A Hóhercegnő és a Szörnylovag

Novella (1056 katt)

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy messzi királyságnak leánya, a szépséges hercegnő, ki egy szépséges téli estén született. Arról kapta a nevét, ami a legszebb a földön, a hóról. Mindig változó, békés hangtalan fehér szépség. Hát ilyen volt a hercegnő is. A Hóhercegnő.

Ezt az égi tüneményt egy irigy boszorka kiskorában szörnyű átokra ítélte: átka vala az, hogy senki se lássa a szépségét... sőt még őt is hazudtolják meg a csalfa tükrök. A leány ezért a legmagasabb vártoronyba zárta magát, sárkánnyal őriztetve azt, és fogadta a sorscsapásokat, mivel vélte, egy rém ezt érdemlé.

Bús történet ez... még búsabb mesém másik szereplőjének mítosza. A rettegett Szörnylovag vala eme mese hőse. Egy délceg herceg, ki belül fenevad volt. Kegyetlen szörny, ki minden próbán győzedelmeskedett fejetlen dühével. Elsöpörte párbajokban százak személyét, de gyűlölte ezért magát, mert a népek rémnek.. a s Szörnylovagnak vélték őt.

A bajnokot minél többen félték, ő annál merészebb próbákat keresett. Nem azért, hogy bizonyítsa másoknak vagy magának tettei nagyságát vagy bátorságát... nem... arra várt, hogy lészen egy veszedelmes küldetés mibe, végre büszkén vonulhat az égiek elé, mert elbukik...

Így történt, hogy a vad, ami hajtotta a lovagot, a hercegnőhöz indult, de nem kellett neki egy asszony szíve, hisz tudta, oly rémség ő maga, hogy mikor sisakja lekerülne, a nemes nő azonnal szörnyethalna. Hát akkor miért indult végzetes hajszájába a harcos? Mert remélte, most elbukhat.

Mikor a teljes vértes kardjával a kék gyíkra rontott, annak lánglehelete perzselte. A füstök közül kormos férfialak lépett elő. Eddig türelme végtelen volt, de az első csapás után a Szörnylovag a sárkányra ugrott a pallosával, és azt megsebezte. Eget tölté be hatalmas teremtménynek fájdalomdala.

A békésen pihenő asszony csatának zajára riadva lépett ablakához, és undorodva látta saját magát visszatükröződvén. Kezei könnyedén csapták ki az ablakot, és imigyen figyelte a két fenevad végtelenek látszó csatáját.

Esélytelenek látszott a lovag, ki méretét meghazudtolva fogadta gigantikus ellenfele eget rengető csapásait. Testéről úgy pattogzott le a vértjének darabja, mint a tűzből a parázs. Engedni láttatta oroszlánokat idéző szőrmés ember-rém külsejét, ki vicsorítva dobta el a sisakját, és figyelte a karmos mancsot, ami könnyedén csapta az egyik oszlopba.

A hüllő feje kígyózó nyakán emelkedett az oszlopnál tátongó résbe, hogy megnézze, mennyi maradt az elhunyt hősből, de keserűen vette észre, hogy annak a végében hörögve áll pengéjét szorongató nemes, hogy befejezze, mit kezdett. Nagy levegőt vét a rém, és ordítva ugrott ki a bástyából a lovag. A pokolfajzat orrából füst és fogai közül lángok szabadultak el, de ekkor már a köpenyes a rom és a rém között szállt az égben, két kezével döfésre markolva szablyáját.

A Hóhercegnő rémülten fordult el, mert tudta, ismét egy hős bukott el értelmetlen küldetésében. Robajokat hallott és az ablakot maga után bezárta. Az ágya felé sétálva az asztalon megsimogatta kicsiny koronáját, de tekintete mégis a szoba túlsarkában lévő tükrön akadt meg. Keze ökölbe szorult, látva a teremtményt. Majd egy nagy csörömpölő hanggal az szilánkokra törve zuhant a földre egy királyi ékszerrel, amit a havak királynője dobott oda dühében.

Ekkor a kék hajú, fehér bőrű, tengerkék ruhákba öltözött ifjú beült a székébe, és trónusának két karfáján könyökölve keserűen rejtette kezei közé az arcát. Ám a cellája ajtaja ekkor kitárult, és egy szőrtől és sebektől torz fekete vértes, koromtól foltos, de zöld köpenyes lovag lépett a leány elibé.

A Hóhercegnő finom keze megérintette a Szörnylovagét, és annak minden csúfsága eltűnt onnan, hol ama szépség simította. A fiatal szeme felpillantott az örökösre, és megpillantotta ama szépséget, mi csak egy átok tudott elrejteni mások elől. Lészen ez a Hóhercegnő és a Szörnylovag meséje... aludj jól hercegem... mert nem tudhatod, hogy ha van, mi is lesz a mese folytatása...