalra kerülne a lény. Ő egy vámpír.
Vámpír, élőholt lény, képes gyógyulni és véren él. Embernél gyorsabbak, vadabbak és határozottabbak. Fizikailag ez az alapformájuk. Minél inkább átalakulnak, annál inkább látszódnak a testi különbségek. Megduplázódik az állkapocs izomzata, a mellkas és karok izomzata, a hártyás-denevérszárnyakat már nem lehet leplezni, a fogak megnövekednek és elsárgulnak. Az egész arc átalakul, hogy legyen hely ezeknek az ormótlan csontoknak. Mellesleg minden más csont megvastagodik. Ez az átalakulás hatalmas vértartalék felhasználásra kényszeríti a vámpírokat, de mivel a szívük nem élő, így az nem is képes feladni az átalakulás okozta nyomástól az életüket. Ennek az egyednek a végleges forma felvétele maximum tizenhét másodpercbe telik.

- Váú. Ezt hogy csinálod?
- Mit - kérdezek vissza, mikor kiszabadulok az információtömegből.
- A szemeid feketék lettek, de az egész. Érted. A golyók. A szemgolyók.

Akkor hát így látja valaki azt, ha megkapom valamiről az ismeretet. Ezt jó tudni. Mondjuk azt is, hogy mikre vagyok képes. Elindulok a lény felé és a kezemet nyújtom.

- Holló - bemutatkozom
- Pávián - ráz velem kezet.

A lehelete vért áraszt, de húst is. Mindkettő állatoké. Nem eszik embert, és ez biztató. Mióta tudok így szagolni? Ez is egy kérdés. Azt hiszem ideje listát írnom róluk.

- Miért nem támadsz le? - kérdem logikusan
- Mert nem tetszel. Bocsi, de a nőkre bukok... Ja, hogy miért nem akarom a véred! Tudod amióta beütött a mágiahiány, azóta minden megváltozott. Nekünk példul nem kell vért innunk. Sőt képesek vagyunk húst és egyéb emberi ételt elfogyasztva állni a napfényt. Itt a világvége szóval járom a világot és megnézem milyen lesz.
- Világvége? - kérdem
- Ember. Nincs mágia. Két nap alatt mágusrendek tűntek el. Heteken belül varázslattól függő lények pusztultak ki, hónapokon belül országok tűntek el, ez a világ függött a varázslattól és most, hogy nincs... úgy szenved, akár egy drogos. Állítólag még a földrészek is mozgolódnak. Azok a kevesek, akiknek van erejük, most pedig új rendet akarnak alapítani. Ki így, ki úgy.

Beszéde közben kifelé indul és én követtem. Érdekes alak és talán még a segítségemre lehet. Szótlan vagyok, csak hallgatom és figyelem, hogy lelkesedésében még kézjelekkel is magyarázza az egészet. Azt hiszem, rég hallgatta meg őt bárki, és ezért ilyen felszabadult, de ki tudná meghallgatni egy halhatatlan meséjét?

Kiérve, egy tolvaj késsel ugrik elénk és hadovál, hogy minden vagyonunk kell neki. A vámpír megragadja a kést és elveszi tőle.

- Hülye vagy? Ilyen későn rabolni...

Hátradobja a fegyvert és megy tovább, én pedig szótlanul tartom az iramot. Úgy folytatja a szövegelést, mintha az előbbi dolog meg sem történt volna. Lenyűgöző, de csak részletezi a katasztrófákat. Olyan ironikus, de az országok és személyek, amikről beszél, mától érdektelenek, hisz nem léteznek.

A varázslat hiánya a varázslat világában tényleg a vég? Ha nincs mágia, akkor bennem mi lakozik? Mitől támadtam fel? Van köze az én történetemnek ehhez a pusztuláshoz? Elkavarodtak a gondolataim, és már nem is figyelem társam szavait, csak akkor eszmélek fel, amikor női kiáltást hallok.

Egy barna bőrű nő, akinek két keze csuklónál van össze kötve, küzd négy férfival. Mikor az egyik közelebb lép, a lány lendületből rúgja arcon. Fájdalmas élmény lehet. Formás izmoktól vastag combja kikandikál a sivatag népének átlátszó selyemruhája alól. Ez például lomb-zöld színű és kellemesen sötét árnyalatú, így illeszkedik a barna bőrhöz.

Ismerős a világ, ahonnan származik. A föld közepe, hol mindig forróság van és a férfiak turbánt hordanak, teve van ló helyett és a szőnyegek reptetése szórakozás. Olyan akár a háremek asszonyai. Arca előtt neki is fátyol van, és fekete egyenes haja akár az ében, a fűszálak együtt táncolnak a vadul küzdő testtel.

Amikor egy másik átkarolja hátulról a nyakát, akkor a hófehér fogak az alkarba marnak, és abból vér árad kifelé, miközben a szépség zöld és befelé barnuló szemei rám pillantanak. Akár az erdő, olyanok ezek a szép szemek. Tennem kell valamit.

Elindulok feléjük és az új barátom követ. Bár kapom a megjegyzéseket a vadállatként befogni akaró rabszolgahajcsároktól, de én azokkal nem is törődöm. Kezem a kötelet érinti, aminek egyik végén a béklyózott asszony, a másikon egy rabszolgavadász van. A kötél sötétedni kezd, majd olyan lesz, akár a friss érintetlen hó, és erősebb markolásra porrá válik.

A lány szabad, a férfi hanyattesik. Kificamodott a válla. Helyes. Egy másik tőrt szúr a mellkasomba. Jobb tüdő, belső vérzés, a bordák közt ment el, de az egyiket kicsit megkarcolta, A vér elkezd mind kívül mind belül áradni. Gyógyulnom kell. Igen, érzem.
Ismét felállok, és a szúrófegyver elkezd kicsúszni belőlem. A vérzés gátolva. Elfertőződés megállítva. Mikor a tárgy a földre érkezik, a sebem eltűnik. A nyílt seb begyógyítva. Levegőt veszek, majd oldalra köpök. Tüdőbe került vér eltávolítva. Mindenki bénultan bámul rám.

Majd a lány kihasználva a szabadságot, megüti a legközelebbi személyt. A társam szárnyait szabadon engedi, és karmaival nyúl az egyik menekülő után, de még mindig van kettő, és azok eléggé megrémülnek, így elfutnak. A Pávián jóllakik, és a nő is kiélte a dühét.

- Izé. Kösz - mondja a szépség
- Mi a neved? - kérdem
- Azzume - Azzume, szép név.
- Ő itt Pávián, én pedig Holló vagyok - mutatkozom be, de ekkor a vámpír megbökdös.
- A nevem igazából Gen.
- Kik voltak ezek? - ellenőrzöm, de nincs sérülése.
- Marach, a cirkusz vezetőjének vadászai - kapom a választ.
- Cirkusz? - társam úgy kapja a fel a fejét, mintha hallott volna erről.
- Igen - A lány beszéd közben a felkarjait simogatja - Marach a világ egzotikumait gyűjti össze, és mutogatja a gazdagoknak a lelkükért cserébe. Mindent gyűjt, ami most az új világ megalakulásakor jól jöhet neki. Arany, drágakő, varázstárgyak, lelkek...
-Akkor... meg kell állítani... - jelentem ki majd ismét feketeség önti el a szemeim. Meg kell találnom, hogy hol is rejtőzik ez a fickó. Ó, igen. Szinte izzik a varázslattól a sátor, amit felállítottak. Vissza a valóságba. Tudom az irányt, és elindulok. Pár pillanatig tanakodnak, majd követnek a többiek is. Helyes. El kell majd a segítség.

Oda érve egy kék óriási sátrat láttok és rengeteg munkást és őrt. Sokan vannak még ott. Nézők. Olyan morbid, hogy megnézik egy hanyatló világ maradványait, és ezért bármit odaadnak, mert maguk is azok, amik a ketrecek mögött vannak. Van sok apró sátor is.

- Feloszlunk. Ti ketten menjetek be az előadásra, és addig én máshova juttok be. - Koncentrálnom kell, hogy a kezemben sötétbarna csuklyás köpenyek jelenjenek meg - Vegyétek fel. Bent ha kitör a káosz, akkor engedjétek ki a cirkusziakat.
- Te addig mi csinálsz? - érdeklődik Azzume
- Tapasztalatot gyűjtök.

Elindulok a tábor felé és otthagyom őket. Az őrök többször megnéznek engem, de mivel nincs fegyverem, okuk sincs félni tőlem. Közben a barátaim beértek. Helyes. Remélhetőleg elkezdik a monologizálást, és így időt nyernek nekem. Meg is van, amit kerestem. A fenevadak sátra. Ide raktározza a kis varázslónk a rabokat.

Be kell ju... remek. A sátor őrei hívják a többieket. Gen és Azzu jó munkát végeznek. Én jövök. Kell egy kis segítség. Valami, amiben megbízhattunk, akit eltudok rejteni, mégis seregekkel ér fel. A testem körül ében lángok kezdenek izzani és a kezeimet összeszorítom. Legyen nemes és gyönyörű, de közben veszedelmes és félelmet keltő. Érzem, ahogy nyeli el belőlem az energiát. Gyerünk. Szüless meg! Gyerünk! Szükségem van rád!

Szkarab... kék szkarabeusz, ami elfér a tenyeremben. És ha a feromon túlteng benne, elkezd sokszorozódni, akár sereggé válni, de képes olyan megbénult formában is lenni, hogy soha senki ne tudja valójában, ő egy élőlény. Gyermekem. Tedd a dolgod. Engedem el a jobb tenyeremből és mint minden újszülött elsőnek ételt keres. A katonák pont megfelelőek lesznek neki.
Az ég teli van kékes fényekkel, ahogy az azúr lény vadászatba kezd, és mint egy élőködfüggöny takarja be a mágus otthonát. Én beérek a lények közé, és nem törődöm azoknak hangjaival. Annyi teremtmény van itt, hogy az már talán a tudatom is összezavarná. Kezeim érintik a ketreceket és azok feketedve bomlanak szét. Mikor elérek az utolsó rácshoz, akkor ezek már lépkednek ki a börtöneikből. Egy harmincéves ember lép be, akin csillagokkal díszített vörös varázslóruha van. Ahogy látom mögötte az egész helyen az én picinyem másolatai garázdálkodnak. Már a sátrakat is elkezdték falni.

A kis varázshasználó dühösen és kicsit sokkolva nézi a szabadon engedetteket, és kezében vöröses lángok kezdenek izzani.

- Kiengedett el titeket? Hát nem értitek, hogy itt én vagyok az isten? Nincs esélyetek ellenem! - üvölti nyáladzás közepette.
- Isten? Akkor fogd a bibliád, mert új evangéliumot írunk - mondom és előlépek a lények serege közül.
- Ki vagy te és milyen evangéliumot?
- A nevem Holló és ez egy Revangélium lesz. A bosszú imádsága.

Csettintek, és Marachnak minden varázsereje eltűnik és most mosoly fakad a társaim arcán. Elindulnak felé, hogy meghálálják a rabságot.

Kicsit később kint éppen e dombra megyek fel ahol a két barátom szótlanul vár. Szinte semmi sem maradt a táborból. Helyes.

- Már majdnem megöltek minket, de akkor jöttek ezek a fura bogarak. Kész mázli - mondja Gen.
- Valóban. Kész mázli - paskolom meg az övem új díszét, a kék szkarabeuszt.
- Mi lett a többi rabszolgával? - informálódik a sivatagi virág.
- Hát... megbuktattak egy vallást...Induljunk - mondom, és elindulunk el a tábortól, majd egy percre visszafordulok, hogy lássam a csúnyán lerendezett mágust, akit egy földbe szúrt gerendára akasztottak. Arcomon egy apró mosoly jelenik meg, és otthagyom őt.