Félelem

Novella (971 katt)

Orgazmus


A félelem olyan, akár a szex.

A metró rozsdás kapaszkodójának fém részét markolom fekete kesztyűvel és a velem szemben ülő kislányt nézem. A nyikorgás elnyomja az énekest, de a rockgitár hangját nem. Barna haja enyhén megmozdul, ahogy a fejem akaratlanul követi a ritmust.

Mindkét esetben azt hisszük, tudjuk mitől is indul be, de tévedhetünk és a legtöbbször tévedünk...

Barna szemek pillantanak fel rám, de az arcomat takarja a fény, így csak árnyalatait látja annak. Apró mosoly jelenik meg borostás képemen, és ő szisszenve húzódik hátrébb a szakadt ülésen. Jobb keze remegve fogja meg a vádliját, és azt markolja, miközben balja ugyanezt a másik két felkarjával teszi.

Először enyhe érzés ez... majd durvulni kezd... az erek kitágulnak és a légzés szapora lesz.

Gyámoltalan tekintet majd, amikor a vasrém lefékez, ő felpattan és amilyen gyorsan tud, leszáll. Bár ő rohan, én csak lassú léptekkel haladok ugyanarra. Kezeimet kabátom zsebébe rejtem és az térdemet csapkodja a fentről beáradó szél miatt.

A szív olyan hevesen ver, hogy az összes ér követi és mind egy ritmusra mozognak, mintha ki akarnának szakadnia testből...

A lépcső aljához ér és ahogy az első mozgófokhoz teszi a lábát, ismét hátra fordul és engem lát meg. Gyorsabban indul felfele a kihalt felüljáróból. Könnyedén megyek tovább mintha nem is lenne más dolgom csak a lassú séta.

Az agy elveszti a koordinációt... mind a test mint a szervezet kicsúszik az uralma alól és csak figyeli, hogy mi lesz a vége ennek...

Kiérve a zápor fogad minket. Ő még mindig csak utánam nézeget és a kezével a barna szimatszatyorszerű összefirkált táskába kapaszkodik, mint fuldokló a kötélbe. Vaskos csizmái úgy koppannak a nedves aszfalton, mint légkalapács a rideg acélon... Mindig az ilyenek rettegnek a leginkább. Nagyon sietni próbál, így lelép járdáról és pont egy dudáló autó elé...

Ha túlélsz egy ilyet, akkor két érzés marad meg benned: az, hogy ez katartikus volt, és az, hogy újra akarod érezni...

Sikoltva ugrik vissza, és az autó lefröcsköli, de ez már nem is zavarja. Pár másodperc után nem törődik a fejében dübörgő adrenalinnal és engem keres, de már nem lát a szürkés esőfüggöny mögött. Finoman vissza rakja a fülesét a fülébe és nyugodt mosollyal ismét elindul, de most már a dudálást sem hallja... a kocsi úgy csapja el, hogy ő igazából észre sem veszi.

Persze van, hogy nem éled túl, de attól még az is lehet katartikus...

Az összetört autó az üres buszmegálló üvegoldalába csapódik és ott lefékez, egy férfi hajol a véres fekete szoknyás lánykához, hogy megnézze a pulzusát, de akkor már látja, hogy az nyakát törte. Az eső pedig lassan mossa el a vért...

Nomeg... attól még lehet újra és újra vágyódni erre az érzésre... nem?