Nem az, aminek látszik

Humor, neoprimitív fantasy (1552 katt)

Hol az ingem? Ilyen nincs. Utálok elkésni, és már megint... áh itt van. Remek. Nem jó! Az ujjánál leszakadt egy gomb. A fene. Pedig ez az utolsó fehér ingem. Most mehetek abban, amit az öcsémtől kaptam, de utálom ezeket a kék ingeket. Sose értettem mások, hogy képesek összerakni az öltönyüket ennyire rendezetlen színekből. Vagyis... nem a szín a lényeg... az öltöny az fehér ing, sötét zakó nadrág és egyszínű nyakkendő. Mindegy. Ez van. Nahát az öcsém nem is annyira buta! Ez az ing tökéletesen az én méretem és még kényelmes is. Le a kalappal. Akkor irány a konyha és reggelizünk.

Belépek, és itt Anna tesz-vesz, és mérgesen néz rám. Ez nem a dühös tekintet, inkább az a "megint elfelejtetted" tekintet. Mégis mit? Évforduló? Jövő hét. Névnap? Most nem lesz. Akkor... a lányunk! Persze! Mondta, hogy rosszkedvű napok óta, és még az új ruháját is leette. Na jó. Bár korog a gyomrom, de előbb a gyerek.

Az ajtón egy papíron szívecske és virágok. Aranyos. Meglepő, hogy a kislányom így tizenkét évesen is ennyire a tipikus kislány tudott maradni. Úgy értem, amiket láttok és hallok más ennyi idős gyerekekről... Persze ez nem panasz. Inkább jó hír. Engem megnyugtat.

Bent a kislányom ül pizsamában az ágyán, és elégé rosszkedvűnek tűnik. Becsukom magam után az ajtót, és beülök mellé az összetúrt ágyára, amiből a szobájában lévő tévét nézi. Valami rajzfilm megy benne, és pedig csak csendben ülök és lesem.

- Szia, tündérke.
- Szia, apa - köszön a lányom kicsit lehangolt hangon.
- Nem kéne készülődnöd? Ma suli van nem? - kérdezek elég sokat, és közben veszem észre, hogy a rajzfilm egy sárga szivacsról szól. Jézusom, mik vannak.
- Apa. Én nem akarok iskolába menni.

Annának igaza volt. A lányunk egy könyvmoly. Szinte mindenből négyes és ötös. Szeret tanulni és beszélgetni a tanulmányairól. Az a fajta, aki szeret iskolába járni. Ha ő nem akar menni suliba, akkor bizony gond van. Kezem a távirányítóért nyúl, és egy gombbal kikapcsolóm a készüléket. Most pedig a kicsi felé fordulok.

- Miért? - kérdem nyugodtan.
- Tudod... - A térdelésből kicsit feljebb emelkedik, és az ujjával feljebb csúsztatja a szemüveget az arcomon. Ez nála már szokás - Nem jó nekem ott.
- Kérlek, mondd el, mi a baj. - Rossz szokásom, hogy szeretek a lényegre térni és most is így teszek.
-Utálnak az osztálytársaim - mondja lehajtva a fejét az ágyat bámulva.
- Mi történt? - Ilyenkor mindig meg szokták kérdezni, hogy "Miért", de ez szerintem hülyeség.
-Mindig kicsúfolnak és a múltkor az ebédlőben... - A szava elakad mintha rájönne, ezt nem szabad elmondania.
- Mi történt ott? - kérdem kicsit izgatottan a kezemmel felemelve az arcát, ami már sírásba kezdett.
- Kinevettek, mert nem vagyok olyan mint ők és.. pedig én próbáltam kedves lenni, de csak bántanak... mindenfélét mondanak rám, és az ebédlőben... - Ismét elakad a szava - ... tudod anya mérges volt a szép új ruhámért, amit "leettem"...
- De nem etted le ugye? - kérdem, és akkor már a karjaimba kezd fészkelődni.
- Rám öntötték Ágiék. Azt mondták, azért, mert egy hülye okoskodó tyúk vagyok - meséli a lány a karjaimba bújva.
- Mindenkit bántanak néha - mondom nyugodtan
- De téged nem is - mondja a kicsikém.
- Ha tudnád... mikor fiatal voltam is bántottak, akkor mindig az hajtott tovább, hogy valakinek ezt is kell csinálnia. Tudtam, hogy bármit teszek, ők ott lesznek, viszont ha nemesen és keményen csinálom, amit tudok, akkor bármit is tesznek ők, én nyugodtan fekszem le. Te is így teszel majd?

A kislány bólogatni kezd, és én pár perc múlva kisétálok a szobából. Beülünk enni, és már mosolyog a drága. A feleségem megnyugszik, és indul az autóhoz, hogy suliba vigye a lányunkat. Én beszállok a kocsimba, és az úton figyelem a várost. Közben a saját szavaimon gondolkodom.

A kocsi megáll, és kint zajos minden. Kilépek, és máris tisztán hallom a füttyszavakat és az anyázásokat. Becsukom az ajtót és a jobb vállamat valami eltalálja. Oda kapok ösztönösen. Ragacsos. Tojás. Egy biztonsági lép mellém. Mit mondtam a lányomnak? "Tudtam, hogy bármit teszek ők ott lesznek viszont ha nemesen és keményen csinálom, amit tudok akkor bármit is tesznek ők én nyugodtan fekszem le."

Kezem eltolja az őrt, és a másik lesöpri a ragacsos foltot. Megfordulok, és nem figyelek a tömegre. A testőr pedig kinyitja a parlament ajtaját.

Megjegyzés: Ez nem politikai alkotás! Szimplán az élet iróniáját és kegyetlen szarkazmusát ábrázolja! Nincs köze az alkotó (nem létező) politikai álláspontjával!

Ez inkább gúny, kritika a mai állapotokra azért mertem a neoprimitívizmusba rakni.